Sírjunk vagy kacagjunk? Ilyen is megtörténhet egy bértárgyaláson…

Ahhoz az ember már többé-kevésbé hozzászokott-különösen nemzeti radikális, illetve félkorporatív megoldásokban gondolkodó rendszerváltás utáni kabinetek részéről, hogy a bértárgyalás vagy igen sajátosan működik, vagy pedig sehogy. Ahhoz magyarán, hogy a tárgyalófél jobboldali kabinetek idején nem partner, hanem legfeljebb megalázkodni kénytelen vesztes, urambocsá alattvaló. Az sem újdonság, amikor mondjuk a bérezésbéli egyenlőtlenségeket a dolgozók megosztásával iparkodnak elfedni-és nem felszámolni, mert abban igencsak ellenérdekeltek lennének. Azonban vannak még itt olyan ügyes és ravasz fogások is jobbosék részéről, amelyek, ha nem saját mindennapjainkról lenne szó, még megmosolyogtatók is lennének. Sajnálatos módon azonban nagyon is komoly kérdések mismásolásának lehetünk tanúi.

A mostani kiemelendő eset lényege röviden az, hogy a jelenlegi kabinet valaminő módszerrel bele kíván nyúlni a béren kívüli juttatások rendszerébe: hogy a cafetériát el szeretnék törölni, arról már korábban is voltak találgatások, rebesgetések, azonban a legfrissebb fejlemények értelmében a béren kívüli juttatások rendszere nem szűnne meg, “csak” más lenne az a terület, ahol fel lehet használni a dolgozók részére juttatott szolgáltatást. Azaz jelesül: nem lakhatásra, utazni járásra vagy étkezésre lehetne ezentúl felhasználni ezeket, hanem színházi belépőnek vagy sportlétesítmények látogatására. Indoklásul az illetékesek azt hozták fel, hogy evvel támogatni kívánják-szép magyaros szófordulattal- a dolgozók rekreációját, azaz magyarán szellemi-művelődési megújulását, befogadókészségének fejlődését.

Hogy ebben mi a jó, az kötekedő  keresztkérdés. De erről kissé később. Mert lássuk be, mekkora a nagyvonalúság és a nagylelkűség honatyáink részéről, hogy foglalkoznak a melósokkal, róluk gondoskodnak. Lássuk be, minő jó is lesz, amikor a rengeteg rá nem érő rohanó és fáradt ember beülhet a moziba, a színházba vagy focimeccset tudom is én, lesni. Lássuk be, mennyire felemelő lesz, hogy atyáink jóvoltából ezentúl operákat nézhet az ember vagy a legújabb mozifilmeket. Minő nagyszerű is ez, ugye?

Mielőtt azonban annyira el lennénk ragadtatva, hogy a fától az erdőt nem látjuk, kissé valósághűbb terepekre evezzünk. Annak a logikája vitatható és kissé nehezen érthető, amikor egyik korszakban bevezetik a kajajegyet, a másik alkalommal pedig gondolnak egyet, és takarékossági alapon, vagy mert mindent sajnálnak az emberektől, megszűntetik azt. Persze, ha tudjuk, hogy ma a sötét középkor bálványozása dívik, nem csodálkozhatunk azon, hogy mindent visszacsinálni iparkodnak-nem zárnám ki mondjuk azt se, hogy például egy Bismarck-féle egészség-és munkásbiztosítási rendszert vagy ahhoz hasonlót is eltörölnének. Mert ugyan minek az-a dolgozó az nem ember, hanem beszélő szerszám.

És az is nehezen elfogadható, amikor felelős államférfiak halálnál is komolyabban gondolják, hogy ez lenne a megoldás. Mármint az, hogy a sokkal, de sokkal fontosabb bejárás meg az étkezés támogatása helyett a színházba járásra meg hasonló, nem létszükségleti dolgokra helyezzék a hangsúlyt. Szóval, még egyszer kihangsúlyozva: ezt hogy gondolhatják komolyan? Jól tud az ember lakni kulturális intézmények látogatásával, illetve azzal jobban be is tud jutni a munkahelyére? De sebaj, ha az ember a melóhelyen kap egy köszönöm szépen a munkádat kezdetű dicshimnuszt, akkor esetleg a jövőben a boltban köszönömmel is fizethetünk fizetés helyett. Erről egy régi német népmesebeli figura esete jut az ember eszébe,  amikor is a vándor betévedt egy vendéglőbe, de a fukar tulajdonos nem szolgálta ki, azonban arra volt sütnivalója, hogy azért is pénzt kérjen, hogy a mesehős szippantott az étel illatából és elmajszolta hozzá a kenyerét. Hősünk azonban pénzcsörgetéssel fizetett, mondván: neki annyi a haszna az étel illatából, mint a vendéglősnek a pénz zörgéséből.

Nos, kb. ennyi lenne a haszna ennek a sajátos béren kívüli juttatásnak. A bértárgyalás dolgozói képviselője meg is jegyezte, hogy ő érti a tréfát, csak nem mindig szereti. Azonban helyesbítek, ez sajnos nem tréfa, hanem halálkomoly hozzáállás.  Úgyhogy csak és kizárólag az a helytálló ilyen és ehhez hasonló esetben, hogy mindenáron mindenféle körülmények között állhatatosan kiállunk a dolgozók bérigényei mellett-makacssággal és elutasító hozzáállással szemben csak egy másik konokság lehet az ellenszer. Avagy népiesen szólva: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.

 

B. Deák András