Venezuela: új puccskísérlet – régi forgatókönyv

A spanyol miniszterelnök, Pedro Sánchez, “nyolc napot adott Venezuelának hogy Nicolás Maduro Moros kormánya szabad elnökválasztásokat írjon ki” – melynek hiányában, az “ultimátum” elteltével, kilátásba helyezte, hogy elismeri Juan Guaidó-t mint Venezuela elnökét. Ezen abszurd és nevetséges beavatkozás által egy szuverén ország belügyeibe, a spanyol miniszterelnök a Nemzetközi Jog és az ENSZ Alapító Okiratának elveit és normáit megszegő módon próbál felzárkózni az USA és az USA-barát kormányok politikájához.

Úgy látszik, a spanyol miniszterelnök – Pedro Sánchez – nem értesült arról, hogy Nicolás Maduro Moros-t a venezuelai nép szabad választások nyomán választotta meg elnökének 2018-ban, a lakosság szavazatának 67,76 %-ával…Ezt megelőzően népszavazás által került elfogadásra az ország jelenleg érvényben lévő Alkotmánya is.

Vonatkoztassunk el attól a feltételezéstől, hogy a spanyol miniszterelnök valószínűleg értesült arról hogy Spanyolország rég elvesztette dél-amerikai gyarmatait. Mint enyhítő körülmény, tételezzük föl inkább, hogy Pedro Sánchez csupán egy sajnálatos dezinformáció áldozata – és reméljük, hogy ezt a nyolc napot, idegen országok belügyeibe való beavatkozás helyett, meditálással tölti és elgondolkodik az “ultimátuma” súlyán, kihasználva ezt az időt arra, hogy objektív hírforrásokból merítsen információt a venezuelai helyzet elemzéséhez.

Nem titok ugyanis, hogy a hagyományosan USA- és európacentrikus hírforrások – melyek bevétele többnyire ultrajobboldali tőkések vagyonát gyarapítja – “sajátos” megközelítésben szeretik feltüntetni a latin-amerikai valóságot. Ezen hírforrások hegemóniája világszerte, sajnálatos multiplikátor-hatással bír, hiszen az alternatív, független sajtó nem bír versenyezni a sajtómágnások hatalmával. Ezértis nem meglepő, hogy a venezuelai eseményeket, a kubai valóságot, és minden egyéb haladó, népi kezdemenyezésen alapuló, alulról építkezô politikai folyamatot a fejlődő illetve feltörekvô országokban sűrű dezinformáció övez a konvencionális sajtóban.

Ez utóbbi, az “arany középút” retorikája mögé bújva, “ártatlan” módon, sportot űz a valóság meghamisításából, annak megfelelően, ahogyan a munkáltatói – azaz, a többnyire amerikai tőkével működtetett és az USA kormánypolitikájának megfelelő sajtóoligopóliumok – által megszabott irányvonalak diktálják. Így formálódik manapság is a Venezuela-ellenes közvélemény világszerte, szinte észrevétlenül átitatódva az amerikai beállítottsággal.

A dezinformálásnak azonban mindig tudatos, konkrét célja van. Ez a cél Venezuelával kapcsolatban teljesen világos: a Nicolás Maduro-vezette, a venezuelai lakosság túlnyomó többségének támogatottságát élvező népi demokratikus alkotmányos rend megdöntése és amerikabarát kormány állítása az országban, illetve, hosszútávon, akár Venezuela amerikai fennhatóság alá kényszerítése is.A módszer: az USA-által választott bábkormány hatalomra juttatása puccs útján, illetve bármilyen más eszközzel – beleértve a külföldi fegyveres beavatkozástis – melyet az USA szemrebbenés nélkül véghez vitt már más esetekben, többek között, akár az ENSZ Biztonsági Tanácsa ellenkező szándékú határozatainak figyelmen kívül hagyásával is.

