A Népi Front lapja

Tervgazdaság versus tervszerűség

A sztálini tervgazdaság politikai gazdaságtana
(rövid tanfolyam)

Red Star, 2008, november 19 (kommunista.net)

1917-ben Oroszországban a maroknyi bolsevik párt vezetésével szocialista forradalom zajlott le. Ez a forradalom elkerülhetetlen volt, de gyakorlatilag szinte semmilyen előfeltétele nem volt adott. Ez rányomta bélyegét a kialakuló rendszerre. Ehhez jött még a három éves értelmetlen, embereket gyilkoló, családokat megnyomorító világháborút követő több mint öt évig tartó, még a világháborúnál is kegyetlenebb polgárháború. A polgárháborúban a fiatal szovjet hatalomnak csak úgy volt esélye a győzelemre, ha minden, a hatalma alá vonható erőforrást mozgósít, ha a hátországban, a termelésben ugyanolyan katonás fegyelmet valósít meg, mint a frontokon. Ezért hozták létre a hadikommunizmus nevű gazdaságirányítási rendszert.

Amikor a fehérek, különösen Kolcsak admirális csapatai a legvéresebb kegyetlenséggel terrorizálták a vidéki parasztságot, akkor az orosz parasztok, bízva a bolsevikok igéreteiben (béke, földosztás) a bolsevikok mellé álltak és még az erőszakos rekvirálásokat is hajlandóak voltak elviselni.

Amikor a Vöröshadsereg egyre fényesebb győzelmekkel tisztította meg Oroszországot a fehér bandáktól, akkor a parasztok azt látták, hogy a polgárháború csendesedik, de a bolsevikok továbbra is lesöprik a padlásokat. Ezért ellenük fordultak. Belső-Oroszországban, a tambovi kerületben milliós paraszthadsereg lázadt fel a szovjethatalom ellen.

Lenin, miközben vaskézzel verette le a paraszt-lázadást, felismerte, hogy a hadikommunizmus nem adekvát formája a szocialista társadalomnak, és az elmaradott, háborúk súlytotta Oroszország nem alkalmas az adekvát szocialista gazdasági mechanizmus azonnali megvalósítására. Ezért javasolta, hogy tegyenek egy lépést hátrafelé, a kapitalizmus irányába, és a szovjet vezetés kidolgozta az Új Gazdaságpolitikát, a NEP-et.

