Szép, új világ

Részlet, a “Szép, új világ”-ból

Prológus

– Mi ez a ricsaj Gazsi? Csak nem gólyaleves lesz ebédre? – kérdeztem Gallyast, amikor hazafelé menet bekukucskáltam foghíjas kerítésükön és láttam, ahogyan két középső purdéjával kalákában birkózik az öreg madárral.
– Dehogyis testvír, csak megnízzük, mi kelepel benne olyan hangosan! – kiáltott vissza röhögve, koromfekete ráncai mögül az apró cigány ember, és amint a két pucér kölöknek sikerült erősen megmarkolni a kapálódzó állat lábait, alattomosan kihasználta szegény pára pillanatnyi tehetetlenségét és akkurátus csomót kötött a kétségbeesetten kiabáló madár hosszú nyakára.
Bevégeztetett.
Sajnáltam a gólyát. Fióka korától ismertem, már szülei is itt fészkeltek a tűzoltószertár magas kéményén. őket a modern mezőgazdaságnak nevezett rablógazdálkodás ölte meg.
Testvére is meghalt, csak Jocó – így szólítottam magamban a madarat – maradt életben. Mindig visszatért, egyszer párt is hozott magával. Tavaly eltűnt a tojó fiókástól, gyanítom akkor is Gazsi keze volt a dologban. Sokat mérgelődtem miatta, de hát mit tehetnék, az emberek lassan olyanok lesznek, mint a disznók. Mindenevők, amióta ismét tapinthatóvá vált a nyomor, itt az „íszt szájdon”. Akik meg tehetnének valamit, azokat saját boldogulásukon kívül, rohadtul nem érdekli semmi.
Pedig, de sok mindent láttak ezek a madarak itt, Európa mocsárszagú peremén! Látták például, ahogy széthordtuk a szocializmus nagy találmányát, a téeszt! Én is vittem, ami jutott, mint más, bár nem voltam tag. A melléküzemágban dolgoztam, cipőfelsőrészt készítettünk. Sajnáltam is rendesen azokat a csórókat, akik télen-nyáron a mi olcsó termékeinket voltak kénytelenek viselni, munkában elgyötört lábaikon.
Mert ahogyan ez akkoriban divat volt, minden téesz valami mellékes, inkább manufaktúrának nevezhető, ipari tevékenységgel próbálta a tervgazdaság kétélű kardjával testén ütött sebeket begyógyítani. Sajnos, ez is úgy történt, mint abban az időben minden más. Téeszelnök, agronómus, párttitkár összeült – asztalon demizson vörösbor, fél disznóból pecsenye, (amit nem eszünk meg, elvtárs hazaviszi, jól jön az a városban) -, megállapították, ezrével röfög a disznó a majorban. Annyi a disznóbőr, hogy ihaj! A miskolci kocsonyafesztiválon öt évig főzhetnék, mégsem fogyna el. Nosza, kezdjünk vele valamit!
A párthatározat megszületett, egy ócska istálló ajtaja fölé táblát szegeztek: cipőfelsőrész-készítő üzem. Csak így, szerényen, csupa kisbetűvel. Valahonnan hoztak egy rakás kiszolgált, használhatatlan gépet – még egy kimustrált csúcsesztergát is, motor nélkül, amit aztán deszkával befedtünk és éveken át, uzsonnázó asztalként használtunk, míg apránként ki nem lopták a deszkák alól a rozsdás orsókat, szánokat, végül az egész gépet. Az istállót, a határozat után egy hónappal, feldíszítve – színes lampionok, hervadozó virágcsokrok, szalagok, népviseletbe öltöztetett fejőnők, piros nyakkendős úttörők, gulyás, paprikás, túrós rétes, hurka, kolbász, sör, bor, pálinka, minden, ami ilyenkor dukál -, ünnepélyes keretek között átadták a szocialista cipőfelsőrész-készítők legújabb, tettre készen várakozó csapatának.
Pártfunkci, tanácselnök, téeszelnök, agronómus, ünneplő öltönyben feszített egy gép mellett, melynek a cipőfelsőrész-készítésben betöltött szerepét, működési elvét még Sanyi bácsi, a művezetőnek szerződtetett rokkantnyugdíjas suszter sem tudta az avatási ünnepség kezdetéig megfejteni, azután meg már nem is próbálkozott vele többet. Mögöttük az inszeminátor integetett részegen tántorogva-vigyorogva, a helyi újság fotósának szovjet fényképezőgépébe, gumicsizmájáról szerteszét pergett a friss trágya. Olyan szagot árasztott, mintha egy egész konda érkezett volna vendégségbe.