Az Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei – melyek között, konjunkturális jelleggel, köpönyegforgató módon, az Európai Unió is előfordul a Venezuela és más országok elleni, modern “kereszteshadjáratban” – szisztematikus nemzetközi kampányt folytatnak Venezuela ellen, mely Venezuela egyetlen, valódi, törvényes, alkotmányos úton és szabad választások során az elmúlt évben (2018-ban) a szavazatok túlnyomó többségével megválasztott elnöke, Nicolás Maduro Moros, illetve a szuverén és a társadalmi igazságosságon és népi részvételi demokrácián (ellenben az elegánsan hangzó, de korlátozottabb jellegû képviseleti demokráciákkal) alapuló venezuelai politikai és gazdasági modell megdöntésére irányul. Ezen kísérletek azonban sorra kudarcba fulladtak, melynek egyik példája a 2019 január 24-n az Amerikai Államok Szervezetében (OEA) a Juan Guaidó bábkormányának elismerését szorgalmazó határozat konszenzus hiányában való elvetése, ami a Limai Csoportban sem talált teljes megértésre (ugyanis Mexikó, Guyana és San Vicente&Granadinas megtagadták a venezuelaellenes indítvány aláírását).

Ezen kudarc láttán, az USA újabb – ugyancsak kudarcba torkollt próbálkozása az ENSZ Biztonsági Tanácsának összehívása és egy a puccsot legitimáló határozat elfogadtatása lett január 26-n – ami ugyancsak része az USA forgatókönyvében megírt “színháznak”, hiszen köztudott, az USA nem tartja tiszteletben az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatait sem: szabadon lebombáz és lerohan országokat, “elősegítve az átmenetet” – ami nem más, mint átmenet a népek szuverén nemzeti önrendelkezéséből, az USA-által diktált szabályok betartását garantáló rendszerbe.

Az USA nagyhatalmi törekvéseinek érvényesítése Latin-Amerikában és a Karib-térségben, rendkívûl kiélezetten nyilvánul meg, ugyanis az USA kormányai gyakorlatilag az ország fennállása óta, annak “saját, természetes felségterületének” tekintik a régiót – figyelmen kívül hagyva a Nemzetközi Jog elveit és szabályait, valamint azt a tényt, hogy a térségben független, szuverén nemzetállamok léteznek, melyek népeinek joguk van a szuverén önrendelkezéshez – azaz, a saját országukban megszabni a politikai, társadalmi és gazdasági berendezkedési modellt és rendelkezni a saját területükön lelhető természeti kincsekkel és egyéb geostratégiai adottságokkal.

Megannyi példa jelzi az USA geopolitikai törekvéseinek érvényesítésére irányuló ténykedését a térségben, fasiszta katonai junták hatalomrajuttatása, alkotmányos módon hatalomra jutott államfők megdöntése, illetve katonai megszállás által, mint például,az 1901-esamerikai megszállás Mexikóban; 1910-ben Nicaragua megszállása; 1914-ben ismét Mexikó megszállása; Haiti megszállása; 1918-ban Panama megszállása; 1933-ban ismét Nicaragua megszállása; 1954-ben a demokratikusan válaszott elnök, Jacobo Arbenz és kormánya megdöntése puccs útján Guatemalában;1959-ben a “mocskos háború” Kuba ellen szelektív gyilkosságok és szabotázsakciók útján; 1961-ben Disznó-öbölbeli agresszió Kubában, 1964-ben Joao Goulart demokratikus kormányának megdöntése és fasiszta diktatúra előmozdítása Brazíliában; 1965-ben a Dominikai Köztársaság megszállása; 1973-ban Salvador Allende kormányának megdöntésének és fasiszta diktatúra bevezetésének elômozdítása Chilében; Granada megszállása 1983-ban. És még sorolhatnánk…

Ez a modus operandirészét alkotja az USA fejlődő országok ellen szokás szerint eszköztárának, mely országok alávetéséhez- azok természeti, gazdasági és geostratégiai adottságai végett – az amerikai hadiipari komplexum működtetésének biztosítására hivatott amerikai oligarchia megannyi gazdasági érdeke fűződik. Eszközeik részét képezi a megannyi terrorakció, tömeggyilkos merényletek kitervelése és támogatása, biológiai, gazdasági és ideológiai hadviselés, politikai gyilkosságok, az alkotmányos rend és néphatalmi rendszerek felforgatása és még folytathatnánk az USA kormánya és a CIA által okozott emberi veszteségek és anyagi károk véget nem érő listáját világszerte.

