Porhintés vagy még az se…

Amikor az ünnepek közelednek, a következő esztendőre szóló bértárgyalásokon kívül gyakran a mélyszegénységben élők, illetve azon honfitársaink jutnak eszembe, akiknek nincs hol lakniuk. Merthogy sokszor igen képmutató módon beszél a hazai neoliberális vadkapitalista média is a szeretet ünnepének fontosságáról, holott egész esztendőben másra se hangolja az embereket, csak a vásárlásra meg a divatmajmolásra, illetőleg a fogyasztói társadalmat az önzésre. Az engem mit érdekel a másik című műsorba bőven belefér az, hogy aki úgymond csóró, az le van sajnálva, az az ő baja-vagy se, mert jómagam tartózkodok az általánosítástól.

Egyrészt úgy állíttatik be a fedél nélküliek kérdése meg a mélyszegénység problémája, hogy az illető a ludas saját sorsáért, így járt és ez van-újabban meg jöhet a retorzió, hogy hajlék nélkül az utcán kénytelen valaki élni. Namármost azt a leghatározottabban el kell utasítani, hogy minden hajléktalan elítélendő. Nem, épp ellenkezőleg. Azt kell elítélni, aminek köszönhetik, hogy idáig süllyedtek. Méghozzá azt az állapotot, hogy nem alkotmányos jog emberi módon élni. Nem alkotmányos jog, hogy az ember bírjon valamilyen minimummal még akkor is, ha kutya kegyetlen is az élet. És nem alkotmányos jog teljesen egyáltalán a megélhetéshez való jog se, mert ha azt látja az ember, hogy évente kétszámjegyűen fagynak meg kemény mínuszokban, akkor nemigen van miről beszélni. S meg is lehet kérdezni, hogy nekik miért ez jutott osztályrészül?Miért kell ilyen rútul járniuk? Ha még durvábbak akarunk lenni, aki szegény és esetleg hajléka sincs, az miért nem minősül embernek?

Másfelől tudvalévő, hogy bár manapság gyakran a szegényeken segítő kajaosztókat is előveszik, hogy kérem, hogy gondolják komolyan, hogy etetnek csóró embereket, ettől független már kezd hosszú-hosszú időkre visszatekintő hagyománya lenni a karitativitásnak. Természetesen ha félmegoldás is, de az emberséget tanúsító, másokat segítő szervezetek munkáját nagyra tudom tartani, azonban az ilyen társadalmi csoportok képviselőitől is megkérdeznék néhány dolgot. Például azt, hogy önmagában véve elegendő-e az, hogy egy igen minimális szinten segítenek az elesetteken? Ők vajon mit gondolnak az olyan dolgokról, hogy mondjuk a tüneteket kezelik-e, vagy pedig a problémák okait? Mert ez se lenne teljesen mindegy. Nem mindegy, hogy a szenvedést csillapítjuk, urambocsá elodázzuk, vagy pedig megszüntetjük. A szegény ember étkezik egy jót sorállást követően a fővárosban, azonban aztán továbbra is koldul meg éhezik, fázik. Sajnos ez van.

Ugyanakkor, mint említettem volt, télen a bértárgyalások is eszébe jutnak az egyszerű embernek,  akárminő szokatlannak tűnik a mélyszegénységgel való párhuzam. Tudniillik mindkét esetben az egyik oldalon a minimális értékek hiánya tűnik szembe, a másikon pedig a szélsőséges jövedelmi egyenlőtlenségek, áthidalhatatlan különbségek. A bértárgyalásokon a háromoldalú érdekegyeztetési gyakorlatban se gondol bele a burzsuj abba, hogy sok-sok tízmilliókat havonta nem szentírás felhalmozni, magyarán attól semmivel se lesznek különbek, ha az átlagbér rengetegszeresét keresik. Azon pénzügyi keretből bőven lenne lehetőség bérfejlesztésre és az életszínvonal emelésére. És ha nem palotákban élnének nem is kevesen, hanem normális átlagos lakásokban, talán a hajléktalanság problémája se volna. De legfőképpen akkor nem lenne probléma, ha nem a gazdagok érdekeit szolgáló árviszonyok uralkodnának és nem a szegényebb néprétegeket sújtaná a tőkés gazdaságpolitika.

 

Ma azonban sajnálatos módon a szegénység és a megélhetési probléma sokmillió ember mindennapjának része. Meg gyakorta a fogyasztói világ közönye, amely mellőzi a segítségre szoruló embereket, s amelynek önközpontú világa  rengeteg társadalmi problémát halmoz fel. A reklámok világa ezt szőnyeg alá söpri-azonban kérdéses, hogy meddig, mivel hamarosan letagadhatatlan fájó  valóság lesz a szociális katasztrófa.

 

B.Deák András