Aztán itt volt az általános iskola énekkara is, mely fontos kultúrpolitikai tényező volt abban az időben. Az akut beszédkényszerrel küszködő pártszakmunkások után, mindig ők léptek fel először. Repertoárjuk a munkásmozgalmi dalok kimeríthetetlen tárházából építkezett, mely dalok szerzői Budapesttől- Varsóig, Berlintől- Moszkváig, Prágától- Bukarestig a szocreál zeneművészet ilyen-olyan díjakkal kitüntetett és nagyra becsült, aranykoszorús művészei voltak. Elementáris élményként hatott, amikor húsz-harminc mutáló kamasz, a mindig frusztrált, klimaxos énektanár idegbajos intésére beleordította a kultúrház dögunalmas beszédektől álmos és bágyadt levegőjébe, hogy: „Hej, te bunkócska, te drága!”.
Mindenki felébredt!
Csak az érintettek nem.
Általában fél órás műsoruk végén, a sörszünet szinte megváltásként érkezett. A sületlen ünnepi beszédektől eltompult tömegek agyában fizikai fájdalommá transzformált esztétikai élmény után elfogyasztott, két-három feles és hat-nyolc sör teljessé varázsolta a testi-lelki felszabadulás élményét. Jöhetett az Önkéntes Tűzoltók Amatőr Tánczenekara. ők is az „íszt szájd” unalmas lassúsággal folydogáló vidéki életének egyik meghatározó kultúrpolitikai képződményei voltak. Mindig, mindenütt megjelentek. Keresztelő, halotti tor, lakodalom, válóper, szüreti mulatság, avatási cécók, munkásőr bál, április negyedike, május elseje, november hetedike, mikulás, karácsony, szilveszter, ők nyomták a tánczenét a mulatni vágyó munkás-paraszt tömegek tornacipős, gumicsizmás lábai alá.
Stex úr, a cigány, ütött-kopott hegedűjével hóna alatt, eközben türelmesen várakozott a kultúrház előtt. Ha jó idő volt, elücsörgött a lépcsőn, szívta az orrát, hajtotta a legyeket, kaviccsal dobálta a csúfolódó kölyköket és kóbor kutyákat. Rossz időben az eresz alatt toporgott, lyukas cipőjének orrából kifolyt az eső, hólé. Putri szagú, toldott-foldott bekecsét két kézzel fogta össze göthös mellkasán.
Az ő ideje akkor jött el, amikor a vidéki kultúrpolitikát irányító pártszakmunkásokat is kilökdöste idétlen, betanult szerepükből az a sok fránya maligán, mikor az alkoholszint emelkedésével arányosan finomodó hallásukat az elviselhetetlenségig ingerelte a számos, kétségbeejtően hamisan előadott Tom Jones, Bee Gees és Beatles nóta, amikor a párttitkár már többször, cinkosan összekacsintott a megtűrt belső ellenzék történelem, vagy irodalomtanár képében jelenlévő helyi képviselőjével.
Ilyenkor a díszes társaság átvonult a közeli étterem-kocsma egyik belső helyiségébe, és Stex úr hathatós közreműködésével reggelig tartó, zártkörű tivornyán, néha egymás piszkában fetrengve vívták tovább a maguk kulturális forradalmát, építették számunkra az emberarcú szocializmust.
Azt hiszem, valahol itt rontottuk el!
Így történt akkor is. Az avatóünnepség utolsó fázisában, az Önkéntes Tűzoltók Amatőr Tánczenekarának megbicsakló dallamaival a háttérben, Csocsót, a helyi korhelyek doyenjét figyeltük, míg ájultan le nem bukott székéről. Hazavittük, lefektettük, majd egy közeli kocsma billegő asztalánál, néhány liter bor hathatós segítségével emésztve a hallottakat, csendben készültünk az új üzem másnapi indulására.