Ezzel párhuzamosan (különösen amiatt, hogy Lenin egészsége megrendült) a párton belűl vészjósló események történtek. A párt legjobb középkádereinek jelentős része elesett a polgárháború frontjain, a pártot nagyarányú, nem igazán átgondolt pártépítési kampánnyal felhígitották. Nagyon sok karrierista, a háborús viszonyok miatt elferdült lelkű ember került a pártba és ott hamarosan vezető beosztásokat szereztek (hiszen az arra sokkal alkalmasabb, kíváló kommunisták meghaltak a frontokon). Hasonló fejlemények történtek a legfelső vezetésben is. Miközben hatalmas eszmei vitáktól kísérten hatalmi vetélkedés folyt a Központi Bizottság legtehetségesebb tagjai között, az “unalmas” adminisztratív munkák elvégzésére a nem túl okosnak megismert, de hatalmas munkabírású Sztálint kinevezték a KB főtitkárának. A titkárok ugyebár kis tintakukacok, és a főnökük a főtitkár. Ám Sztálin, ha műveltségben el is maradt KB-beli elvtársaitól, nem volt buta ember. Azonnal ráérzett, hogy micsoda hatalmat pottyantottak az ölébe, és módszeresen megkezdte a párt apparátusát hatalmi központtá szervezni. Ez a hatalmi központ Lenin betegségének előrehaladtával egyre jobban rátelepedett a pártra. Lenin utolsó írásaiban figyelmezetett arra, hogy “Sztálin elvtárs a főtitkári poszton mérhetetlen hatalmat öszpontosított a kezébe”, de már későn szólt. Sztálinnak ekkor már akkora hatalma volt, hogy képes volt Lenin halála után eltitkolni a Párt elől Leninnek ezeket az utolsó írásait. Az apparátus hatalmának kiépítéséhez Sztálin kíváló eszközt talált a Lenin által a polgárháború legnehezebb időszakában ideiglenes rendszabályként bevezett “demokratikus centralizmus”-ban. Ezt a “pártélet lenini normájának” kikiáltva dogmává merevítette és segítségével gyakorlatilag kiirtotta vele a pártból a kritikai szellemet. A politikai vetélkedést háborúvá változtatva 1928-ra végleg megerősítette az általa vezetett és markában tartott apparátus hatalmát. Megtörtént Joszif Sztálin Brumaire 18-ája. Sztálin felszámolta a szovjet-hatalmat, a szovjeteket a forradalmi önigazgatás szerveiből a központi pártapparátus adminisztratív végrehajtó szerveivé degradálva, likvidálta a NEP-et, meghamisítva Marx és Lenin tanításait a szövetkezetekről, mint a szocialista termelési mód legadekvátabb gazdálkodási formáiról, a legdurvább terrorisztikus erőszakkal kolhozosította a mezőgazdaságot. A kolhozok sokkal jobban hasonlítottak a GULAG munkatáboraira, mint a Marx és Lenin megálmodta szövetkezetekre. Egészen Hruscsovig a kolhozparasztok még személyi igazolványt sem kaphattak, így azt a parasztot, aki el merészelte hagyni a kolhozát, okmányok nélkül csavargó köztörvényes bűnözőként kezelték. Az 1936-38-as években koncepciós perek sorozatával Sztálin felszámolta a szovjet hatalom forradalmi hatalmi központjait: kivégeztette a lenini központi bizottság szinte valamennyi tagját, és az 1934 évi “győztesek kongresszusa” küldötteinek zömét, kivégeztette a CSEKA minden régi vezetőjét (ha Dzserdzsinszkij nem hal meg nem sokkal a nagy perek előtt, ő is az áldozatok közé került volna, hiszen halála előtt már csak a szovjet vasutak főfelügyelője volt) és kivégző osztag elé küldte a polgárháború legkíválóbb vörös parancsnokait. A nagy perek eredményeképpen a Párt, az Államvédelem (CSEKA, NKVD, KGB) és a Vöröshadsereg teljesen a pártapparátus irányítása alá került. Ami témánk szempontjából a legfontosabb, néhány kiváló gazdasági vezető ellen lefolytatott kirakatper eredményeként a gazdaság irányítása is az apparátus kezében öszpontosult. Az új gazdaságirányítási rendszer látványos megnyílvánulásai voltak az 1934-ben indított ötéves tervek. A tervgazdaságnak nevezett rendszer lényege a kötelező tervutasítás volt (Sztálin: “a mi terveink nem tervjóslások, hanem tervutasítások”). A terveket a pártapparátus közvetlen irányítása alatt álló speciális intézmény, az Állami Tervbizottság (Goszplán) dolgozta ki, és bontotta le a legkisebb gazdálkodási intézmények szintjéig. Természetesen ebbe a vállalatoknál dolgozó munkásoknak úgyanúgy nem volt beleszólása, mint ahogy a tőkés üzemek dolgozóinak sem az őket foglalkoztató üzem dolgaiba.

A szocialista országok ezt a sztálini modellt vették át kisebb-nagyobb módosítással. A legnagyobb módosítást a magyarországi 1968-as gazdasági mechanizmus reform jelentette, amennyiben teljesen megszüntette a formális kötelező tervutasításokat. A lényeg azonban változatlan maradt – a gazdaságot a pártközpontból írányított Tervhivatal (a Goszplán magyar megfelelője) koordinálta, az egyes vállalatokat a pártközpont által jóváhagyott “menedzsment” irányította közvetlen pártirányítás mellett. A vállalati pártszervezet ugyan látszólag a helyi párttagság akaratát hajtotta végre, de ha ez így is lett volna, a munkások jelentős része – többnyire a többsége – nem volt párttag. És valójában – hála a “demokratikus centralizmus” “lenini normájának” – a helyi pártszervek a felsőbb pártszervek, és végső soron a párt központi apparátusának az utasításait hajtották végre.

A kizsákmányolás lényege – ellentétben a “marxizmus-leninizmus” oktatás által elterjesztett közhiedelemmel – nem az értéktöbblet ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása. A Kommunista Kiáltványban Marx és Engels egyértelműen fogalmaztak: a magántulajdon, amit a kommunisták meg akarnak szüntetni, az idegen munka leigázását jelenti. Az értéktöbblet elsajátítása azáltal válik a kizsákmányolás központi kategóriájává, hogy ennek a termelésbe való visszaforgatásával fokozza a tőke az idegen munka leigázását (lásd “A tőke” fejezeteit az abszolút és a relatív értéktöbblet termeléséről – ez teszi ki az első kötet nagy részét).

Már most az apparátus, a nomenklatúra írányította szocialista vállalatok dolgozóit megfosztották a termelésbe való beleszólás lehetőségétől, munkájuk nem közvetlenül társadalmi munka, hanem a munkabérért eladott munkaerő munkája, bérmunka volt – az pedig Marx álláspontja szerint a magántulajdon másik oldala, leigázott, kizsákmányolt idegen munka.

