Zarándokúton Auschwitzban

Tudtuk jól, mi vár ránk, mert tudtuk a filmekből, a könyvekből. Nem tudtuk, mi vár ránk, hisz mi már egy olyan világban születtünk, ahol ilyesmi csak a legborzalmasabb filmekben és könyvekben fordulhat elő. És egyáltalán. Aki nem járt még haláltáborban, az nem is tudhatja…

Hiába éltük át ezerszer ezt az iszonyatot a filmek, könyvek szereplőivel együttérezve, hogy ők is ugyanolyan hús-vér emberek voltak, mint mi, tán csak most értettük meg igazán. Amikor néhányukkal felszálltunk a buszra, és elindultunk velük a zarándokútra. Talán azt is most hittük el először, hogy vannak túlélők, hogy túl lehet élni efféle borzalmakat…

Hiába ismertük a sok rémséget, amit átéltek, csupán a kívülállók önáltató optimizmusával ismerhettük, ami azt súgja az embernek, a rémtörténetek mindig csak másokkal történhetnek meg. Hogy akár mi is lehettünk volna, akiket ott, a gázkamrában… ez az érzés csak ott, a gázkamrába belépve fogott el bennünket… Nem lesz könnyű elfelejteni ezt az érzést…

Te, aki humanista vagy, akinek a vérében van az antifasizmus, és aki embert sose tudnál gyűlölni, de annál inkább gyűlölöd a gonoszságot, a kegyetlenséget, nos ha azt hiszed, ezen olthatatlan iszonyodat már fokozni se lehetne, menj csak el Auschwitzba, és rájössz majd, hogy lehet. Meg fogsz lepődni, mennyi mindent ott fogsz érezni először. Ám abban ne reménykedj, ott talán felfoghatod, mit sose voltál képes, hogy mindez valóban megtörtént, megtörténhetett.

Még kevésbé lesz ép ésszel felfogható a számodra, hogy mindezt emberek tették. A haláltábort járva inkább erősödni fog benned a meggyőződés, ember ilyet nem követhet el. Aki erre képes, nem ember, hanem az embertelenség maga…

El ne menj Auschwitzba, ha gyengék az idegeid, vagy beteg a szíved, mert nem biztos, hogy bírni fogod. Kár reménykedned, hogy lelkileg felkészülhetsz egy ilyen zarándokútra, ha mégis rászánnád magad. Teljesen kiszámíthatatlanok az érzéseid, reakcióid, a lelkierőd egy ilyen helyen. Meglehet, szinte fegyelmezetten képes vagy végighallgatni az ördögi precizitással kiagyalt gonoszság döbbenetes számadatait, a nagyüzemi kegyetlenség részleteit, s mégis, amikor a legkevésbé számítanál rá, a sok szörnyűség között szinte eltörpülő részlet láttán mondják fel az idegeid a szolgálatot…

Hányadszor hallod most a milliós számadatokat brutálisan megsemmisített embertársaidról? Mégis hirtelen nem kapsz levegőt, amikor meglátsz mindössze négyszázezer nevet a Magyar Barakk falaira írva… Mióta úszod meg sírás nélkül a hullahegyek látványát? Most meg nem bírsz a könnyeiddel, amint megpillantod a lemészárolt embereknek csupán a cipőit hegyekbe halmozva…

Nem most hallod először, szappant készítettek emberek húsából, lámpaernyőt a bőrükből, pokrócot a halottak levágott hajából. Láttad is filmeken, fotókon ezeket az emberi nyelven nem is minősíthető tárgyakat. Most mégis elönt a jeges veríték, mikor meglátod a gyilkos gáztól egyforma színűre szürkült hajtincsek tonnányi hegyeit…

Tudtad azt is, hogy egészen kicsi gyerekeket is… Láttad számtalanszor a halott csecsemőket. A megcsonkított, halálra kínzott apróságokat. A csontvázzá soványított, élő halottá nyomorított gyerekeket.

Most meg akkor készülsz ki teljesen, amikor a vetített dokumentumfilmen feltűnik egy élő, négyéves forma, kerekarcú pici lány, akit nem volt már idejük a szörnyetegeknek halálra éheztetni, nyomorítani. Ahelyett hogy kicsit jobban lennél végre e szerencsés fordulat láttán legalább, muszáj kirohannod a teremből, nehogy megzavard a filmvetítést? Csak mert legszívesebben torkod szakadtából ordítani tudnál? Amikor az angyalarcú kislány felpillant a fölé hajoló szovjet katonákra. A háború legsötétebb poklait megjárt férfiemberekre, akik a haláltáborban látottak vérfagyasztó döbbenetéből próbálgatnának ocsúdni. Azt hitték, túl vannak ők már az összes borzalmon, ami csak történhet emberekkel. Ámde még az ő számukra is felfoghatatlan mindaz az iszonyat, amivel a tábor felszabadításakor kellett szembesülniük.

A megrendüléstől falfehér arccal, a könnyeikkel küszködve hallgatják az életben talált kisgyerekek panaszait.