Aztán termeltünk. Sanyi bácsin, a rokkantnyugdíjas suszterből művezetővé avanzsált korhelyen kívül, elképzelése sem volt senkinek, hogyan néz ki egy nyers cipőfelsőrész, hogyan kell kiszabni, megmunkálni, összeállítani. Igazából az öreg is csak a toldozás-foldozáshoz értett. Egy-két egyszerűbb gépet, szerszámot felismert, azokat használtuk is rogyásig, ám a legtöbb masina évekig rozsdásodott, porosodott a műhely egyik sarkában, míg öntudatos dolgozóink apránként haza nem hordták, az utolsó csavarig.
Az élő szocializmus roppant találékony emberekké gyúrta az „íszt szájd” munkás-paraszt tömegeit. Egy-egy berendezés, melyről fogalmunk sem volt, milyen célt szolgálhat valójában, remek alkatrészforrásnak bizonyult a haverokkal közösen kifundált háztáji szerkentyűk összetákolásakor. Tengely a fűrészgéphez, fogaskerék a darálóba, ékszíjak a szecskavágóhoz, mindezekhez motorok, áttételek, burkolatok, fogantyúk és kapcsolók. Amikor néhány év múlva Gizike, az üzemvezető bögyös titkárnője, az állóeszközök évi rendes leltározása közben megállt a műhely ominózus sarkánál, kezében egy kockás spirálfüzettel, egy pillanatra őszintén elcsodálkozott. A masinákat takaró ponyva alatt, akkurátusan egymásra pakolt raklapok sorakoztak katonás rendben, és a hajdani berendezésekre már csak néhány rendetlenül szétszórt, lefűrészelt csavarfej, egy-két olajfolt és a köddé vált gépek éleinek ponyvába nyomódott emléke utalt.
– Most mi lesz? – kérdezte Gizike érdeklődve, gyönyörű, kék szemeit Sanyi bácsi csigertől homályos tekintetébe fúrva.
– Má’ mér’? – kérdezett vissza az öreg. – Minden raklap megvan, megszámolhatja.
– De nekem itt nyolc tételszám szerepel, mind egy-egy gépet takar… – akadékoskodott a fiatalasszony, nem nagy meggyőződéssel.
– Milyen gépet? – kérdezte Sanyi bácsi, miközben hosszú tivornyákon edzett arcára őszinte csodálkozás ült.
– Én azt honnan tudjam? Nekem csak számok szerepelnek a füzetben… – mosolygott bájosan a súlyos borszagot árasztó ráncokra Gizike.
– Jaj, kedveském! Ez csak elírás lehet. A gépet átjavítja raklapra, ahogy az a valóságban van. Láthatja maga is! Aztán mehetünk a dolgunkra! – dohogott borízű hangján a sánta suszter.
Gizikének eszébe jutott az a remek fűrészgép, amit apja otthon összebarkácsolt és amivel itt-ott egy kis maszekpénzt keresett a konyhára. Huncut szemeivel Sanyi bácsira kacsintott, kihúzta köpenye zsebéből a kék-fehér tintaradírt, és csípőjét riszálva visszavonult „Krasznaja Moszkva” márkájú szovjet kölnitől illatozó irodájába.
Nagy iramban készítettük tovább a sok használhatatlan cipőfelsőrészt. Rengeteget túlóráztunk, amire nagy szükség volt, hiszen napközben, maszek munkáinkon kívül nem igen jutott idő a termelésre, és valamikor mégiscsak össze kellett tákolnunk a felsőrészeket azokra a cipőtalpakra, amiket Isten tudja melyik téesz, melyik melléküzemében készítettek, hozzánk hasonló szerencsétlenek.
Akkoriban az egész „íszt szájdon” ez ment.
Sokat nem kerestünk, de megéltünk valahogy. Én táskában hordtam a bőrt egy városi cipésznek, persze csak a legjobb minőségűt, ebből volt némi mellékesem. Mások másképp ügyeskedtek. Főnökeink már menet közben, egyenesen a teherautókról adták el a legkitűnőbb nyersanyagot. Az üzem, az alapjaiban megrendült szocialista morálhoz híven, kizárólag selejtből dolgozott!
