Ukrajna tanulsága

Az utóbbi években Ukrajna a legtöbb média középpontjába került a robbanásszerű politikai változások miatt. Az Euromajdan – hasonlóan a 2004 novemberében lezajlott “narancsos forradalomhoz”- fasiszta szervezetek által kirobbantott zavargás volt az Egyesült Államok irányításával.
Az ukrán politika szinte minden szintjét átitató nacionalizmus és fasizmus azonban egyáltalán nem annyira újkeletű mint ahogy tűnik: a szélsőjobboldal aktivitásának Ukrajnában történelmi hagyományai vannak.

A második világháború során a Szovjetunió ellen indított német offenzíva egyik első célpontja az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság volt. A náci megszállók a Lebenstraum elmélet nevében megkezdték a terület “etnikai megtisztítását” – elsősorban az alacsonyabb rendűnek ítélt szláv és zsidó lakosság körében. Sikerüket sajnos jól mutatják a számok: a német megszállás kezdetekor Ukrajna 23.2 millió fő lakossal rendelkezett, ebből hárommillió főt kivégeztek és további 2,3 milliót deportáltak. Hitler utasítására a megszállt területen megszerveződött az RKU (Reichskommissariat Ukraine) amely a kollaboránsok segítségével további alakulatokat hozott létre a népírtás felgyorsítása érdekében.
A leghírhedtebb kollaboráns Sztepan Andrijovics Bandera volt akit a német hírszerzés már az invázió előtt beszervezett – a megszállás utáni Ukrajna függetlenségének ígéretéért cserébe kémkedett és szabotázsmunkát végzett a Szovjetunió ellen. Egyfajta ukrán Szálasiként a megszállás után hevesen közreműködött a területen élő egyéb etnikumok kiírtásában és deportálásában, Ukrajnát pedig “független de a Nemzetszocialista Nagy Németországgal – Európa új rendjének felállításában – aktívan együttműkődő nemzetként” deklarálta. Banderát háborús bűnei és a nácikkal történő együttműködése ellenére a szélsőjobbos ukrán kormány hősként ünnepli.

Az ő öröksége érződött ki 2014-ben is, amikor is az eredetileg a korrupció és belső problémák miatt kirobbanó tüntetés (nagyon hasonlóan 1956-hoz) pillanatok alatt átfordult fasiszta tombolásba, köszönhetően több szélsőjobboldali szervezet de főként a Svoboda aktív közreműködésének.
A Svoboda 1991-es alapítása óta nyíltan felvállalta a náci örökséget a gyűlöletkeltő megnyilvánulásaival és ezzel az Euromajdan közben sem hagyott fel: több mint 300 ellentüntetőt öltek meg vagy sebesítettek meg a demonstrációk közben. Az események után az új ukrán kormányban több fontos pozíciót is megszereztek és vezetőjük – Oleh Tyahnybok – 36 kérvényt indított el az ukrán parlamentben az országban élő egyéb nemzetiségűek életének ellehetetlenítése, a második világháborús náci kollaboráns csoportok emlékállításának és kommunista politikusok kitiltása érdekében. Oleh ezen politikai meggyőződései semmilyen problémát nem jelentenek az Egyesült Államok számára, miközben az akkori demokrata kormány szabadságharcos hősökként tüntette fel a szélsőjobboldalikat a republikánus ellenzék aktív kapcsolatot tartott velük – ez az amerikai kormányváltás után sem változott.

A szélsőjobbos szervezetek a kormányalapítás után is aktív utcai tevékenységeket folytattak – a kisebbségek állandó fenyegetése és a militarista neonáci felvonulások mindennapossá váltak az országban, különösen a kelet-ukrajnai régiót célozva ahol a legtöbb (főként orosz) nemzeti kisebbség él. Ezekre volt válaszlépés kisebb részben Oroszország beavatkozása a Krím-félsziget ügyében és főleg a Donyeck régióban szerveződő civil militarista-jellegű alakulatok akik fegyverekkel vették fel a harcot a szélsőjobboldaliak és az őket támogató ukrán hadsereg ellen. A nyugati médiaforrások általában őket orosz katonákként azonosítják de ez meglehetősen távol áll a valóságtól, amit még az új ukrán elnök is elismert: “Az ukrán hadsereg jelenleg nem áll harcban orosz alakulatokkal”. Míg az ország nyugati felén a szélsőjobb betiltja és üldözi a kommunista jelképeket, ünnepeket, hagyományokat addig az ellenálló keleti területeken szabadon ünneplik például november hetedikét.

Ukrajna jövője továbbra is kérdéses – a kormányban és a hadseregben eluralkodó náci ideológia azonban egyáltalán nem az. Fontos tanulságokat rejt mindannyiunk számára az eset: Európában ismét teret próbál nyerni a fasizmus és az önmagukat demokratikusnak definiáló országok többsége hátat fordít vagy rosszabb esetben politikai haszonszerzés céljából még támogatja is. Magyarországon sajnos nagyon hasonló folyamatok játszódnak le a különböző félmilitarista neonáci szervezetek (pl: Betyársereg) erősődésével. A folyamat megállítása érdekében nagyon fontos lenne az erős baloldali utcai jelenlét és az anti-fasiszta szervezetek megerősítése – ezeket sajnos jelenleg a népszerű ellenzéki pártok egyáltalán nem tudják garantálni, esetleges kormányra kerülésük esetén sem számíthatunk aktív fellépésre a szélsőjobboldallal szemben, ezekhez ugyanis többek között az egykori munkásőrséghez hasonló szervezetek létrehozása lenne szükséges   – az ő szemükben azonban sajnos bármilyen radikális baloldali lépés rontaná a fényes díszpolgári demokrata státuszt kedvenc nyugati liberális köreikben. Nem marad más: mint a történelem során mindig, most is nekünk – civileknek, proletároknak, élni akaró embereknek – kell felvennünk a vörös zászlót, megtölteni az utcákat és minden eszközzel küzdeni a fasizmus ellen!

Gál Kristóf írása