A párizsi kommün emlékére

A munkások hatalmán alapuló társadalmak első modernkori csírája volt a párizsi kommün. Tragikusan rövid de tanulságos korszak volt, amelynek emlékét ezzel a cikkel is tovább szeretnénk őrizni.

Tekintsük át a kommün történetét:
1870. július 19-én III. Napóleon hadat üzent Poroszországnak. A háborútól a régóta húzódó hatalmi konfliktus gyors lezárását várta volna Franciaország, a valóságban azonban a hadsereg teljesen felkészületlen volt egy ekkora feladatra. Több mint egy hónappal a hadüzenet elküldése után még mindig nem indult meg egy francia csapat sem, így a poroszok átvették a kezdeményezést és nagyon hamar betörtek Franciaországba. A körbezárt és minden szempontból hátrányos francia hadsereg veszteségeinek hatására, III. Napóleon feladta a háborút.
Több mint százezer francia katona, tiszt és tábornok esett fogságba, köztük maga a császár is. A francia kihívás és utána a csúfos vereség és a teljes összeomlás megmutatta a császárszág korhadtságát.

A döbbenet országos volt, Párizs már az első vereségekre tüntetésekkel, lázadási kísérletekkel felelt- a végső megadás már csak olaj volt a tűzre.
A párizsi munkások szeptember 4-én reggel otthagyták műhelyeiket, benyomultak a királyi palotába és kikényszerítették a köztársaság kikiáltását. De mert vezetőik politikailag tapasztalatlanok voltak, reakciós kormány alakult és ez keresztezte a dolgozó tömegek törekvéseit, akadályozta Párizs védelmét. A poroszok ugyanis a fegyverletétel után Párizs felé masíroztak és szeptember 19-én körülzárták a francia fővárost. Megkezdődött az ostrom, amely 133 nap szenvedést hozott a párizsi népnek. A kormány nem gondoskodott élelemről, tüzelőről. Nem szervezte meg az eredményes védelmet, de a tömegek ennek ellenére minden erejüket összeszedve kitartottak.

Októberben, majd januárban is felkeltek a munkások, hogy új kormányt állítsanak a város élére. Olyan kormányt, amely nemcsak beszél, hanem tesz is valamit. De mindkét alkalommal az urak kerekedtek felül – a polgári kormány Párizst fel akarta adni, elfogadta a német feltételeket.
Párizs azonban ellenállt.
A kormány elhagyta a fővárost, Versailles-ba költözött és aláírta a fegyverszüneti szerződést: Franciaország a területvesztésen kívül, ötmilliárd aranyfrank megfizetését vállalta.
Betelt a pohár: a nagyhangú katonai fenyegetőzések és a háborús csőd, Párizs föladása, a poroszok előtti csúszás-mászás és a zsaroló feltételek elfogadása felbőszítette Párizs munkásságát. Végül amikor a kormány 1871. március 18-án éjjel el akarta raboltatni a nemzetőrség ágyúit – amelyeket a párizsi nép közadakozásból vásárolt, hogy megvédhesse a fővárosát – a munkásság a kommün kikiáltásával válaszolt.
A párizsi kommün mindössze 72 napig tartott, a földbirtokosok és tőkések Versailles-i kormána hamarosan – a porosz-német megszállók segítségével – vérbe fojtotta. De rövid fennállása idején is nagyot alkotott: Egy elzárt, ostromlott városban is tudott törődni a dolgozók szükségleteivel, érdekeivel és igényeivel. Számos intézkedése ma is példa (nyolcórás munkaidő, nyugdíj és hadirokkant támogatás és még sok más).

Május 21-én a város egyik lerombolt kapuján az ellenforradalmi kormány csapatai betörtek Párizsba és megkezdődött a leszámolás. A kommünárok mintegy 500 barikádot emeltek és utcáról utcára hátrálva védekeztek az óriási számbeli és technikai fölényben lévő ellenforradalmi csapatokkal szemben. Az utcai harcok egy hétig tartottak, s ez a hét “májusi vérengzés” néven került be Franciaország történetébe. Harmincezerre teszik a bírósági ítélet nélkül kivégzett kommünárok számát. Később a törvényesített terror ötvenezer embert gyilkolt vagy küldött börtönökbe és kényszermunkára.
Mi gyakran csak úgy általában beszélünk a franciákról vagy a németekről. De ez így pontatlan: a párizsi események is megmutatták, hogy nem lehet Franciaországról vagy a franciákról beszélni mert más akart és mást tett az uralkodó osztály és mást a francia munkásosztály. Kiemelhető tanulság, hogy a dolgozó emberek beszéljenek bármilyen nyelven, békében akarnak élni – a háborús terveket mindenhol az uralkodó osztályok forralják.

A kapitalista országokban két nemzet él: elnyomók és elnyomottak. És ha a nemzeten belül élő “másik nemzet”, a munkásosztály keresztezi az uralkodó osztályok terveit és ellenszegül, az urak félredobják a nemzeti lobogókat és összefognak akár a tegnapi ellenséggel is a lázadók megfékezésére. Marx mondta a kommün vérbe fojtása után: “Az újabb kor leghatalmasabb háborúja után a győztes és a vesztes hadsereg egyesül a proletárság lemészárlásának közös munkájára. […] A nemzeti kormányok a proletársággal szemben: egy test, egy lélek!” – Fontos tanulsága ez a párizsi kommünnek.
Rengeteget változott azóta a világ de egy tény örökre megmarad: a munkások közti szolidaritás, mozgalomba szerveződés és a közös harc az elnyomás ellen – ez az a fegyver amivel a kizsákmányolás eredményesen legyőzhető.

Gál Kristóf írása
Az írás Gondos Ernő könyve alapján készült.