Az USA módszereit a latinamerikai és karibi térségben hűen kifejezi Lester D. Mallory, amerikai államtitkár 1960-ban tett – ám a mai napig érvényes – kijelentése, mely szerint, a kubaellenes amerikai blokád célja ” […] elégedetlenséget és kudarcot okozni a gazdasági nehézségek és szenvedések által a kubai lakosságnak, hogy meggyengítsük a gazdasági életet Kubában azáltal, hogy megtagadunk mindennemű pénzt és ellátást Kubától, azzal a céllal, hogy csökkenjenek a nominális és reálbérek, hogy mindez éhínséget és elkeseredést okozzon és vezessen a (forradalmi) kormány megdöntéséhez.”
Közel 60 év távlatából szemlélve, szembetűnő a hasonlóság Venezuela mai helyzetét tekintve: a célok és módszerek a régiek – bár az eszközök egyre sokrétűbbek.

Az USA Venezuela ellen foganatosított gazdasági szankciói eddig több, mint 23 ezer dollárnyi kárt okoztak Venezuelának. Egyértelmű, hogy az USA politikai okokból való egyoldalú gazdasági hadviselésének ma is csak egy a célja: ellehetetleníteni gazdasági szankciók és belső felforgatás által – ezúttal a venezuelai – lakosság életét és a politikai stabilitást, hogy aztán a szankciók által okozott gazdasági nehézségeket és a lakosságnak az ezekből adódó elégedetlenségét bírálva, az alkotmányosan választott venezuelai kormányt vádolja a – mesterségesen kialakított – helyzetért és jogot formáljon még ahhoz is, hogy előrukkoljon a “megoldással”: egy bábkormány állításával a szuverén országban. Erre már volt több példa a közelmúltban: a Hugo Chávez elleni, az USA-ból irányított amerikai puccskísérlet 2002-ben; a 2018 augusztus 4-én Nicolás Maduro Moros meggyilkolására tett, ugyancsak kudarcba fúlt merényletkísérlet; az elmúlt január 12 és 13-n megkísérelt “katonai puccs”, mely szintén kudarcba torkollt, hiszen a venezuelai hadsereg zöme az alkotmányos rendet támogatja. Mivel kudarcba torkollt ez utóbbi puccskísérlet, megpróbálták Juan Guaidó elnökké való “önkikiáltását” – annak ellenere, hogy a Venezuelai Alkotmány 233-as cikkelye, melyre Juan Guaidó hivatkozik, semmiben nem igazolja az ellenzéki képviselôelnökké való önkikiáltásának legitimitását…

Nem meglepő tehát, az sem, hogy Juan Guaidó, miután az USA forgatókönyve szerint “elvégezte a dolgát”, az USA caracasi nagykövetségén kötött ki…
Juan Guaidó-t, egy katolikus egyetemen diplomázott – azaz, a felső középosztálybeli – a Voluntad Popular (“Népakarat”) nevű párthoz tartozó fiatal mérnököt, a MUD (az ellenzeki “Demokratikus Egység Fóruma” – “Mesa de Unidad Democrática”) azzal a céllal szervezte be, hogy egy “fiatal, alulról jövő, mesztic arc” képviselje ezt az ellenzéki csoportot, ami megnyerőbb hatással bír a tömegek számára, mint a felsô rétegek szokványos, hagyományosan fehér “árja” alakjai. Guaidó “hôsies hazafias karrierjének” részét képezi a Hugo Chavez elleni 2002-es puccskísérletben való részvétele, illetve katonák 2017-ben polgárháborúra való felbujtása is.

