Túlórák kereszttüzében

A közelmúltban sok egyéb mellett az kavart fel hatalmas port, hogy a jelenlegi kabinet olyan módosítást kíván kieszközölni a munka világában, amely a kötelező túlórák számát hivatott növelni. Már pusztán önmagában az a tény is rengeteg feszültséget okoz, hogy vagy két évtizede egyre kiszolgáltatottabb a dolgozó a munkahelyén, azonban úgy tűnik, valóban egyre kegyetlenebb időszak következik be a bérből és fizetésből élők életében-ahogy anno egyszer a Munkáspárt elnöke is kijelentette.

Természetesen a kormányzati kommunikáció ezúttal is kiválóra sikeredett és számos ravaszságot is lehetővé tesz. A fideszes oldal képviselői arra hivatkoztak, hogy márpedig a dolgozó milyen jól fog járni, tudniillik egyre több lehetőség lesz arra, hogy ha szeretne, dolgozhat pluszban is. Már azonban erre is jött némi szakmai cáfolat, miután egy szakember arra mutatott rá, hogy miután a túlóra is beépül a normál munkaidőbe, az ipse elesik a bérpótléktól.

Azonban hogy valami még szépen van csomagolva, nem biztos,  hogy valóban  pozitív is a szóbanforgó törvényjavaslat. Egyfelől a kereskedelmi csatornák hírműsorában ugyan elhangzott munkavállalói részről, hogy a Munka Törvénykönyve szerint a dolgozó és a munkaadó két egyenrangú fél, a valóságban ez azonban szinte sose ilyen módon működött, hanem oly módon, hogy örülj, hogy van munkád s ha nem tetszik, el lehet ballagni. A multik uralta világban pedig sajnos a dolgozói érdekérvényesítésnek nincs helye, nem is lehet, kőkemény neoliberális farkastörvények uralkodnak.

Másrészt ebből is következően, a legtöbb munkahelyen nem önkéntes alapon megy gyakran az ilyesmi, hanem kötelező jelleggel. Ahogy elő is vagyon az adva, kötelező túlórának az emeléséről van szó, amelyet akár tetszik, akár nem alapon kell elvállalni. Ez pedig minden, csak nem választható dolog. Persze el lehet olyan idealizált állapotot is képzelni, főleg korporatív rendszerben, hogy a két oldal úgymond munkabékéje érdekében kell engedni a dolgozónak és önként, dalolva belemenni a túlmunkába. Csakhogy a melós nem korporatív rendszeresdit játszani, hanem megélni szeretni s urambocsá családját ellátni.

Viszont az félő, hogy megint csak arról lesz szó: a dolgozónak csak azért se lehessen magánélete, igenis első otthona legyen az a hely, ahol robotol. Mert valahogy minálunk akármit ketesztülvihetnek, ha kell, az alkotmányt is megváltoztatják, csakhogy az erősebbek igaza érvényesüljön. Ebből adódóan pedig az a kérdés is felmerül, hogy egyáltalán hol a határ? Fognak-e vagy se mértéket ismerni, józan belátásukra lehet-e bízni az ilyesmit?

Erre a válasz is megvan: nem. Rájátszhatnak a hatalmi túlsúlyra, a multik nemzetközi helyzetére és sajnos arra is, hogy rengeteg emberben iszonyú nagy az apátia, a mindenbe beletörődés, az úgyse tehetünk semmit érzése. A jövőt még nem tudhatjuk, azonban a tendenciák egyértelműen negatív irányban, a dolgozók hátrányára alakulnak a munka világában-is.

 

B.Deák András