Új titok Trianon körül

A Magyar Idők című kormánykiadványban megjelent a trianoni békediktátum kapcsán egy interju Raffay Ernővel. Ennek minősíthetetlen hangvételére reagálva idéznék fel egy cikket az 1990. évből

Szenzációs könyvet hirdet a Blaha Lujza tér felett lengedező reklámzászló – könyvet, amellyel Sinkovits Imre színművész úr az igazságot tarja a kezében: az igazságot a trianoni diktátumról.

A könyv sok kevéssé ismert dokumentum közlésével valóban érdekfeszítő olvasmány, jóllehet a hírveréssel ellentétben nem tarthat igényt a tabu körüli hallgatás megtörésének dicsőségére, hiszen például Ormos Mária kitűnő, nivódijas könyve, a „Padovától Trianonig“ 1984-ben már a második kiadásban jelent meg.

Raffay Ernő könyve két vonatkozásban különbözik jelentősen Ormos Mária monográfiájától. Az egyiket ki-ki ízlése szerint ítélheti előnynek vagy hiányságnak: Ormos Mária már-már hűvös tárgyilagosságával szemben Raffay Ernő alig titkolt szenvedélyességgel közeliti meg a témát.

Nekem bajom tulajdonképpen csak a másik különbséggel van. Ez a különbség azért fontos, mert Ormos Mária könyvét – annak ellenére, hogy alig harmadába került – valószínűleg sokkal kevesebben olvasták, mint ahányan a kitűnően reklámozott Raffay-könyvet fogják elolvasni. A különbség pedig az, hogy míg Ormos Mária könyvének több mint egyharmadát a párizsi békekonferencia és a Magyar Tanácsköztársaság, illetve az ellene szervezkedő ellenforradalom viszonyának szenteli, addig Raffay Ernő 190 oldalas könyvéből nem egészen 1 azaz egy oldalnyi teret szánt a magyar történelem e 133 napjának.

Mondhatnánk ugyan azt, hogy ez természetes, hiszen a kommunista-szocialista történész szükségszerűen más hangsúlyokkal közeliti a témát, mint a polgári-demokratikus platformon álló, ám itt nem erről van szó. Kissé talán eltúlozva: az 1919 március 21 és augusztus 2 között történtek kihagyása Trianon történetéből olyan, mintha a második világháború történetéből kihagyták volna a keleti front történéseit.

Lehet, hogy „Kun Béla és társai egyáltalán nem álltak a területi integritás alapján“ (Raffay E. Trianon titkai 100. oldal). Viszont tény, hogy a magyar területekre a békeszerződés döntése előtt, tehát nemzetközi jogilag feltétlenül jogtalanul behatoló kisantant-csapatokkal szemben komoly fegyveres ellenállást csak a Vörös Hadsereg tanúsított. Valószínűleg az sem túlzás, hogy „Magyarország történetének egyik mélypontja Budapest román megszállása“. Ám nem elfelejthető, hogy a románok Budapest megszállása előtt a Vörös Hadsereggel álltak harcban, a megszállást nem magyar katonai akció következtében szüntették meg, és a románok kivonulása után az a Nemzeti Hadsereg vonult be Budapestre, amely sem a kisantant-csapatokkal, sem a Vörös Hadsereggel nem került nyílt fegyveres konfliktusba soha.
Raffay a könyve címében Trianon titkait ígéri felfedni, de egy olyan izgalmas kérdést, mint azt, hogy a románok hirtelen miért hagyták el Budapestet, igen szűkszavúan intézi el:

„Aztán megtörtént a kivonulás“ (Trianon titkai 107. oldal).

