A történelmi narratívák veszélye

Korunkat a progresszív gondolatok világaként szokták jellemezni, mégis van egy terület ahol a tudomány minduntalan megragad a régi szinten: a történelem elemzése.

A történelem megismerésének legfontosabb feltétele a nyitottság, a hajlandóság arra, hogy megismerjük minden oldal nézeteit és cselekedeteit és ehhez mérten alakítsuk véleményünket egy-egy korszakról vagy eseményről. A politikai érdekek azonban erre a progresszivitásra kifejezetten romboló hatással vannak, különösen ha egy kormány acélosan elkötelezi magát bizonyos nézetek mellett, ahogy azt sajnos Magyarországon tapasztalhatjuk.
Tény, hogy hazánkban a munkásmozgalom építette újra a háborúk után az országot, teremtette meg a jólét alapjait, biztosította az ország ellátását. Ezeket nem egy-egy sikeres vezetőnek vagy valamiféle isteni csodának köszönhetjük, minden sikerünk a dolgozó emberek kemény kitartásának és önzetlenségének köszönhető. Mi a történészek hálája ezért? Minden elért teljesítmény lekicsinylése, hamis történelmi narratívák felállítása. Történtek-e súlyos bűnök, hibák a szocializmus építése közben? Minden kétséget kizáróan. Ez a fő jellemzője ezeknek a korszakoknak? Semmiképp sem. Nem győzik hangsúlyozni az 1945-1956 közötti korszak személyi kultuszát, keménykezűségét, nem győzik eléggé elültetni a fejekben azt a hamis narratívát, miszerint 1956-ban csak és kizárólag a jóság hősies patriótái keltek fel az elnyomó sötét államhatalom ellen, nem győzik kiemelni a nyolcvanas évek gazdasági megtorpanását. Ellenben amikor a rendszerváltás utáni, kapitalista Magyarországról van szó, akkor megvásárolható történészeink nem győzik hangsúlyozni a szólásszabadság és a termékbőség csodálatosságát, a millióféle média és sajtótermék jelenlétét. Jó dolgok ezek? Igen! Csak ezek jellemzik korszakunkat? Egyáltalán nem! Miért nem említi senki a munkanélküliséget, az egyre nagyobb szakadékot a társadalmi osztályok között, a társadalomból kirekesztett milliók sorsát, akik sokszor napról-napra élnek és érzik a rendszer létbizonytalanságát? A narratívák világát éljük, ahol a kapitalista társadalmak mind a demokrácia és igazságosság tömbjeként vannak beállítva, hibáik kisebb mosollyal, legyintéssel vannak elfeledve, míg mindenki aki rámutat a rendszer működésképtelenségére, kegyetlenségére az azonnal ellenséggé alakul, aki ellen aztán minden eszköz megengedett. A “demokrácia védőszentjei” hadseregekkel döntenek kormányokat ott, ahol nem számukra elfogadott rendszer uralkodik és a média teljes eszköztárával sokszor hamis vagy elavult információk alapján teszik nevetségessé, idegenítik el azokat a társadalmakat amik elutasítják az ő világnézetüket.

A narratívákkal történő történelemoktatás legnagyobb bűne azonban nem is a hamisítás vagy a tények megtagadása. A legnagyobb bűn a társadalom megosztásában jelentkezik. Ez a megosztás pedig az iskolákban kezdődik! Képzeljük bele magunkat egy általános iskolás tanuló helyzetébe: a gyermek első forrása a családja lesz, először mindenki a saját családjának szeretne megfelelni és az ő példájukat követni. Mi történik tehát egy olyan családban, ahol például a nagyszülőket a szocialista rendszerben sérelem érte? Lehet, hogy jogos volt a sérelem az is lehet, hogy nem. A nagyszülőbe viszont belerögzül a sértés és kompenzációt, rosszabb esetben bosszút szeretne. Azonban tudja, hogy ezt nem érheti el, nincs meg rá sem a hatalma sem az eszköze, viszont továbbra is érzi a lelki nyomást amit az általa érzékelt igazságtalanság okoz, így a legrosszabb megoldáshoz nyúl: továbbörökíti sértettségét a gyermekébe. Aki ugyan nem éli át ugyanazt a sértést ami a nagyszülőt érintette, viszont úgy érzi tartozik szülőjének azzal, hogy támogatja őt, követi a gondolatvilágát. Aztán a saját gyerekének szintén tovább örökíti a sértettségét, aki azonban harmadik generációként már nem érzi magáénak a problémát, távoli, régi, feledhető sérelemnek érzi, amihez neki tulajdonképpen köze sincs. Mégis ott motoszkál benne a gondolat, szeretem a szüleimet, igazuk van, ki kell állnom mellettük. De ez a gyermekkorból való kilépéssel részben elmúlna, hiszen az ember bizonyos érettségi fok után eljut az ősi emberi gondolathoz, ami mindig is meghatározott minket: az új generáció mindig egy kicsit fejlettebbnek tartja magát az előzőnél, az unoka tehát előbb-utóbb elgondolkodik: “nem azzal támogatom a szüleimet ha vakon követem minden előttem lévő generáció sértettségét,, hanem ha megpróbálom ezt feloldani valahogy.” Ilyenkor jön azonban az iskola! Az iskola ahol a tanárok felelőssége lenne segíteni a tanulókat a saját gondolatviláguk kifejlesztésére, önálló véleményük kialakítására. Ehelyett mit tesznek? Ahol épp nem elfogult, saját világnézetüket hirdető tanárok ferdítik el az anyagot ott szigorú tantervekkel és fenyegető környezettel tartja fenn a hatalom a saját rendjét, leverve a tanárok objektivitásának minden csíráját. Így aztán a gyermek predesztinálva lesz, önálló vélemény nélküli egyénné válik, aki narratívákon keresztül ismeri meg a világot és mivel ezt tanulta saját életét is azzal fogja tölteni, hogy nézeteit – még ha konfliktusba is kerülne az elfogadásukkal – narratívákkal igazolhassa újra és újra.
Az igazságos történelemértékeléshez nem narratívákra van szükség, hanem tényekre. Nem tagadhatjuk meg egyetlen rendszer hibáit sem de nem feledhetjük el az előnyeit sem.