A fiatal képviselô “brilliáns karrierje” mögött az USA kormánya áll, melynek egyik világos bizonyítéka az, hogy “önkikiáltása” előestéjén telefonbeszélgetést folytatott Mike Spence – amerikai külügyi államtitkárral, aki javasolta Guaidó-nak az elnökké való “önkikiáltását” és biztosította támogatásáról ez ügyben. Ezt megelőzően pedig, Guaidó tárgyalásokat folytatott azamerikai kormány képviselőivel, amihez az USÁ-n kívül Brazíliába és Kolumbiába is utazott többízben.

A kolumbiai kormány élenjáró amerikapárti szerepvállalása részét képezi a kontinensen az utóbbi években kialakult jobboldali front offenzívájának, melynek keretében a kolumbiai elnök, Iván Duque, más amerikabarát kormányokkal – többek között Argentínával, Brazíliával, Ecuadorral, Chilével, Peruval – vállvetve próbálja az USA érdekeit érvényesíteni a térségben. Ennek megfelelôen, a kolumbiai békefolyamat is válságban van, melynek egyik kirobbantó oka (ürügye?), a Bogotai Rendőrakadémián 2019 január 17-n bekövetkezett, 21 halálos áldozatot követelő merénylet, melynek elkövetésével a kolumbiai elnök az ELN-t (Nemzeti Felszabadító Hadsereg) vádolja, melyet terrorista szervezetnek nevezett. Ez a szervezet azonban nem vállalta magára az említett merénylet elkövetését. Ennek ellenére, Duque fenyegetőűzenetet intézett a kubai kormány felé, a Kuba területén béketárgyalásokat folytató ELN-képviselők kiadatását követelve. Ugyanis Kuba, a pacifista, antiterrorista és internacionalista elvei alapján méltán kiérdemelt nemzetközi presztizsének köszönhetően, Norvégiával és más országokkal együtt, közvetítőként mûködik közre a kolumbiai békefolyamatban. Ennek keretében, a béketárgyalások Kuba területén folytak (január 17-n a kolumbiai elnök, Iván Duque általi megszakításukig).

A Kubai Külügyminisztérium, az áldozatokkal való együttérzésén és a merénylet elítélésén túl kifejezte azt is, hogy tiszteletben tartja a békefolyamat paktumait, melyek előírják a békefolyamat megszakításának esetében érvénybe lépô intézkedéseket, melyek 15 nap határidőt írnak elô a képviselők ilyen esetben történô, Kolumbiába való hazatérésének megszervezésére. Mindezek ellenére, Duque ismételten követelte az ELN képviselőnek azonnali kiadatasát, kőrözési utasítást kiadva ellenük az Interpol felé, annak ellenére hogy a szervezet elhatárolta magát a január 17-i merénylettől és továbbra sincsenek nyilvánosságra hozott bizonyítékok a tetteseket illetően.

Tehát a Kolumbiai kormány nemcsak együttműködik a venezuelai alkotmányos rend megdöntésére tett amerikai erőfeszítések megvalósításában, hanem ezzel párhuzamosan, keresztülgázol a kolumbiai békefolyamat eddigi egyezményein is, megfenyegetve egy semleges országot – Kubát – amely nagyvonalúan közreműködik a béke ügyének előrevitelében, a békefolyamat egyik nemzetközi biztosítójaként és a tárgyalásoknak a saját területén történő lebonyolítása által.
Az USA szokványos és ismert szerepvállalása az amerikabarát kormányok hatalomrasegítésében és támogatásában Latin-Amerikában, a jelenlegi világpolitikai helyzetben hűen jelzi az USA gazdasági,belpolitikai és szisztémikus – azaz rendszerbeli – válságát és a térségbeli viszonylagos hegemóniája visszaszorulását ellensúlyozandó offenzíváját.