Ám a kizsákmányolás tőkés és “szocialista” formája mégsem ugyanaz:

1) A “szocialista kizsákmányolás” kevésbé hatékony, mint a tőkés – ez lett a rendszerváltás egyik, valószínűleg fő oka. Ismét csak a “marxizmus-leninizmus”-oktatás által elterjesztett téveszme, hogy a tőkés kizsákmányoló által ellenszolgáltatás nélkül elsajátított értéktöbblet a munkásoké lett volna, ha nincs tőkés kizsákmányolás. A helyzet az, hogy a tőkés termelési mód idejének első, ám hosszú szakaszában a munkások, ha nem zsákmányolták volna őket ki, az értéktöbbletet meg se termelték volna, hiszen a munkabér termelésére szolgáló időt Marx nem véletlenül nevezte szükséges munkaidőnek, szemben az értéktöbblet termelésére fordított többlet munkaidővel. A magának termelő munkás (kisárutermelő) csak a magának szüséges munkaidőt dolgozta volna le. Ezt történelmi tények bizonyítják. A kapitalizmusban megfigyelt hatalmas, minden korábbit meghaladó műszaki fejlődés az értéktöbblet kicsikarásán alapszik. A tőkéseket erre a kapitalizmus működési törvényei késztetik, tehát a tőkés nem azért hajszolja a minél nagyobb “profitot” (valójában értéktöbbletet) mert gonosz, kapzsi ember, hanem azért, mert a kapitalista verseny erre készteti. Már a kapitalizmus keretében kialakult monopóliumok is súlyosan fékezték ezt a folyamatot. Ám még Leninben is volt egy kis (vagy nem is olyan kis) csodálat az amerikai trösztök szervezettsége iránt, és a sztálini apparátusban ez az imádat túltengett. Végső soron a “tervgazdaság” ideálja egy hatalmas, az egész gazdaságot magábafoglaló tröszt volt, illetve a közvetlen állami tulajdon és a névleges kolhoztulajdon közti eltérések miatt egy hatalmas, az egész gazdaságot magábafoglaló kartell.

2) A “szocialista kizsákmányolás” kevésbé embertelen, mint a tőkés. Ugyanis a pártapparátus a humánus kommunista eszmék – igaz erősen eltorzított – hirdetésével legitimálta hatalmát. Ismeretes, hogy a sikeres hatalomlegitimálás egyik legfontosabb feltétele, hogy a legitimáló mítoszt maga a hatalom is elhigyje. Ezért még a legkegyetlenebb terror idején is azok a munkások, akiket a terror közvetlenül nem érintett, úgy érezték, úgy érezhették, hogy a sorsuk jobb, mint a tőkés rendszerben volt. Itt a problémák igazán akkor jelentkeztek, amikor annak a generációnak a többsége távozott, amelyiknek még aktív élettapasztalata volt a kapitalizmusról, és ezzel nagyjából egyidejüleg a „tervgazdaság” el kezdte kimeríteni lehetőségeit.

A tervszerűség és a tervgazdaság
(kiegészítés a rövid tanfolyamhoz)

Phoenix, 2015. augusztus 6

Az emberi munka a termelési folyamat célirányos összetevője (Lucien Seve terminológiája szerint a termelés döntő oldala, szemben a termelésbe bevont természeti folyamatokkal, amik a termelés meghatározó oldalát jelentik). Alapvetően minden munkafolyamat öt mozzanatra bontható fel, amely mozzanatok azonban egymásba áthatnak, elválaszthatatlanok – jól lehet, nem szétválaszthatatlanok – egymástól:

a) a cél meghatározása, felismerése, kitűzése, a cél elérését akadályozó tényezők tudatos felismerése, feltárása, számbavétele – a tervezés;

b) a cél elérését, az akadályok leküzdését szolgáló eszközök megválasztása – a szervezés;

c) az eszközök gyakorlati megalkotása és megfelelő alkalmazása – az átalakítás, a szűkebb értelemben vett munkavégzés;

d) az eszközök alkalmazásának eredménye és a kitűzött cél egybevetése – az ellenőrzés;

e) az ellenőrzés feltárta eltérések kiküszöbölése, mint új cél kitűzése és az egész folyamat e cél szerinti megismétlése – a szabályozás.

Észre kell, hogy vegyük, az a), b) és d) mozzanatok a munkavégzők fejében zajlanak le, fizikai tevékenységek csak a c) mozzanatban vannak (a szabályozás e) mozzanata voltaképpen az előző négy mozzanat megismétlése az ellenőrzés feltárta eltérések korrekciójára). Ez által szinte természetszerűleg adódik a magából a termelési folyamatból következő munkamegosztás: a szellemi és fizikai munka elválása.

