Taktikai szövetség munkásszövetség helyett

Annak lassanként szinte könyvtárra rúgó publicisztikája van, hogy minő törésvonalak is határozzák meg a magyarhoni munkásmozgalom életét csaknem másfél évtizede. Különösebben nem kell részletezni azt a jelenséget,  amikor is vagy az egyik, vagy a másik reakciós tőkés körök tevékenységét tartja a munkásmozgalom valamelyik szárnya a dolgozókra és a szegény emberekre nézvést kevésbé rossznak. Van azonban egy ennél jóval fajsúlyosabb probléma is a civil társadalom hiányán kívül, amely a mostani tüntetések idejére érlelődött be és akár tetszik, akár nem, az események menetét is nem kis mértékben befolyásolja.

Hogy például éppen Franciaországban 1981-ben Mitterrand kormányába kommunisták is bekerültek, már akkor azt jelezte,  hogy vannak esetek vagy helyek, helyzetek,  amikor a radikális baloldal életében is bekövetkeznek bizonyos törésvonalak. Az külön misét érne, vajon olasz-és franciahonban miért is alakultak ki olyan tendenciák, amelyek égisze alatt vagy kereszténydemokratákkal, vagy szocialistákkal-akik nevükkel ellentétben, nem szocialista rendszert, hanem megreformált tőkés világot szerettek volna-szövetség alakult ki az ottani kommunisták egyrésze, vagy ahogy ott is nevezték, eurokommunisták képviselőivel.

Ellenben amikor tartósabb vagy taktikai jellegű szövetségek jönnek létre munkásmozgalmárok  egyrésze és polgári irányzatok között, annak idehaza vagy térségünkben is szemtanúi lehetünk. Általában amikor egy mozgalom gyenge és önerőből kevésbé képes vagy egyáltalán nem tömegeket megszólítani, illetve hatalomra kerülni, akkor formálódik a hírhedt taktikai szövetség mint jelenség. De idehaza például mi okozta ezen gyengeséget, a támogatottság hiányát?

Túl azon, hogy idehaza a jobboldal anno  kommunistázással, zsidózással, illetve Trianon emlegetésével meg tudott egy, sok kilátástalanságban élő fogyasztói társadalombeli ember számára kedves hangot ütni és ezzel nem csekély bázist teremteni és túl azon is, hogy nacionalizmus meg antikommunizmus más volt szocialista államokban is volt,  szembetűnő, hogy idehaza ellenben, szemben mondjuk a német vagy cseh példával, nem tudott a munkásmozgalom ütőképes ellenzéki erővé válni.

Egyrészt a civil közvélemény és annak hagyománya, másfelől pedig a munkásmozgalom nem jelentéktelen részét máig meghatározó pártbürokrata, hetvenes éveket idéző mentalitás miatt.  Többször említettem volt, hogy egy ideig lehet és lehetett is-ebből  profitáltak a szocialisták is például-Jani bára meg arra hivatkozni, hogy a párttal s a néppel egy az utunk, azonban ezen kb. az ezredfordulóra érdemes lett volna túllépni. Merthogy a sokat emlegetett, pártbrosúrákban is gyakran előforduló istenadta munkásnak ugyan volt melója, szakmája és jövője is anno, azonban gyakorta azt érezte, hogy a nagyhatalmú tanácselnökök, párttitkárok, ilyen-olyan vezetők előtt éppúgy hallgass volt a  neve, mint a koszos paraszt fattyúnak mindenható nagy jó ura előtt. Persze nem nagyságos uramnak vagy tekintetes, méltóságos uramnak, hanem ilyen vagy olyan elvtársnak kellett szólítani. Merthogy 40 éve is íróasztalok és füstös irodák mellől  döntöttek az emberek életéről, nem igazán engedték, hogy a munkáshatalom munkáshatalom legyen-még akkor se, ha sok “vörös uraság” szintén melós származású volt, csak éppenséggel elfeledte, honnét jött.

Ezen urak számára, akik márpedig hitték és vallották, hogy ők a munkásosztály és ők az élcsapat, a partner a rendszerváltást követően is mindenki volt, csak épp nem a dolgozók meg a vesztesek, a szegény emberek. Pont ellenkezőleg: azokkal találták meg jobban a közös hangot, akik hozzájuk hasonlóan, parancsolgatáshoz, az ellentmondás nem tűréséhez, a csak nekem lehet igazam szemléletmódhoz szoktak hozzá, nem pedig a rabigában lévők felszabadításához. Emiatt állhatott elő az a helyzet, hogy bizonyos szűk értelemben vett modernizálódás helyett inkább olyan radikálisan jobboldali vagy szélsőségesen konzervatív erőkkel találták magukat egy platformon, akik szemében a dzsentrikhez meg a nagybirtokosokhoz hasonlóan a kisember egy nagy nulla.

Végsősoron persze lehet azt mondani, hogy mi is lélekben vagy máshogy a dolgozókkal vagyunk, de amikor azt is hallani, hogy a tüntetéseket szintén Sorosék mozgatják és szervezik, illetve munkásmozgalmárok egyrészéről olyat, hogy az ellenzék bezzeg mindenre rátelepedett, továbbá hogy nincs egyértelmű és határozott szolidaritás vállalása a lenézett melósokkal, akkor az ember leül és elkezd egy icipicit morfondírozni.

Például olyan filozófiai síkúnak tűnő,  de gyakorlati kérdésen, hogy vajon a dolgozók problémájának meg nem értése a munkásmozgalom egyrészének értékrendszerében,a munkavállalók nehézségeinek átérzése és empátiakészség helyett bűnbakot keresni vagy mindenkit elítélni, aki valamit nem úgy gondol,  mint az adott irányzat, vajh az mitől olyan jó és csodálatos.  Illetőleg, hogy mi abban a helyes és rendjén való, hogy mára a fentiek következtében a munkásmozgalom vonatkozó irányzata meg az istenadta nép, akiről programjuk szólna, magasról nagy ívben fütyülnek egymásra, vagy abban, hogy akik annyira úgy érzik, hogy a párttal és a néppel egy az útjuk és hogy az Öreg talpasai ők is, vajh miért is nem jelennek meg egyetlen munkahelyen se a melósok védelmében és vajon miért nem rettegi nevüket egyetlen kapzsi tőkés se.

 

Mindenesetre hogy már régen is komoly hézagok voltak a munkáshatalom értelmezésének kérdésében, amelyek ma már szakadékká torzultak, jól megmutatkozik abban, hogy a mostani tüntetések komolyabb szervezői elsősorban szakszervezetek, a munkásmozgalom régivágású szószólói vagy az európaiság bűvkörében élnek, vagy a sorosozáshoz hasonló jelleggel bűnbakokat keresnek-nem csoda, ha a tüntetések vége is olyan lesz, amilyen. Közben pedig a dolgozó továbbra is robotol, tűr, elvisel ezt-azt meg amazt és kegyetlenmód függésben, kiszolgáltatottságban él.

 

B. Deák András