Rögös út a nyilasuralom irányába

1944.október 15.-én hazánk vészterhes történetében előállt egy gyorsan elúszott lehetőség, amikor is a sorozatos náci vereségeket és a szövetséges hatalmak előretörése látván hazánk uralkodó körei megkísérelték a háborúból való kiugrást, talán részint a további véráldozatokat elkerülendő, talán hazánk kedvezőbb megítélése miatt. Jelen cikk nem elsősorban a számos publikációt megért Szálasi-diktatúrával és annak tetteivel, hanem sokkal inkább avval kíván foglalkozni: vajon mi lehetett annak az oka, hogy maga az esemény épp ellenkező irányba sült el, hazánk későbbi sorsát döntően meghatározván.

Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó és szűk köre már az a 1942-es sztálingrádi csatát, majd Olaszország 1943-as kapitulációját követően foglalkozott a gondolattal, vajh s miképp lehetne a háború után tovább folytatni az ellenforradalmi politikát s miként lenne mód minél kedvezőbb feltételekkel békét kötni. A rezsim képviselői sokáig igen tévesen úgy ítélték meg, hogy a nácikkal szemben csak az angolszász szövetségesek léteznek, a Szovjetunió pedig egy külön téma volt számukra, magyarán: nem abban gondolkodtak, hogy a szovjetek is az antifasiszta hatalmak táborában vannak. Ennek megfelelően Horthyék az esetleges felszabadító akciót is délról, kb. Olaszország irányából, angol-amerikai és francia csapatok révén várták, nem pedig a megvetett és lenézett szovjetek részéről. Valószínűleg  Olaszország példájára is gondolhattak, azonban hazánk geopolitikai elhelyezkedését teljesen figyelmen kívül hagyták-tetszik vagy sem, főleg a nyilasuralom küszöbén a szovjetek hazánkhoz sokkal közelebb voltak, mint az angolok vagy a franciák.

De emellett nemcsak a külpolitikát, hanem a belső ügyeket tekintve is kettősséget képviselt az úrhatnám gondolkodásmód. Egyrészt Horthyék is a elég hosszú ideig a németek hű szövetségesei voltak-a kormányzó körei, illetve jobboldali teoretikusok is gyakorta hivatkoztak a hűség és a szövetségesség fontosságára, emiatt se szakítottak Hitlerrel nyíltan, azonban ugyanakkor a nyugati hatalmakkal titkos tárgyalásokba bonyolódtak. Idehaza pedig iparkodtak valamelyest teret adni a polgári ellenzéknek, azonban a munkásmozgalmat továbbra is üldözték.

Azonban van egy, még a fent említett tényezőknél is sokkal fontosabb dolog: az, hogy akárhogy is, de egy olyan rendszerről van szó idehaza, amely alapvetően még mindig a szentkoronatanban és a Kárpát-medencei magyar uralkodó osztályok vezető szerepében gondolkodott, amely kifelé a más nemzetek feletti hatalmon, befelé pedig a konzervatív társadalmi osztályok-történelmi egyházak, arisztokraták, úri középosztály, nagypolgárság-alsóbb néptömegek feletti elnyomó politikáján alapult. Emiatt sajnálatos, de talán érthető módon, a kormányzó és köre hallani se akart arról, hogy felfegyverezze az ország népét a német megszállókkal  szemben, azonban a kiugrási kísérletet annak tudatában tette meg, hogy a vezérkar és a közigazgatás tele volt németbarát politikusokkal.

 

Természetesen ez csak egy megközelítés a sok közül és azt is lehet mondani, hogy ha mondjuk Horthy ugyanazt a forgatókönyvet alkalmazza, mint a román vagy az olasz király, akkor is ugyanoda kötött volna ki hazánk hánykolódó hajója. És lehet arra is hivatkozni  a már említett szövetségesi hűség okán, hogy bezzeg a román uralkodó csak szélkakas volt és ilyenkor persze, elárulta saját oldalát. És mondják is jobboldalon nem egy helyen. Erre pedig a válasz az lehetne, hogy az olasz és a román uralkodó osztályok valahol legalább belátták, hogy valamit a becsületükből tudnak menteni és esetleg úgy gondolták, hogy ha már rossz döntést hoztak a háború elején, valahol nagy nehezen, de legalább ez alkalomból jóvá tehetik.

 

Ami pedig a hatalom átmentését illeti: a fantázia és a feltételes mód múlt idő nem történelmi kategóriák. Ismervén azonban hazánk ezeréves történelmét és az uralkodó osztályok mentalitását, ma, 75 esztendő után hazánk még mindig kb. ott tartana, ahol a császári Németország kb. 120 évvel ezelőtt. A társadalmi szakadékokat nem igazán iparkodnának áthidalni. A hatalomba is csak nagy nehezen engednének más, azaz nem nemes osztályokhoz tartozókat és azok közül is csak a felső rétegekhez tartozókat-jobboldali szociáldemokratákat, gazdagparasztokat stb. És ezen sovány reformokra is csak társadalmi robbanásokat követően szánnák rá magukat, önként nemigen.

Mindenesetre ha s amennyiben nem ilyen módon és több sikerrel kecsegtetve szállt volna ki a háborúból az úri Magyarország, talán-de csak nagyon talán-több eséllyel és nagyobb becsülettel tudott volna labdába rúgni a térségünk jövőjét meghatározó béketárgyalásokon.

 

B. Deák András