A Népi Front lapja

“S íme: a szép, új világ megérkezett”

Rendkívül hideg, sok hóval borított január eleje volt. Már javában égtek a lámpák az Sz-i állomás felújított peronján, sárgán megvilágítva a folyamatosan vastagodó hótakaró alatt éppen csak sejthető, párhuzamosan futó sínszálakat. Reggel óta egyfolytában havazott, komoly galibákat okozva az amúgy is siralmas közlekedésben. Megteltek a váltók hóval, elakadtak, befagytak, az elavult biztonsági berendezések rendre felmondták a szolgálatot.
Emeleti irodájában – üveg vodka, demizson bor, összeturkált disznótoros vacsora, cigaretta, pakli kártya, két igazgatósági megbízott és a szakszervezeti bizalmi társaságában – könyökére támaszkodva, unottan bámult ki bepárásodott ablakán az állomásfőnök. Odalent, a vágányok között, a nagy elbocsátások után még szolgálatban maradt néhány vasutas, kilátástalan harcot vívott az elemekkel.
Fázósan húzták össze magukon kabátjukat a túlfűtött, zsúfolásig megtelt váróteremből kiszorult emberek. A hosszú, fedett peronon, mint hófalú alagútban, kesztyűs kezüket összeütögetve, csizmás lábukkal topogva, türelmetlenül várakoztak. Ide-oda sétájukban meg-megálltak a forgalmi iroda ajtaja előtt, fejcsóválva nézték a kifüggesztett hőmérő rohamosan sűlyedő higanyszálát.
Ötvenes éveiben járó nő támaszkodott a resti falának, közvetlenül a bejárati ajtó mellett. Arcának gyűrött ráncaiból fél évszázad szenvedésének apró párafelhői kapaszkodtak félénken a peronon átfutó, metszően hideg, jeges szél láthatatlan hullámaiba. Riadt szeméből a megalázott, nyomorult lét mindent feladó, halálosan hideg tekintete rajzolt jégvirágot az ajtó zöld üvegére. Kopott, férfi télikabátot viselt, kezén ócska egyujjas kesztyű, fején kötött sapka, lábán átázott kínai sportcipő. Dideregve figyelte az emberek arcát, próbálta kitalálni, ki lesz a következő, aki némi enyhülést remélve, benyit a restibe. Minden ajtónyitáskor tömény fasírt, sült krumpli, kolbász, hurka, kommersz pálinka, kannásbor, állott sör szagával kevert sűrű dohányfüst bukfencezett a peronra, magával rántva az állandóan változó benti élet zsivajának szakadozott foszlányait – játékgépek bugyuta dallamát, poharak csengését, korsók koppanását, kések, kanalak, villák pengését, tányérok csörömpölését, egy-egy gurgulázó nevetést, néha szitkok dörrenését.
Amint nyílt a resti ajtaja, csapzott, koszos kutya próbált csizmás, bakancsos lábak között bejutni, ám mindig akadt éber vendég, aki hatalmasat rúgott a korgó gyomrú korcsba. Szerencsétlen pára nyüszítve iszkolt vissza a hideg peronra. Az asszony ilyenkor angyali szeretettel arcán lehajolt a nyomorult jószághoz, s oly gyengéden simogatta, mintha édes gyermeke volna. Asszony s állat láthatóan összetartozott.
Néha azért akadt egy-két jóravaló ember a sok öntelt ostoba között, s hol egy darab fasírtot, hurkát, kolbászt, hol egy szelet kenyeret vetettek egy-egy ajtónyitáskor a girhes korcs elé. Meglepő, de ez a csonttá soványodott, örökösen éhező kutya a várakozások ellenére nem falta fel azonnal az elé lökött koncot, sőt, minden alkalommal az asszony markába ejtette azt, ez letört belőle egy kisebb darabot, tenyeréből a kutyával megetette, a többit ormótlan kabátjának zsebébe rejtette.
Kinyújtotta markát néha az asszony is a restiből távozó vendégek felé, bár jól megnézte, kitől kunyeráljon. Aki a kutyának adott, talán az embertől sem sajnál néhány fillért. Csak a kifelé igyekvőket szólította meg, tapasztalatból tudja, a jóllakott ember jámborabb, szívesebben ad. Ilyenkor eszébe jutottak azok az idők, mikor még ő is adott – s még most is ad, ha nyomorultabbal találkozik.
Oszkár, a resti fiatal pultosa esténként, zárás után kis szatyorban összegyűjtött maradékot csempészett ki rendszeresen az asszonynak, mely nem volt veszélytelen vállalkozás. A tulajdonos kirúgással fenyegette a fiút, ha még egyszer rajta kapja a lopáson.
– Az én pénzemre ne legyél jófiú, megeszik azt a maradékot holnap a vendégek is, ráadásul jó áron! Ha jópofizni akarsz a vén semmirekellővel, fizesd ki a kaját gyerek! Ha még egyszer lopáson kaplak, úgy kirúglak, hogy a büdös életben nem kapsz munkát a környéken! Értve vagyok, tetű?
Oszkárban ezek után forrt a gyűlölet, s ott lopta meg főnökét, ahol csak tudta. Folyamatosan a tűzzel játszott, de örömét lelte benne, ha az „erkölcstelen szarházit” átverhette.
A nagy hideget követő napon nem jött az asszony, csak a kutya jelent meg néha az ajtó előtt, s ha löktek neki valami ennivalót, azonnal elszaladt vele. Azután két napig Oszkár is szabadságon volt, így csak a negyedik napon tűnt fel igazán az asszony hiánya. Szerencsétlen kutya is egyre rosszabb állapotban volt, a kilökött konccal már csak vánszorogni tudott. A fiatal pultos rosszat sejtett, de főnöke nem engedte el, csak másnapra kapott pihenőt.