 

Véletlen egybeesés volna, hogy a kolumbiai eseményeket megelôzôen pár nappal, Kuba ismét visszakerült a Trump-kormány által közölt, “Terrorizmust támogató országok” listájára? Ami nemcsak abszurd, hanem nevetséges is, hiszen Kuba köztudottan nemcsak nem gyakorolja és nem támogatja, hanem határozottan elítéli a terrorizmus minden formáját – azonkívül, hogy maga is áldozata volt, többízben – a kubai forradalom 1959-es gyôzelme óta -az Amerikai Egyesült Államok területén kitervelt, az USA kormánya által finanszírozott és támogatott terrorista és szabotázsakcióknak, melyekmár több, mint háromezer ember életét követelték Kubában. Emlékezzünk a barbadosi merényletre a kubai légitársaság repülôgépe ellen, amely zömében kubai sportolókat szállított; vagy a La Coubre-hajó felrobbantására; vagy a La Época-áruház felgyújtására Havannában; a pokolgépes merényletekre az 1990-es években kubai szállodákban, ami a kubai Nemzeti Szálló-ban egy fiatal olasz turista: Fabio di Celmo életét is követelte. Kuba pacifista és internacionalista pozíciója széleskörû nemzetközi elismerésnek örvend – melynek meghazudtolásában az Amerikai Egyesült Államok és annak szövetségesei egyre inkább elszigetelôdtek az évek során – mégis, a szokásos módon folytatják a kubai rendszer és a kubai nép képviselôinek, vezetôinek demonizálását a sajtóban és minden más lehetséges platformon keresztül, mint ahogyan a venezuelaiakkal és egyéb olyan néppel teszik, amely “merészel” élni szuverén nemzeti önrendelkezési jogával.

A szélsôjobboldali kormányok hatalomra jutása az utóbbi években Dél-Amerika több országában is az USA háborúra felbujtó szisztematikus ténykedésének közvetlen eredménye, melynek célja ugyancsak a népi demokratikus folyamatok elfojtásaa térségben.
Merô véletlen volna, hogy Duque beiktatása óta, meggyarapodott a közösségi, szakszervezeti, illetve baloldali vezetôk és pacifisták elleni politikai gyilkosságok száma Kolumbiában? Egyértelmû, hogy a rendszerszerûvé vált politikai tisztogatás a kolumbiai békefolyamat akadályozására irányul. A béke Kolumbiában ugyanis nem érdeke az USA kormányának, melynek összefonódásai az amerikai hadiipari komplexum oligopóliumával, érdekeltté teszik azt a konfliktus további folytatásában: ha nincs konfliktus, nincs fegyverüzlet. Ilyen egyszerû.

Ugyanúgy, ahogy nem érdeke az USA jelenlegi kormányának, hogy a társadalmi igazságosság elvét követô kubai szocialista rendszer sikeres legyen, egy magasabbrendû társadalmi berendezkedés gyakorlati bizonyítékaként (melynek érdekében az USA közel 60 éve, egyoldalúlag, gazdasági blokádot tart fönn Kuba ellen); és az sem érdeke az USA-nak, hogy Venezuelában béke és társadalmi stabilitás legyen; egy polgárháborúban annál inkább érdekelt volna. Melynek érdekében, a mellékelt ábra alapján, minden tôle telhetôt megtesz.

Merô véletlen volna, hogy a Venezuelával szomszédos Kolumbia, a közelmúltban felvételét kérte a NATO-ba,mint az Észak-Atlanti Szerzôdés elsô latin-amerikai tagországa?…Ez a helyzet akaratlanul is emlékeztet arra, hogy Magyarország teljesjogú tagországként való felvétele a NATO-ba “véletlenül” pár nappal a szomszédos Jugoszlávia elleni amerikai katonai agresszió elôtt vált valóra. Kérdés tehát, hogy mi lesz a jelenlegi történet végkifejlete: mert a forgatókönyv hozzá, mint látjuk, ma is a régi – Made in USA. Csakhogy Venezuela nem Jugoszlávia. Következésképp, a “Birodalom” – azaz, az USA világhegemóniája – sem örök.

Németh Georgina , 2019. Január 26.

Konzultált sajtóorgánumok:
TeleSur
http://www.cubadebate.cu
Granma
Prensa Latina
Cubavisión