E kivonulás után vonult be a „bűnös Budapestre“ Horthy Miklós Nemzeti Hadserege, melynek csapatai „mindenütt megtarttatják és megtartják a rendet“ (ugyanott). Ormos Mária könyvéből azt is megtudjuk, hogy ezek a csapatok nem hogy nem gyakoroltak nyomást a román megszállókra, hanem ellenkezőleg, a román hadvezetés engedélyével mozoghattak a pacifikált Dél-Dunántúlon. Eddigi ismereteink szerint a Siófokon berendezkedett Horthy-főhadiszállás féktelen fehérterrort valósított meg antiszemita atrocitásokkal fűszerezve. Természetesen Raffay Ernő témája nem követeli meg, hogy kitérjen annak a ténynek az ismertetésére vagy cáfolatára, mely szerint a darutollas Nemzeti Hadsereg által megtarttatott és megtartott rend nagyságrendileg több áldozatot követelt, mint a román megszállók atrocitásai, de ha valóban Trianon titkainak feltárására vállalkozott, akkor arra mégiscsak választ kellett volna keresnie, hogy a keresztény kurzus (mely egyébként büszkén nevezte magát ellenforradalminak) milyen erkölcsi alapon küzdött a méltányos békéért, miközben fegyvertelen magyarokat gyilkolt, s a kisantanttal harcolt vöröskatonákat internált? Bár Raffay – úgy tűnik – ezt az erkölcsi alapot magától értetődően meglévőnek posztulálja, a bizonyítékot, hogy ez koránt sem magától értetődő, kiáshatjuk a könyvből két jellemző nyilatkozatrészlet összevetése révén.

Az egyikben a párizsi román követség próbálja igazolni Nagy Románia létjogosultságát: „Mi vagyunk az utolsó bástya a bolsevizmus ellen …“ (Trianon titkai 85. oldal).

A másikban Heinrich Ferenc magyar miniszter érvel sajátosan nemzeti jogaink mellett: „Mi magyarok sohasem mondunk le a Felvidékről, a Kárpátokról vagy Erdély bérceiről … a bolsevizmust gyökeresen kell megfojtani …“ (Trianon titkai 108. oldal)

Milyen ismerős konstelláció! Egy ma kevésbé népszerű szerzőpáros már irt valami hasonlóról: „Akad-e ellenzéki párt, amelyről a kormányon levő ellenfelei nem híresztelték, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a kommunizmus megbélyegző vádját a haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek?“ (Marx-Engels A kommunista párt kiáltványa) Mellesleg, mintha hasonló jelenségek ma is előfordulnának olykor-olykor …

Egy személyes vallomással kell folytatnom. Amikor attól tartok, hogy Raffay Ernő könyve fehér foltok eltüntetése mellett új foltokat fehérit ki hazánk történelmében – elfogult vagyok.

Apám (kinek késői gyermeke vagyok) 1919 tavaszán-nyarán fegyverrel védte a Tanácsköztársaságot a román intervenció ellen. Bátyja, a törökszentmiklósi direktórium tagja szintén harcolt a románokkal. Ám nagybátyámat nem a románok, hanem Franczia-Kiss Mihály darutollas legényei verték agyon. Apámat sem a románok internálták, hanem a Nemzeti Hadsereg tartotta fogva a fegyverneki internálótáborban, közvetlenül a főméltóságú kormányzó kenderesi birtokai mellett. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a fegyverneki, hajmáskéri, zalaegerszegi meg a többi internálótáborok méltó elődei voltak Recsknek és társainak, semmivel sem voltak ezeknél kellemesebb üdülőhelyek). Talán mégis elhiszi az olvasó, hogy nem elfogultságból tartom egyoldalúnak Raffay Ernő könyvét, amely (joggal) marasztalja el a kommunista diktatúrát a nemzetiségi problémák elbagatelizálásában, tabuvá változtatásában, de elbagatellizálja (elősegítve ezzel a kérdés tabuvá válását) Trianon nyilvánvalóan antibolsevista vonatkozásait (amelyek túlmutattak Magyarország határain), a szegedi ellenforradalmi kormány és a bécsi ABC (Antibolsevista Comite – e két szervezet prominens tagjai adták a gróf Apponyi vezette párizsi küldöttség többségét) felettébb titokzatos szerepét a Trianonhoz vezető folyamatokban. Talán nem elfogultság, ha felettébb bizarrnak tartom, hogy Raffay behatóbban foglalkozik gróf Apponyi Albert ruhatárával, mint az 1919 március 21-től augusztus 2-ig terjedő időszakkal, annak katonai és politikai történéseivel. Mintha Trianon igazi titkát nem feltárni, hanem még jobban eltemetni akarná.

Budapest, 1990. január 27-én (megjelent:ÚJ FÓRUM)

Dr. Nagy András