A szegénység kezelése jobboldali módra

Történelmünk során még a többévszázados egyeduralmukat féltve őrző uralkodó osztályok is kénytelenek voltak szembesülni a legégetőbb társadalmi válságokkal. Volt arra példa, hogy forradalmak leverését követően felülről iparkodtak valamilyen megoldást találni, illetve arra is, hogy külhoni példát megelőzve hoztak intézkedéseket. Ezeket leginkább úgy jellemezhetjük, mint a népmesében a bíró lányának cselekedetét, aki el is ment a királyhoz meg nem is, vitt is ajándékot meg nem is.

Ennek előzményei talán egészen a reformkorig nyúlnak vissza, amikor is a haladó tábor legádázabb ellenségei önmagukat fontolva haladóknak nevezték, mondván: a legégetőbb társadalmi problémákat mindenekelőtt a megfontolás nehéz asztalánál mérlegelik, azt követően döntenek róluk. A legjellemzőbb ezen úriemberek gondolkodásmódjára az volt, hogy csak a legeslegvégsőbb esetben támogatnak akármilyen, a társadalmi haladást szolgáló kezdeményezést, ellenben lehetőség szerint kiváltságaikat és hatalmi monopóliumaikat változatlanul őrzik. Anno a középkorban, illetve a kora újkorban jellemző volt, hogy akadt egy-egy kivételesen tehetséges jobbágygyermek, akit jóindulatú földesurak vagy egyházi méltóságok támogattak. Gyakran belőlük is római katolikus papok lettek, akiknek nem lehetett családjuk. Másfelől ez meglehetősen ritka esemény volt, nem igazán zavarta az uralkodó osztályok köreit, sőt a klérus létszámának gyarapítása révén azok hatalmát még konzerválta is. Hogy a nyomor és a szegénység valós társadalmi kérdés volt, azt nemcsak az 1836-ban Angliában meginduló chartizmus/a korai munkásmozgalom egyik irányzata /, amely a 12-14 órás munka, illetve a női s gyermekmunka ellen lépett fel, hanem a pápa által 1891-ben kiadott Rerum Novarum /Új dolgokról/ nevet viselő enciklika is bizonyította. A XII.Leó pápa Ezutóbbi a virágkorát élő kapitalizmust elsősorban arra hivatkozással támadta, hogy a nyereségorientált, a dolgozókat lelkileg és egészségileg tönkretevő rendszer embertelen-részben ez lett az alapja azon későbbi keresztényszociális mozgalmaknak, amelyek elejét akarták venni az akkor már komoly társadalmi bázissal bíró szociáldemokrata irányzat előretörésének. Nem mellékesen pont egy esztendővel korábban, 1890-ben a németországi parlamenti választásokon az egyik legerősebb ellenzék a munkásmozgalom szociáldemokrata szárnya volt. Idehaza a századfordulón megjelent ugyan, a forradalmak leverését követően pedig a Horthy-korszakban reneszánszát élte a keresztényszocializmus, azonban még a pápai enciklika szellemiségét sem követte. Igaz, hogy például Klebelsberg Kunó nevével fémjelzetten voltak népiskolai reformok, Bethlen gróf és Nagyatádi Szabó István pedig tető alá hozta az 1921-es földreformot, azonban például Szabó Zoltán: A cifra nyomorúság című munkája, avagy Illyés Gyula: A puszták népe nevet viselő írása vagy József Attila proletárköltészete rengeteg mindenről szólt, csak éppen arról nem, hogy hány nyomorgó dolgozón vagy agrárproletáron segítettek volna felülről. Épp ellenkezőleg: a szociológiai elemzések például arról árulkodtak, hogy a több megyét is felölelő uradalmak falvaiban nemhogy földje nem volt sok embernek, hanem normális hajléka se: voltak, akik például dombok mélyedéseiben vájtak kuckót maguknak, a nagy költő pedig gyakran írt arról, milyen nincstelenségben élnek a proletárok és mennyire megvetik őket a nagyságos urak. A szélsőjobboldal pedig csupán annyit tett, hogy a kilátástalan helyzetben lévő szegényeket bűnbakképző szirénhangjával maga köré csábította-ennek az sem mond ellent, hogy a hazai fasizmus egyik ága a nagybirtokot/és főleg a nagytőkét/ meg az arisztokráciát is keményen bírálta.