A következő reggel szikrázó napsütéssel érkezett. Metszően hideg volt a levegő, mégis vidáman ébredtek az emberek. Iskolába igyekvő gyermekek vívtak ádáz hócsatát a fehér utcákon, s ha véletlenül egy eltévedt hógolyó valamelyik munkába siető felnőtt hátán porlott szét, fenyegetően felemelt mutatóujja mögött mosolyra húzódó szájjal ő is arra gondolt, milyen jó lenne most gondtalan gyermekként frissen gyúrt hólabdával játszani, korcsolyázni, vagy hóembert építeni a lelketlen napi robot helyett.
Az állomással szemben pékség működött, s a péksütemények nyitott ajtón át utcára zúduló illata szinte mellbe vágta az előtte elhaladó embereket. Oszkár az üzlettel szemben, az állomás bejáratának támaszkodva várta a kutyát. A pékségből áradó illattól összegyűlt szájában a nyál, gyomra hatalmasat kordult. Nem bírta tovább. Átsietett az úton, orrcimpái egyre gyorsabban remegtek, ahogy közeledett a mennyei illatok forrásához gyomra mind sűrűbben és hangosabban korgott. Remegő kézzel vette át kiflijét és pohár kakaóját a csinos pultoslánytól, s mohón evéshez látott. Éppen befejezte reggelijét, mikor feltűnt az elhanyagolt, csapzott kutya. Alig vonszolta magát az istenverte, szőre lomposan, összetapadva meredt minden felé, nyelve hosszan kilógott megkínzott pofájából.
Oszkár a megmaradt fél kiflivel átsietett az állomás bejárata előtt várakozó kutyához. Úgy tűnt, az állat nem ismeri meg, morogva fogadta közeledését. Taktikát váltva letette a kiflit a kutya elé, majd hátrahúzódott. Az állat óvatosan körülszaglászta az ételt, közben fekete szemével egyfolytában Oszkárt leste, majd szájába véve a kiflit, sántikálva elindult arra, amerről jött. A fiatalember néhány méter távolságból követte. A jószág néha megállt, megfordult és ellenségesen megmorogta őt.
Hosszú, fárasztó gyaloglás után a városon túl, elhagyatott, beszakadt tetejű, omladozó pincék között állt meg a fáradt állat. Tanácstalan volt, látszott rajta, közel a cél, ám az is látszott, kényszerű kísérőjét nem akarja tovább vezetni. Oszkár minden ötlet nélkül toporgott, tudta, ha közelebb merészkedik, a kutya megtámadja. Végül úgy tett, mintha odébbállna. Egy hóval fedett pince mögött leguggolt, s onnan leste, merre megy tovább szegény pára. Az eb egy ideig idegesen szimatolta a levegőt, veszélyt érzett, nem tudta mitévő legyen, végül ösztönei győztek. Elindult egy viszonylag jó állapotban lévő pince felé, közben sűrűn hátra-hátra nézett, szimatolt, fülelt. Mikor odaért, utoljára körülnézett, mordult néhányat, majd egy eldugott résen át eltűnt szem elől. Oszkár, miután felmérte helyzetét, úgy döntött jobb, ha segítség után néz.
Visszatérve a városba, egyenesen a rendőrségre sietett, bejelentette az asszony eltűnését, valószínű tartózkodási helyét, beszélt a kutyáról, s elmondta, minden jel szerint bajban van a nő, s a kutyája vigyáz rá. A rendőrök fanyalogva fogadták a bejelentést.
– Egy koszos hajléktalan! Biztosan lóvéhoz jutott, s napok óta iszik egyfolytában – mondták. Csekély lelkesedéssel ültek kocsiba, – lehet, hogy ez törte fel az italboltot a múlt héten, legalább megnézzük, – beszélték útközben.
A pincehegy lábánál ki kellett szállniuk a kocsiból, a nagy hó miatt nem lehetett autóval megközelíteni a helyszínt. Sűrű káromkodások hideg sorfala között taposta a havat a három rendőr, Oszkár nyomában. Mire célhoz értek, teljesen átázott lábukon az ócska, kincstári bakancs. A kutya megérezte jöttüket, veszett csaholással fogadta a négy betolakodót, lerítt róla, ha közelebb merészkednek, nekik ront. Oszkár azt mondta, keres egy botot, hogy távol tartsa az ebet, amíg a rendőrök megnézik az asszonyt.
Alig tűnt el a szomszédos pince mögött, lövés dördült. Iszonyatosan nagyot szólt, olyan volt, mintha agyában acélt forgattak volna. Halántéka fájdalmasan lüktetett, gondolatainak folyama hirtelen megszakadt, csak valami nyöszörgés-félét tudott kipréselni a száján, miközben rémülten bukdácsolt vissza a magas hóban.
Ahogy odaért, még látta rángatózni a kutyát, látta, ahogy hátsó lábaival eszeveszetten kapaszkodót keres, látta az állat szétroncsolt fejéből a piros vért szétfolyni a havon.
– Ez volt a legjobb megoldás, – mondta a rendőr, miközben eltette pisztolyát, majd megfogta az élettelen állat két hátsó lábát, s nagy lendülettel bedobta egy összedőlt pince romjai közé.
A gőzölgő piros vér, mint néma tanú, ott maradt a havon.
Felkapcsolták zseblámpáikat, óvatosan, mélyre hajolva bemásztak a szűk nyíláson a dohos pincébe. Először semmit sem láttak egy nagy halom rongyon, dobozon kívül. Azután felfedezték az asszonyt.
Rongyos pokrócok között, viaszfehér arccal feküdt. Szeme nyitva volt ugyan, ám üvegesen meredt a semmibe, szája tátva, haja kócosan, mocskosan terült szét ráncos arca körül. Testén, és a pincében szanaszét ételmaradék. Megrágott kolbász, hurka, fasírt és kenyér fagyott darabjai hevertek össze-vissza, mint egy nyomorult, rongyos élet utolsó emlékei. Azonnal látszott, már több napja halott.
Mellén összekulcsolt, aszott, sárga kezei között jókora, megfeketedett fakeresztet tartott, mellette lecsúszva ócska, szakadozott biblia hevert. Amikor megmozdították, foszlott lapjai közül egy megfeketedett tanári diploma csúszott a piszkos földre. Rajta filctollal írt szöveg:

„S íme,a szép, új világ megérkezett”

A halottkém jelentése megállapította, a nő négy nappal felfedezése előtt megfagyott. Kutyája hűségesen hordta neki az élelmet továbbra is. Két héttel a halott elszállítása után, Oszkár felállította a kopott keresztet a pince még épp hátsó falánál, a rongyos bibliát mögé helyezte, s néhány korhadt deszkával elzárta a bejáratot.
Nyaranta néha felment a hegyre, néhány szál virágot dobott a pince elé, s pár percig lehunyt szemmel imádkozott. Időnként mintha egy kutya távoli, kétségbeesett nyüszítését hallotta volna, bár erre nem mert megesküdni. Megborzongott, s lassan hazatért.
Még sokáig kísértette az a néhány szó, melyet a hasznavehetetlen diplomán olvasott:

„S íme: a szép, új világ megérkezett!”

TI ÍRTÁTOK

In Memoriam Urbán Sándor

„A forradalmak az elnyomottak és kizsákmányoltak ünnepei.” Lenin szavai ezek. A forradalmak megszülik hőseiket. Régóta tudjuk ezt a munkásmozgalom történetéből. De ezen ünnepnapokból oly’ kevés van. H

50 kiló műanyag másodpercenként!

A folyókba dobott műanyag hulladék jelenti az óceánok szennyezésének egyik legfőbb forrását, és a legnagyobb szennyezők az ázsiai folyók – írják  holland kutatók. Számításaik szerint a fo

"Fehérek közt egy európai". Thomas Mann (Lübeck, 1875. június 6. – Zürich, 1955. augusztus 12.)

Német író, a 20. századi német nyelvű irodalom egyik legjelentősebb alakja. Elbeszéléstechnikája a 19. századhoz, elsősorban Tolsztojhoz, illetve Theodor Fontane és Richard Wagner szimbólumaihoz és ve
Baloldali Hírlevél
Ha megadod a neved és az e-mail címed, elküldjük számodra a baloldal híreit. Feliratkozáshoz kattints a Subsrcibe gombra
Name
Email *

KULTÚRA

No thumbnail available

Így váltunk kapitalista roncstársadalommá - értékek, elvek akkor és most

1981-ben születtem. Nem sok emlékem van a szocializmusról. Sokáig nem is érdekelt,
No thumbnail available

Valahol Európában, újra és újra...

Isten tudja, hányszor láttam a filmet. Fájt mindig, hogyne fájt volna, de
No thumbnail available

Fohász a legszomorúbb barakkból

(A kapitalizmus áldozatainak emlékére)Szégyenszemre a XXI. századi Európa közepén áll a nyomorúságos
Légy szerző!
Légy szerző!