Vlagyimir Majakovszkij: A forradalom ódája

Néked,
akit kifütyültek,
kikacagtak a zord ütegek,
néked,
akin szuronyok erdeje üt sebet:
gaz szitkok özöne felett
zeng ajkamon ünnepi szó,
harsog diadalmas, ódai
“óh!”
Óh, te állati!
Óh, te gyermeki!
Óh, te garasos!
Óh, te csoda-nagy!
Vagy mit lehet még mondanom?!
Mi lesz belőled, aki kétarcú vagy?
Pompás épület?
Véres romhalom?
A bányászt,
aki áttör az érc sürü tömbjén,
a szénpor glóriában a munkást
ünnepeled:
a füst ma a tömjén,
dicséred az emberi munkát.
S holnapra
a Szent Vaszilij
a magasban
irgalomért hiába mered –
hathüvelykeseid – csupa vadkan –
megdöntik a Kremlben az évezredeket.
A Szláva
hördül és közelg a halál.
A szirénák jajszava fojtott.
Csupa lék a naszád,
s matrózaid osztaga jár,
hol egykor
egy elhagyott
macska sikoltott.

S azután!
A bajuszt hetykén megsodorintják.
Az ittasodó düh harsan.
A puska-agyak a hídról letaszítják
a vén admirálisokat Helsingforsban.
Még tegnapi sebeid áztatod,
s én újra nyitott ereket látok.
Üvölti a nyárspolgár:
– Légy háromszor átkozott!
de én,
a költő:
– Légy négyszer is áldott!

Radó György fordítása