Útlezárás, sztrájk vagy tüntetés?

Ha az érdekérvényesítés lehetőségei egy bizonyos ponton kimerülnek, a törvényadta keretek betartása mellett is van mód radikálisabb fellépésekkel hangot adni az emberek elégedetlenségének. Tudjuk, hogy a rendszerváltozás óta olyan modell működik hazánkban, ahol ugyan egymást marhatják ellenzékiek és a mindenkori kormánypárti politikusok, azonban a legfontosabb közös nevező, a népellenes neoliberalizmus közös nevezőre hozza őket.

Ha ezt vesszük alapul, akkor láthatjuk, hogy össznépi elégedetlenségek esetén, akárminő okokból is robbanjon az ki, a parlamentáris ellenzék számára az csak egy eszköz, az elégedetlenség meg egy hullám, amelyen keresztül iparkodnak hatalomra jutni, illetőleg amelyből tőkét kovácsolnak. Emiatt álbalos ellenzékiekre számítani igazából nem lehet.

Amennyiben pedig sokan ki is ábrándulnak az egymást váltó ilyen-olyan kormányokból, akkor adódnak különböző nyomásgyakorlási eszközök, amellyel, mondjuk így: polgárok megpróbálnak kiállni saját igazukért. Az egyik ilyen mód például a munkabeszüntetés, amely persze törvényileg szabályozott, példának okáért egyrészt nem irányulhat a rendszer ellen s nem kezdeményezhet úgymond rendbontó akciókat, kizárólag szakmai célokból sztrájkolhatnak-már ahol lehet. Másfelől mondjuk a közlekedési szakszervezeteknél bizonyos elégséges szolgáltatást is kell biztosítani a vonatkozó szabályok szerint. Mindentől független azonban ilyen lehetőség nem túl sok helyen adódik, egy sor olyan eset van, amikor ha valaki munkabeszüntetést kezdeményez,  vállat vonnak, hogy na és: ha sokat hiányzik az illető igazolatlan, elbocsáttatik. Kissé ellentmondásos, de a legkevésbé evvel azok tudnak élni, akik a leginkább kiszolgáltatottak.

Az útlezáró és forgalomlassító akciók talán valamivel praktikusabb megoldások, azonban félparlamentáris keretek között, tekintélyelvi rendszerben inkább az dől el, melyik fél a makacsabb vagy az erősebb. Ellenben itt már érzékenyebben érinti az ország vagy egy kisebb térség helyzetét ez a fajta érdekérvényesítési vagy tiltakozási mód. Ha egész egyszerűen leáll az élet és főleg, ha sokan rokonszenveznek is a tiltakozókkal, a legbrutálisabb erőszakos akció is ellenkező irányban sülhet el. A bökkenő legfeljebb az lehet, hogy a negyedik hatalmi ágnak minősülő média természetesen olyan,  amilyen típusú illetőknek állítaná be a forgalomlassítókat. Emellett másrészt pedig az, hogy gyakorta evvel is csak bizonyos engedményeket lehetne kicsikarni.

A polgári engedetlenségi mozgalmak is elmehetnek gyökeres változásokat kitűző irányba is, főleg akkor, amikor más elégedetlenkedők is csatlakoznak az irányítókhoz. Evvel is inkább csak kedvezőbb tárgyalási helyzetet elérni-ami persze több, mint a semmi-, és arra még nemigen akadt példa, hogy egy rendszer vagy kormány ettől bukott volna. A baki adósságok vagy tartozások miatt kilakoltatásra kerülőkkel élő láncot alkotva például lehet erőteljesebb nyomást gyakorolni, azonban idáig még nem jutott el az ilyesfajta kezdeményezés.

Végül pedig a tüntetés is lehetne másfajta irányú is, azonban kis hazánkban, tisztelet a kivételeknek, gyakorta cirkuszba, bohózatba fulladnak. Nem azért, mert a sokat emlegetett magyar milliárdos akármennyire is támogatná őket-ha ez így lenne, komolyabban lépéseket tennének kormányváltó irányba-, hanem mert amit csinálnak, az semminő komolyabb megoldás felé nem visz. Más államokban egy kormány lemondott erőteljes tiltakozás hatására-viszont említettem volt többször, hogy a franciáknál, olaszoknál vagy a skandináv országokban nem lebecsülendő polgári közvélemény is vagyon-pont, ami például idehaza hiányzik.

Akár így, akár úgy azonban, mindenkinek valahogy, de ki kell állnia igazáért és saját kiszolgáltatottsága ellenében. Ez pedig,  illetve a kiszolgáltatottság felismerése, az ismételt és  gyakori-hangsúlyozzuk: nem pártpolitikailag kisajátított-kezdeményezések pedig lerakhatják egy újfajta civil társadalom alapjait.

 

B. Deák András