Felmerülhet a kérdés, hogy akkor miszerint értékeljük az elmúlt korszakokat? Hiszen ha pusztán az objektivitás eszméjét követjük akkor a legordasabb ideológiák és legsötétebb rendszerek is felmenthetők egy-egy pozitívum kihangsúlyozásával. A válasz egyszerűbb mint gondolnánk: pusztán emberi énünkre kell hallgatnunk. Mik azok az erkölcsi normák amik alapján élni kívánunk? Vizsgáljunk meg egy ideológiát! A fasizmus illetve a régi náci Németország mai védelmezői felhozhatják példának a hadiipar által generált munkahelyeket, az infrakstruktúrális fejlesztéseket, a nemzeti összetartozás illúziója által keltett relatív biztonságérzetet. Azonban mik a tények? Olvassunk bele az ideológia főgyárosának alapkönyvébe:
“Vajon emberek-e ezek, és méltók-e arra, hogy egy nagy nép fiai legyenek? Kínos kérdés. Mert ha igennel válaszolunk rá,úgy igazán kár minden harcért, minden áldozatért és minden fáradságért, amit egy nép legjobbjainak ezért az aljanépért hoznia kell. Ha pedig nemmel felelünk rá,akkor népünk táborában nagyon kevesen maradtak már emberek.Tépelődő és kínzó napok során nyugtalan szorongással láttam fenyegető hadsereggé nőni azt a tömeget, melyet már nem számítottam népünkhöz tartozónak.”

Ezt Adolf Hitler az építőipari munkásokról írta akikkel együtt dolgozott és akik marxista gondolatokat osztottak meg egymás között.

“Nem létezett semmi gazság vagy becstelenség főleg kulturális téren, amelyben legalább egy zsidó ne lett volna részes. Mihelyt egy ilyen gennyes sebet az ember óvatosan felvágott, mindjárt rábukkant egy zsidócskára, akár a férgekre a rothadó testben. […]Ez a métely és szellemi pestis, amellyel a nép lelkét megfertőzték,rosszabb az egykori feketehimlőnél.”

Ezt a tények nélküli gyűlöletbeszédet pedig a zsidókról írta.

Mint láthatjuk a náci ideológia szembemegy a legalapvetőbb emberi normával: nem tekinti embernek, nem érzi magát egy fajba tartozónak más embercsoportokkal. Olyan ideológiát pedig ami arra alapul, hogy másokat pusztán származás vagy gondolatok alapján gyűlöljünk nem tekinthetünk erkölcsileg, emberileg legitimnek. Ezért a náci ideológiát nem mentheti semmilyen objektivitás, bármilyen pozitív felvetését beárnyékolja az emberek módszeres megkülönböztetésére és kiirtására létrehozott narratívája.

Olvassunk bele a sokat szidott, tiltott és diszkreditált munkásmozgalmi írásokba! Hol szólít fel Marx vagy Engels embercsoportok pusztán faji alapon történő kiirtására, társadalomból kirekesztésére? De még a “keményvonalas” jelzővel illetett kommunisták mint Sztálin vagy Mao írásai sem buzdítanak arra, hogy faji felsőbbrendűség címén embertársaink ellen forduljunk. Ahol erőszakos forradalomért kiáltanak, ott a társadalmi felosztás igazságtalansága, a kizsákmányolás vagy éppen a nácizmushoz hasonló ordas eszmék ellen kiáltanak fel. Mégis, a burzsoázia történészei igyekeznek összemosni, egyenlővé tenni a munkásosztály harcát a nácik népirtásával.

Ne engedjük! Része ennek a harcnak a munkásosztály érdemeinek megőrzése, de túl is mutat rajtuk, hiszen a gondolatok elnyomását nem engedhetjük saját magunk és gyermekeink érdekében sem.  Baloldaliként kötelességünk a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdeni és a történelmi narratívák oktatása iskolapéldája ennek!

Gál Kristóf írása