Újkori és XXI. századi labancok

A labancokról alapvetően szinte mindenkinek azok a történelmi uralkodó osztályok jutnak az ember eszébe, akik annakidején a Rákóczi-szabadságharban saját honfitársuk ellenében is a bécsi udvar mellé álltak. Azonban tágabb értelemben a mindenkori erősebb hatalmakat kritikátlanul és szolgai módon kiszolgáló hatalmi érdekcsoportokat is érthetjük ezen, akik valamilyen oknál fogva iparkodnak más hatalmak uralkodó osztályaival összefogva bebiztosítani saját korlátlan hatalmukat az alsóbb néprétegekkel szemben. Azonban az ő ellentétük semmiképpen sem tekinthető kurucnak, nemcsak annak megmosolyogtató mivolta miatt, hanem azért sem, mert akik kuruckodni és ezzel nemzetieskedni iparkodnak minden erővel, azok csupán bizonyítási kényszerben vagy kisebbrendűségi érzésben szenvednek, jelezvén, hogy bezzeg ők a jóemberek és az igaz emberek, valójában azonban hatalmukat a lenézett pórnép felett ők is csak idegen segítséggel képesek fenntartani.

Ma az ellentét nem ezen már ismertetett tőkés neoliberális vagy a dzsentrivilágot visszasíró szélsőségesen reakciós erők között húzódik,, hanem az akár idegen hatalmak uralkodó osztályaival is összefogni képes hatalmi tömb és a rendszerváltozás elesettjeiért kiálló,illetve a dolgozókat, a helyüket nem találó fiatalokat stb. képviselő munkásmozgalmi körök között. A honi uralkodó osztályok valójában azonban néhány kivételt leszámítva, már Mátyás király halálát és a Dózsa-féle parasztháborút követően erre a mentalitásra álltak rá. Ma már indexre tették azon történész irányzatok munkáit, akik abból indultak ki, hogy egy akármilyen lázongástól, parasztfelkeléstől félő honi nagyurak sokkal inkább érdekeltek voltak abban, hogy a bécsi udvar lakájaivá alacsonyítsák le önnönmagukat, cserébe azért, hogy saját kiskirályságukban,a vármegyékben a röghöz kötött koszos jobbágyokat minél teljesebb mértékben elnyomhassák. Már a bujdosó fejedelem számára is gondot okozott annak a kurucseregnek az egyben tartása, amelyben akár tiszta szívből küzdő /pl. Bercsényi/, akár érdekből csatlakozó nagyurak és egyéb nemesek harcoltak együtt a talpasokkal. A szabadságharc vereségéhez pedig külpolitikai tényezők mellett az árulásra való hajlam is szerepet játszott. A nemesi eredetű katonák csak addig támogatták a neves fejedelmet, ameddig a harc a Bécstől függetlenséget szolgálta, a jobbágyfelszabadítást ellenben határozottan elutasították. Emellett az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kimenetelét sem csak a cári beavatkozás döntötte el, hanem az is, hogy a Bécshez hű arisztokraták és a később dzsentrikhez hasonló módon lecsúszott kisebb nemesek sem nagyon örültek Táncsicsnak, Petőfinek vagy annak a Kossuthnak, akik akkoriban a magyar /akkor még kizárólag nemesi/ nemzet fogalmába a nemtelen társadalmi rétegeket is, azaz a jobbágyokat, esetlegesen a városi polgárokat is, azaz a nem földesúri rétegeket is be kívánták vonni. Úgyhogy a Deák által is szorgalmazott kiegyezés az egy olyan kompromisszum volt,amelyhez még gróf Tisza István is ragaszkodott, arra hivatkozván, hogy a magyar vezető szerepet a bécsi udvarhoz ragaszkodás, a kettős királyság jobban szolgálja, mint a választójog kiterjesztése a megvetett pórok irányába. Azonban, hogy a kormányzóelnök már félszáz évvel korábban megjósolta az Ausztria irányába való labancos politika bukását és Trianont, a dzsentrik számára teljesen mellékes volt. Ahogy azon se lehet csodálkozni, hogy a vörös gróf nevével fémjelzett őszirózsás forradalmat és a proletárdiktatúrát követően hatalomra került Horthy-rendszer is főleg a területi revízióval, a régi szép Kárpát-medencei vezető szerep visszaszerzésével volt elfoglalva, nem pedig avval, hogy az istenadta népet végre emberszámba vegyék-sőt, az alsóbb néprétegek egy tekintélyes részében ezután a bolsevizmus bázisát látta-nem csoda, hogy később Hitler utolsó csatlósaivá vált. A szolgalelkűség a régi maradt, amit még anno a bécsi udvar lakájaitól örököltek és vittek tovább.

Mindenesetre az évszázadok alatt szépen kialakult az a fajta szemléletmód, amelynek lényege, hogy akármit is fel kell áldozni a nagyhatalmak kedvében járásához, cserébe azért,hogy idehaza a legkorlátlanabb hatalommal bírjanak. Tehették nyugodtan, mert nem alakult ki velük szemben az a vetélytársnak minősülő polgárság vagy a hajdúkat leszámítva akármilyen haladó réteg, amely a nemesek hatalmi egyeduralmát a legeslegkisebb mértékben is megtörhette volna. Ezek után nem csoda, hogy a rendszerváltást követően is volt honnan mintát venni az újburzsoáziának. Volt eset arra is, hogy sokan eddig a Kreml szovjet pártfőtitkár elvtársait dicsérték mindenkit felülmúló módon, azonban a fordulatot követően a jenkiket kezdték isteníteni. De az is jellemző volt, hogy kijutván nyugati felsőoktatási intézményekbe és megittasodva az áldott jó nyugati kultúrától, idehaza is elkezdték dicsérni, sőt bálványozni a Nyugatot. Ennek egyrészt a következménye az lett, hogy hazánk jogrendjét és gazdaságát is buzgó módon a nyugati hatalmak érdekeinek megfelelően alakították át. Emellett arról is gondoskodtak, hogy megfelelő módon a kialakult fogyasztói társadalmat szintén a külső mintának rendeljék alá, bebizonyítva, hogy ez a lehető legjobb, ami a világon létezik. Az újdonság a korábbi évszázadokhoz képest az, hogy a legújabbkori labancok és komprádor rétegek emberek tömegeit voltak képesek becsapni és megszédíteni a nyugati világ álkultúrájával. Sikerrel honosítottak meg egy olyan újfajta közbeszédet, illetve köznyelvet, amely az idegen szavak túlzott használatára épül. Emellett pedig sikerrel terelték el a figyelmet valós problémákról a siker mindenáron hajhászásának előtérbe helyezésével, illetve azzal, hogy csak a mának kell élni, nem pedig avval foglalkozni, hogy a társadalmi igazságtalanságok ellen hogyan léphetnének fel.

Ez ellen küzdeni a többszörösen összetett társadalmi és nemzetközi helyzet miatt ma talán nehezebb, mint eddig akármelyik haladó erők számára valaha lehetett. Ezt a társadalom megtévesztettsége tovább nehezíti-ez ellen küzdeni azonban égetően szükséges.

B.Deák András