Mindamellett a munkafolyamat csak teljes egységében tekinthető tervszerűnek, az a munkamegosztás mely elválasztja a tervezés és ellenőrzés mozzanatait egymástól, és mindkettőt az átalakítás mozzanatától, az eleve megkérdőjelezi a tervszerűséget. A tervgazdaságban pedig pontosan ez történik.

Ezért nem azonos a tervszerűség és a tervgazdaság.

Tágabban megfogalmazva: Marx és Engels szerint a magántulajdon azonos a munkamegosztással, a kommunizmus célja a magántulajdon, tehát a munkamegosztás megszüntetése. A sztálini tervgazdaság nem megszüntette, hanem elmélyítette a munkamegosztást a munka öt mozzanatának az intézményi szétválasztásával:

a) a tervezés mozzanata – Állami Tervhivatal;

b) a szervezés mozzanata – Központi Bizottság, területi pártbizottságok, Állami Bank, gazdasági minisztériumok (igen nagy felbontásban: a Szovjetunióban köztársasági szinteken közel tucatnyi gazdasági ágazati minisztérium volt, de Magyarországon is volt Mezőgazdasági, Nehézipari, Kohó- és Gépipari, Könnyűipari, Kereskedelmi, Közlekedési Minisztérium);

c) az átalakítás mozzanata – a „szocialista” ipari és mezőgazdasági nagyüzemek;

d) az ellenőrzés mozzanata – Központi Ellenőrzési Hivatal (nálunk Népi Ellenőrzési Hivatal), pártbizottságok;

e) a szabályozás mozzanata – lényegében ugyanazok, mint a szervezés mozzanatánál

A tervgazdaság nem megszüntette a piacot, hanem szimulálta azt, a kizsákmányoláshoz hasonlóan ezt is rosszabb hatékonysággal. A piacszimuláció jellegzetes alapeleme volt a „tervalku”. Mivel a terv nem teljesítése a nagy terror idején életveszélyt, az enyhülő légkörben „csak” a pozícióvesztés veszélyét jelentette, azért a közvetlen termelésirányítók mindent (elsősorban a „szocialista összeköttetéseiket”, a korrupció sajátos „szocialista” formáját) megmozgattak, hogy a rájuk kiszabott tervszámokat csökkentessék, a terv teljesítéséhez szükséges erőforrásokból viszont minél többet szerezzenek meg. Ez a „tervalku” lényege. Vagyis a tervteljesítés eredményeit lefele nyomták, miközben az ezen eredmények eléréséhez szükséges ráfordításokat felfelé csavarták. Márpedig a

hatékonyság = eredmény : ráfordítás

tehát a tervalku szisztematikusan rontotta a tervgazdaság hatékonyságát.

TI ÍRTÁTOK

Megint szobrot döntöttek a primitív fasiszták

Kedd reggel elhurcolták Lukács György szobrát a XIII. kerületi Szent István parkból. A szobor helyszínét megnéztem. Nincs ott Lukács György szobra, csak a szelleme lebeg vörös lángoszlopként, hogy uta

ADY ENDRE: A TŰZ MÁRCIUSA

Csámpás, konok netán ez a világ S végbe hanyatlik, kit annyian űztek, De élethittel én, üldözött haló, Március kofáira és szentjeire Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek. Hadd halljék végre

Háború a vörös csillag ellen

Megjelent "az önkényuralmi jelképek kereskedelmi célú hasznosításának tilalmáról, valamint az ezzel összefüggő egyes törvények módosításáról" szóló törvényjavaslat, amelyet Lázár János és Semjén Zsolt
Baloldali Hírlevél
Ha megadod a neved és az e-mail címed, elküldjük számodra a baloldal híreit. Feliratkozáshoz kattints a Subsrcibe gombra
Name
Email *

KULTÚRA

No thumbnail available

Gorkij alakjai hogy kísértenek...

Hetvennyolc esztendeje halt meg a zseniális   szovjet író, aki függetlenül politikai
Ütött-kopott külvárosi balladáim

Ütött-kopott külvárosi balladáim

Mégis. Nekem ők a minden, az én külvárosi balladáim, befészkelve magukat lelkemnek-szívemnek
Szeptember 11: A chilei tragédia

Szeptember 11: A chilei tragédia

Immár tizenhárom éve szeptember 11-e táján rendszeresek a terrorizmus elleni háborúról, a
Légy szerző!
Légy szerző!