Jól elvoltunk. Meló után összejöttünk a kocsmában, egy sör, egy feles, kis biliárd, csocsó, lengőteke, ulti, miegymás. Megbeszéltük a világ sorát, szidtuk a rendszert, kicsit irigyeltük a nyugati melós Opelját, valamivel jobban a fizetését, de végül, a harmadik kör után, mindig baromi büszkék lettünk Trabantunkra, Ladánkra, nem adtuk volna semmiért a hatalmas Moszkvicsot, még a benzinkályhás Zaporozsec is szívünkhöz nőtt. Bejártunk a munkahelyre, néha dolgoztunk is, ha nagyon muszáj volt, esténként elvertük a gyereket, hébe-hóba az asszonyt, néha ő vert el minket. Zabáltuk a krinolint, csécsi szalonnát, virslit, disznósajtot, kenőmájast, tepertőt, pörcöt paprikával, paradicsommal, hagymával, az asszonyok jó zsíros pörköltöt főztek, töltött káposztát, fasírtot egyben, tojással-kolbásszal. Előtte persze egy kupica pálinka, utána jófajta bor, vagy sör. Böfögtünk jóllakottan, senki sem hitte volna el akkor, hogy saját jövőnket zabáljuk fel!
„Elkúrtuk!” – mondta nemrég, egy istenverte pojáca.
Nem, nem most, már ott, akkor elkúrtuk, rendesen!
Egyszer néhány elégedetlen, okos embernek eszébe jutott, mi lenne, ha szocializmus helyett, következő tavasztól kapitalizmust építenénk inkább. Örültünk, hogy előkerült végre néhány bátor fickó, akik hangosan ki merik mondani a nép óhaját. Mert elhittük, olyan meggyőzően mondták, hogy ez a mi óhajunk. Tüntettünk, felvonultunk, kiabáltuk a sok hülye jelszót, hogy: Ruszkik haza! meg: Tavaszi nagytakarítást! meg: Igazságot ötvenhatnak! meg a többi baromságot és nem sejtettük, hogy a színfalak mögött, önjelölt rendszerváltóink már készítik a placcot, ahol majd koldulhatunk.
Elfogadtuk minden hordószónok demagóg szólamait, csak ellentmondjon a réginek, megszavaztuk a változás előre megírt forgatókönyvét, és sejtelmünk sem volt róla, hogy a szavazólapokon eljövendő nyomorúságunk megpecsételéseként karcoljuk az ikszeket és kereszteket mindenféle politikai-gazdasági kalandorok, köztörvényes bűnözők szép hosszú, hangzatos nevekre keresztelt, demokratikus pártoknak kikiáltott kikiáltott zsiványtanyák nevei alá.
Senki sem tudta, mi is az a kapitalizmus igazán. Legtöbben azt hittük, néhány hónap, esetleg egy-két év, és nyakunkon a Kánaán. Volvóval, Mercédesszel jár majd a paraszt a háztájiba trágyázni. Szántani, vetni nem kell, azt elvégzi a kapitalista, mi majd csak aratunk. Egy darabig a városi polgár is elégedetten vakargatta csupasz hasát a tévé előtt. Kopott foteljában terpeszkedve csorgatta nyálát a pornófilmeken.
Gondolta, jön a tőkés, megveszi a gyárat az elvtársaktól, vételárat bedobják a közösbe, lóvé mindjárt a duplájára nő, egy kicsinyke idő, és úgy élünk, mint jódlis Szepi a boldog Ausztriában. Nem járunk többé a Mariahilfre Gorenje hűtőért, sőt, ezentúl mi lessük majd a körúti üzletek, áruházak polcai között szájtátva tébláboló sógorok kezét, nehogy véletlenül hozzáragadjon valami.
Gyorsan eljött a kijózanodás ideje, jóformán végig sem gondoltuk, mi történt, máris bezárták a cipőfelsőrész-készítő üzemet. Még rendesen ki sem tárgyaltuk a kocsmában a történteket, máris feloszlott a téesz. Alig tudtam hazamenteni egy-két rozsdás ekét, lyukas traktorgumit, ezt-azt, a közösből. Nem úgy az agronómus! Három fuvar érett juhtrágyát vitetett haza, s ha már ott volt, magánál tartotta a három traktort is ekéstől, boronástól, pótkocsistól, persze kizárólag csak megőrzés céljából. Mivel estig nem jelentkezett értük senki, közfelkiáltással magántulajdonba vette az elhagyott készségeket, sőt, úgy gondolta, a tőkés pénzeszsákok elől megment még egy vetőgépet, egy kombájnt és egy vadonatúj fejőgépet is. Ennek birtokjogáért ugyan heves vitába keveredett a téeszelnökkel és a párttitkárból időközben polgármesterré avanzsált pártszakmunkással, aki maga is jócskán kivette részét az önkéntes privatizációból.