A pici lány éppen feltűri az ingecskéje ujját, hogy megmutassa nékik a csöppnyi karjába tetovált számot. Te pedig úgy érzed, ebben az egész fertelmes pokolban ennek a pici lánynak a panaszos tekintete volt a legmegrázóbb? Alighanem igazad lehet. Ez a legszörnyűbb, a legembertelenebb az egészben, hogy még gyerekekkel is képesek voltak megtenni! Képesek…

Úgy érzed, nem bírod tovább? Miért is kellett eljönnöd ide, azt mondod? Hiszen tudod jól, miért vállalkoztál erre az útra! Ma, amikor ismét lehet zsidózni, cigányozni, niggerezni, kommunistázni. Embereket hátrányosan megkülönböztetni hitük, vallásuk, világnézetük miatt. Megint lehet sírokat gyalázni, emlékműveket rongálni, élőket, holtakat egyaránt sárba tiporni. Azokat is, akik egyszerűen csak szegények.

El lehet venni tőlük az emberi jogaikat, ki lehet taszítani őket a munkahelyükről, az otthonukból, ki lehet őket rekeszteni a társadalomból, a világból is akár, lelketlenül, embertelenül. Gyilkosokat nem, csupán a bűntelen népünk egyre nagyobb tömegeit lehet törvényesen halálra ítélni, éhhalálba, fagyhalálba taszítani, öngyilkosságba kergetni. Vagy csupán a kezeletlenül, gyógyítatlanul hagyott betegségekre bízni lassú, keserves pusztulásukat.

Azt mondod, ez talán még a gázkamráknál is kegyetlenebb, gonoszabb? Képtelen lennél tétlenül tudomásul venni, hogy vétlen embertársaid döntő többsége – ma már bőrszínre és világnézeti hovatartozásra való tekintet nélkül is – egy döbbenetesen szégyenletes diszkrimináció áldozata? Látod, egyszerűen muszáj volt eljönnöd erre a zarándokútra! Akkor is, ha származásod okán akár kívülállónak is érezhetnéd magadat.

Csakhogy sosem tudtad kívülállónak érezni, amikor embereket bántottak. Ma pedig, ha akarnál se lehetnél kívülálló többé, hiszen téged is bántanak. El kellett jönnöd, itt kell lenned, szedd hát egy kicsit össze magad!

Szükség van minden erődre most. Amikor ismét lehet mocskolódni, gyűlölködni. Lehet megint ünnepelni tömeggyilkosokat, lehet náci jelszavakat üvöltözni az utcán. Népek, népcsoportok brutális kiirtására buzdítani, büntetlenül. Horogkeresztet, nyilaskeresztet firkálni a házak falára. Fasiszta egyenruhákban és bakancsokban masírozni az utcán, a fegyveres kiképzés szüneteiben. Le lehet tagadni a holokausztot, a fasizmus szülőatyját pedig egyenesen ki lehet kiáltani “hazafinak”. Ma, amikor értelmes és művelt ismerősöd, odahaza, képes volt ilyeneket kérdezgetni tőled: “Miért vagy olyan biztos benne, hogy Hitler valóban fasiszta volt? Láttál-e egyet is azok közül az állítólagos haláltáborok közül? Nem gondolod, hogy az egészet csupán kitalálták a kommunisták? Nem érted, hogy Auschwitz is, meg az összes többi, mind csupán filmek, könyvek kitalált helyszínei, kitalált szereplőkkel? Hidd már el, az egész történet csak egy átverés!”…

Most már válaszolhatsz: Igen, láttam. Sajnos nem átverés. Istenem, bárcsak csupán egy aljas, förtelmes átverés volna! De sajnos láttam! Igen, ott voltam, elmentem Auschwitzba. Folyt rólam a víz, remegett a lábam, de végigjártam a barakkokat. Ha félájultan is, de bementem a gázkamrába, a krematóriumba. Még ma is állnak. A lengyelek úgy érezték, muszáj meghagyni örök mementóul az utókornak. Azért, hogy mivelünk ne történhessen meg soha!

Igen, nem csupán a helyszínek, de a szereplők is valóságosak. Őket sem csupán kitalálták! Sajnos már csak néhányukat találhattam, találhatom meg. Bárhová is megyek a világban. Már csak a túlélőkkel beszélgethetek vagy sírhatok, zokoghatok együtt. A többiekre, sokmillió embertársamra, már csak emlékezni mehetek Auschwitzba, vagy a többi haláltáborba. Őket, magukat már sehol a világon nem találhatom.

A haláltábor egyik barakkja falán láttam egy angol nyelvű feliratot. Magyarul így hangzik:

“AKI NEM AKAR EMLÉKEZNI A TÖRTÉNELEMRE, AZ SEGÍTSÉGÉT, HOZZÁJÁRULÁSÁT ADJA, HOGY ÚJBÓL MEGTÖRTÉNHESSEN!”

Én csupán ennyit tennék hozzá: AZ IS, AKI ROSSZUL AKAR EMLÉKEZNI RÁ…

(Vass Zsuzsanna írása Sztárklikk)