Miután a rendszerváltás a retrográd és szélsőségesen reakciós nemzeti jobboldal mellett a szintén szélsőséges neoliberális vadkapitalizmus táborát is kitermelte, másabb társadalmi-gazdasági keretek között, azonban hasonló köröket futnak mind a nagy váltás kárvallottai, mind a szegénységpolitika jobboldali kereszteslovagjai. Azok, akik állástalanokká váltak vagy esetleg nem tudnak képesítésüknek megfelelő munkakörben dolgozni, azt kénytelenek tapasztalni, hogy mind a munka világában, mind a társadalmi éritnkezésben a rongyrázás, a máshonnaniak lenézése újfent virágkorát éli. Illetve az, hogy akik nem közéjük valók, azok szinte NEM IS EMBEREK. Nem véletlen. A feltörekvő újburzsoázia világnézettől független is csak abból a mintából tud meríteni, amely a háború előtt volt-honnan máshonnan tehetné. Nem véletlen az se, hogy amit a hazai munkásmozgalom jobbszárnya is egyébként jogosan felró a rendszerváltás kereszteslovagjainak: nem alkotmányos alapjog a lakhatási jog, vagy ha az is, nem biztosíttatik törvények révén, hogy az ipsének legalább legyen hol laknia és tegyük hozzá: emberi körülmények között. Ugyanis háza hiába van valakinek, ha ott nyomorog télen fűtetlen, ugyanolyan, mintha hajléktalan lenne. Sőt, olyan szabályozásokkal is kísérleteztek jobboldalon, amely kifejezetten a fedél nélküliek ellen irányul, azaz hogy különböző helyekről kitiltották a nyomorgókat./ A Frontoldal egyik cikke arról is beszámolt, hogy az idei télen vagy 81 ember fagyott meg./ Ilyenkor az illetékes úriemberek részint arra hivatkoznak, hogy aki hajléktalan lett, az pestiesen szólva, így járt, ez az ő problémája, részint úgy, hogy felállítanak szállókat bizonyos értelemben emberséget tanúsítva, de nem megoldva a hajléktalanná válás valódi problémáját. De más téren is hasonló a logika: például vannak ugyan munkahelyteremtő beruházások, azonban ennek örüljön is a jóember. Mert itt kimerült a gondoskodósdi. Van munka, de a rendszer logikája és farkastörvényei miatt ki tudja, meddig, mindenesetre nem hosszabb távon. Az se érdekes, hogy ott milyen körülmények vannak, de hoci nesze, van munka, a pórnép örüljön, milyen zseniálisak vagyunk. A bérpolitikára pedig az jellemző, hogy sok helyen van úgy, hogy adott munkaterületen felemás a bérfejlesztés, a dolgozókat is megosztván ezzel, másfelől a béremelést a másik oldalon brutális áremelésekkel ellensúlyozzák.

A lényeg tehát az, hogy akármilyen szegénységpolitikáról, szociális tevékenységről legyen is szó, arra iparkodnak törekedni jobboldali honatyáink, hogy vagy eltereljék a kérdésről a figyelmet-migránskérdés, bűnbakképzés, főleg a neoliberális oldalra jellemzően a bulvárműfaj vagy a szenzációhajhászó ágazat túlfejlesztése révén-vagy pedig felemás intézkedések foganatosításával biztosítják, hogy semmi se veszélyeztesse hatalmukat. Hogy kezelik is a problémákat meg nem is, annak egyik megnyilvánulása például a hajléktalanszálló felállítása vagy a munkahelyteremtés. Ilyenkor bizonygatják, hogy adnak munkalehetőséget, a fedél nélkülieket pedig megóvják a megfagyástól. Azonban arról szó sosincs, miért válik földönfutóvá valaki, illetve arról, miért van ekkora társadalmi egyenlőtlenség, miért jó ez, mivel szolgálja akárkinek is a javát.

B.Deák András