Végül azért sikerült elosztaniuk a szajrét valahogy.
Hogy, hogy nem, ők lettek az első gazdák a környéken! A földek elosztásánál mindjárt a legjobb darabokat válogatták össze maguknak, majdnem mindenki jól járt. Még a földmérő bizottságok képviselői sem mentek haza üres kézzel! Az a sok sült paraszt meg, akinek csak néhány csík homok és agyag jutott, vessen magára. Miért nem volt élelmesebb. Téeszelnök, agronómus, polgármester persze ismét összeveszett, majdnem ölre mentek.
Megkezdődött a kenyérért vívott, élet-halál harc.
Mondanom sem kell, munkanélküli lettem. Eleinte tetszett. Anyám dolgozott, nekem hozta a postás a lóvét minden hónapban, csak alá kellett írnom a papírt és már mehettem is a kocsmába. Segélyosztáskor konyakot vedeltünk Dreherrel, egy hét múlva jó volt a stampó törköly is, ketten ittunk hozzá egy Kőbányait. Két hét múlva már hitelbe piáltunk, strigulára. Meg is tollasodott rajtunk a kocsmáros! Később, mikor bejöttek az olcsó, jó ég tudja miből főzött házi sörök, azokat nyakaltuk. Persze, amilyen olcsó volt, olyan rossz is, de ez már nem igazán érdekelt minket, az volt a lényeg, hogy ártson.
Lassan kezdtek a dolgok rosszra fordulni. Egekig emelkedtek az árak, a számlákat alig tudtuk kifizetni, télen lopni kellett a tüzelőt, különben megfagytunk volna, de ugyanúgy loptuk a krumplit, babot, amit értünk. ősszel, egyik helyen jó pénzért átvették a pucolt diót, mogyorót, hát én is jártam az erdőt, mogyoró után kutatva. Aztán jártam a környező kerteket, szőlőket, elhagyott diófát kerestem, találtam is, majd minden nap egyet. Mivel nem volt kitől megkérdeznem, én döntöttem el, melyik elhagyott és melyik nem.
Egyszer, valamelyik szőlőskertben, ráleltem két gyönyörű diófára, telis de teli dióval mindkettő, csak körülöttük nőtt embernyi magasra a gaz. Szaladtam vissza a faluba, szereztem zsákokat, nejlont, kölcsön kértem egy kaszát és uzsgyi vissza, mielőtt más is felfedezné az aranybányát. Gondosan lekaszáltam, eltakarítottam a füvet. Leteregettem a nejlonokat, és félnapi munkával leráztam, levertem az összes termést mindkét fáról. Éppen le akartam mászni a fa tetejéről, hogy összeszedjem nehéz munkám megérdemelt gyümölcsét, amikor a közeli szőlőből előfutottak a dakoták, élükön Kolompár Winnetou törzsfőnökkel.
Itt volt az egész család. Mindig, mindenütt ott vannak, ahol mozdítható szajré, megehető, megiható, elvihető potya van kilátásban. Pontosabban számon tartják egy-egy porta gazdaságát, mint a tulajdonos. Tudják hol mennyi tyúk, kacsa, liba szaladgál az udvaron, ki mennyi krumplit, zöldséget, babot ültetett és főleg, hová. Hol lehet már törni a kukoricát, szüretelni a szőlőt. Szívesen megkímélik a gazdát a betakarítás vesződségeitől.
Élnek, ahogy tudnak. ők még nálunk is jobban megszívták, persze, elsősorban saját hibájukból. Egyfajta ostoba dacból, önként bebetonozták több évszázados elmaradottságukat, s nem hogy feltörnék ezt a betonfalat, évről-évre vastagítják maguk körül.
Megfenyegettek, ha lejövök a fáról, elvágják a torkomat, így hát fenn maradtam. A fa tetejéről néztem végig, milyen gonddal szedik, válogatják saját zsákjaimba az én diómat, közben énekelnek, röhögnek, csúfolódnak és káromkodnak becsületesen. Még nejlonjaimat is elvitték, csak a kaszát hagyták meg nekem, mert azzal dolgozni kell.
