Puccs vagy bohózat?

Amióta odakinn franciahonban a közvélemény támogatta sárgamellényesek és diákok radikálisan felléptek s idehaza a túlmunkára irányuló törvénnyel szemben megmozdulások és egyéb tiltakozó akciók robbantak ki, azóta különös fejleményeknek is szemtanúi lehetünk. Már ami például a hazai neoliberális tőkés és félfeudális körök uralta hazai közéletet illeti.

A közelmúltban Kövér László házelnök a makettellenzék obstrukcióját puccsnak minősítette. Természetesen akárminő megnevezéssel is illetik, ami nemrég történt, az eredmény szempontjából nem oszt, nem szoroz, miután elfogadtatott a hírhedt kezdeményezés. Azonban bizonyos dolgok mellett mégsem mehetünk el pusztán legyintéssel. Az országgyűlés első embere például kijelentése kapcsán tévedett, tudniillik a puccs, mint olyan, az nem az, ami a nevezetes napon történt.

Mindenekelőtt nem túl mellékesen, puccsot szervezni és véghezvinni elsősorban jobboldali szokás. Neoliberális vadkapitalisták, avagy a rendszerváltozás balszárnyához -ami a baloldallal korántsem azonos/!/-tartozó körökre inkább a lobbizás a jellemző, puccsosdit játszani nem igazán szoktak.  A háború utáni weimari német köztársaságban ismert volt 1923-ból a Kapp-puccs, amelynek szellemi atyja Wolfgang Kapp szélsőségesen militáns érzületű katonatiszt volt, valamint a Führer müncheni sörpuccsa nagyjából ugyanabban az időben. Továbbá a latin-amerikai banánköztársaságok szintén régivágású tábornokainak akciói szintén arra utalnak-a hazai Szálasi-puccshoz hasonlóan-, hogy ilyen akciókat elsősorban a szélsőségesen reakciós jobboldal bonyolít le s jellemzője, hogy a mindenkori uralkodó osztályok megbuktatott tagjai vagy lesüllyedt rétegei erőszakkal, fegyveres úton magukhoz ragadják a hatalmat, széles néptömegek támogatása nélkül. Ilyen nálunk nem történt.

Nevezzük akkor palotaforradalom kísérletének talán? Ez a meghatározás se igen állná meg a helyét. Szintén a régi világban voltak olyan esetek, amikor valamely királyságban vagy hercegségben akár a gyengekezű uralkodók nagybátyja vagy más családtagja, akár liberális vagy haladóbb udvari körök vették kezükbe az irányítást. Ilyenkor helyén maradt a király vagy császár, azonban vagy maradi körök, vagy ellenkezőleg: a trónt megmentendő, reformer családtagok bábjává vált. Persze az is palotaforradalom lett volna, ha tesszük fel az álellenzék akár ilyen,akár olyan eszközökkel is magához találta volna ragadni a hatalmat a parlamentben. Azonban operettellenzék honatyáink nem biztos, hogy alkalmasak találtak volna lenni erre a szerepkörre. Van olyan parlamentáris lehetőség, amit konstruktív bizalmatlansági indítványnak neveznek s amelynek a lényege, hogy az ellenzék bír közös jelöltekkel, akik az adott kabinet helyett kormányoznának-természetesen miután benyújtották a bizalmatlansági előterjesztést. Azonban a hazai ellenzék jó urambátyámos módra, egymással is háborúzik, attól, hogy közösen Orbán Viktorral szemben kormányfőjelöltet állítsanak, fényévnyi messzeségben vannak.

Az obstrukció azért áll közelebb a valósághoz, mert dédszüleink fiatalkorából ismert jelenség volt az, amikor a Tisztelt Ház ellenzéki képviselői zajongtak, trombitáltak, agyonbeszélték vagy húzták az időt, illetve egyéb módon akadályozták az adott kormány munkáját. Ehhez hasonló történt a napokban is. Mondjuk, hogy mi a jó ebben, az külön misét is megérhetne. Ilyenkor az ipse feltehetné az okvetetlenkedő kérdést, hogy vajon van-e evvel valaminő végső kézzelfogható céljuk? Vagy hogy az időhúzással mit szeretnének egyáltalán elérni? Vagy esetleg, hogy más mód nem kínálkozik-e arra, hogy megakadályozzák,  amit meg akarnak akadályozni?

 

Akár erről, akár arról szemléljük is mindezt: inkább a bohózat valamely hazai viszonyokra méretezett kiadásának lehetünk szemtanúi. Azaz helyesbítek, inkább tragikomédiáról van szó. Mert komikus, hogy az egyik oldal például jó európainak szeretne látszani meg az uniós szervezett feltétlen híve, ugyanakkor mindenben Soros György kezét látja, ami neki nem tetszik. Ahogy az is megmosolyogtató, hogy az ellenzék ilyen módon szeretné megmutatni, ők milyen kemény legények. Tragikus viszont, mert a hatalmas kacagás mindenütt elmaradt. A melósok pedig végképp nem hahotáznak mindezen, legfeljebb legyintenek.

A legtragikusabb azonban az, hogy sem a törvénnyel-akármennyire is hangoztatják fideszes képviselők, hogy a melósok oldalán állnak-, sem az ellenzék már említett akciójával nincs a dolgozó kisegítve. Egyfelől vannak, akik abban hisznek, hogy a helyileg több munkahelyen kezdeményezett munkabeszüntetés az, amely hatékonyabb lenne, másrészt olyan is akad, aki az országos megmozdulásban hisz,amelyre  azonban a jobbikosok, ultrajobbosok és a makettellenzék részvétele vetíti ki árnyékát. Tudniillik a tiltakozás a melósok olyan, amilyen élet-és munkakörülményeiről szól s nem arról, hogy beáll a buliba az ellenzék is, hátha tőkét kovácsolhat az eseményekből.

Helyzet az van, azonban sajnos nincs, ami megfelelő irányba terelné az eseményeket és hatékonyan fel tudná vállalni a dolgozók sorsát-sajnos egyelőre ez csupán egy ütőkártya ilyen vagy amolyan reakciós tőkés körök kezében.

 

B. Deák András