Nem csak mi fizettük meg a változások árát. Itt, az „íszt szájdon”, minden munkából élő ember megtapasztalta életében legalább egyszer a „kapitalizmus diszkrét báját”. Egyik ismerősöm bányász volt, két év földalatti munka kellett volna még, hogy nyugdíjba mehessen. Nyakkendős zsiványok a parlamentben, másként döntöttek. Illetékes hivatalok kapzsi hivatalnokai hihetetlen gyorsan tönkretették az üzemeket, mikor már az összes padlón volt, bagóért eladták őket, legtöbbször saját maguknak, vagy strómanjaiknak. Rövid ideig küszködtek még, pusztán a látszat kedvéért, aztán bezárták mindet. Hogy mi volt ebben az üzlet? A pletykák szerint háromszor annyi lóvét kaptak az államtól a bezárásért, mint amennyiért vették őket. A hülyének is megéri, nem? A bányászok mehettek ürgét önteni, ha éhesek voltak. Ölre is mentek az erdőben egy-egy jó gombalelőhelyért, kalákában csórták a fát tüzelőnek, mezgerelték a krumplit, zöldséget, szőlőt, lógtak buszon, vonaton, nem fizettek villanyszámlát, vízdíjat, lopták az áramot, egyszóval teljesen magukévá tették az új erkölcsöket.
Csak hát, míg egy maroknyi kisebbség főállásban, megbocsátható úri huncutságból tagadta meg a közüzemi díjak, járulékok befizetését, munkásaikat bejelentés nélkül, feketén foglalkoztatták, mindig csak minimálbérért, egy fillérrel sem többért, csaltak az adókkal, sikkasztottak, olajat szőkítettek, számlákat hamisítottak, fedezet nélküli kötvényekkel százmilliárdokat loptak, tonnaszám árusították a romlott élelmiszert, mérget kevertek a paprikába, könyékig turkáltak az adófizetők pénzében, éltek belőlünk, mint egy-egy kiskirály, nos, másodállásban ők írták az új törvényeket. És ezek a törvények többé nem ismerték az ember fogalmát. Jogi személyekről szóltak a paragrafusok, ám itt, az egyre mélyebb morális, erkölcsi válságba süllyedő „íszt szájdon”, a nincstelen, földönfutó bányász, munkanélküli, vagy éhbérért foglalkoztatott ipari bérrabszolga, kirúgott vasutas, koldusszegény, földnélküli paraszt, porig alázott tanár, mérnök, orvos és ápolónő már nem tartozott az ember új meghatározásának fogalma alá.
Csocsó, a helyi korhelyek doyenje, néha eltűnt egy-két hónapra, aztán, amikor előkerült csak mesélt és mesélt, mi pedig minden alkalommal, tágra nyílt szemekkel hallgattuk, mint engedelmes gyermek édesanyja szájából az esti mesét.
– Mit tudjátok ti, itt az Isten háta mögött, milyen is a világ, – kezdte beszámolóját. – Bokáig tapicskoltok a sárban, megelégedtek a segélyekkel, meg amit innen-onnan összeloptok magatoknak, élitek nyomorult életeteket, már tyúkszar sincs az udvarotokon, mert az utolsó állatot is felzabáltátok, vagy eladtátok, mégis jól érzitek magatokat. Homokba dugjátok a fejeteket, nem akarjátok tudomásul venni, mekkorát változott a világ! Azt hiszitek, ha csendben maradtok, megússzátok. Pedig dehogy! Bár felrobbant az időkapszulánk, mégsem kerültünk közelebb a szabadon áradó időfolyamhoz. Valahogy megrekedtünk egy bűzlő, poshadt holtágban, és nem tudunk hidat verni a Nagy Folyóhoz. Néha átrepül felettünk a Szabad Levegő egy-egy fuvallata, boldog vágyakozással tartjuk izzadó homlokunkat a hűs légáramba, ám a felüdülés csak néhány pillanatig tart, aztán ismét legyűr minket az „íszt szájdi” mocsár lázas, forró lehelete. Persze, nem tehettek róla. Az írástudók, akiknek tanítaniuk kellene, megtagadtak benneteket. Miközben zsíros támogatások, ellopható állami pénzek után tülekednek, végleg kikopott tollukból az igazság.
Csocsó, néhány ingyen vodka és sör mellett, reggelig sorolta történeteit…