Emlékezzünk Adyra és ne felejtsük Párizst

PÁRIS, AZ ÉN BAKONYOM

Megállok lihegve: Páris, Páris,
Ember-sűrűs, gigászi vadon.
Pandur-hada a szájas Dunának
Vághat utánam:
Vár a Szajna s elrejt a Bakony.

Nagy az én bűnöm: a lelkem.
Bűnöm, hogy messzelátok és merek.
Hitszegő vagyok Álmos fajából
S máglyára vinne
Egy Irán-szagú, szittya sereg.

Jöhetnek: Páris szivén fekszem,
Rejtve, kábultan és szabadon.
Hunnia új szegénylegényét
Őrzi nevetve
S beszórja virággal a Bakony.

Itt halok meg, nem a Dunánál.
Szemem nem zárják le csúf kezek.
Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen
Valami nagy-nagy,
Bús semmiségbe beleveszek.

Vihar sikonghat, haraszt zörrenhet,
Tisza kiönthet magyar síkon:
Engem borít erdők erdője
S halottan is rejt
Hű Bakony-erdőm, nagy Párisom.

Ady Endre, teljes nevén: diósadi Ady András Endre (Érmindszent, Erdély, 1877. november 22. – Budapest, Terézváros, 1919. január 27.) a 20. század  óriási magyar költője. A magyar politikai újságírás egyik legkiemelkedőbb  alakja. A műveltségről, irodalomról írt cikkei a fejlődést és a haladást sürgetik. Költészetének témái az emberi lét minden jelentős területére kiterjednek. Hazafi és  szocialista forradalmár, a magyar proletariátus csodálója és biztatója, példamutató magyar és európai.

“Ady Endre … ha csak róla lenne szó, minden egyszerűbb lenne. Szinte csak variálni kellene az ő szavait: „Míg nem jöttem, koldusok voltak, Még sírni sem sírhattak szépen. Én siratom magam s a népem.” Nem volna túlzás ezt modani: ha Ady Endre nem volna, ki kellene találni. Nem lenne … mert megtették már (nem kell neveket írni, úgyis tudja őket mindenki). Mert hiába minden, Ady mégis a magyar versek Adyja elsősorban, a forradalom néküli magyar forradalmárok poétája. Siratnivalóan groteszk ez az Ady Endre publikuma. Olyan emberekből áll, akik úgy érzik: nincsen segítség, csak a forradalom. Akik ezt látják: ami van, az nem volt új és jó sohasem, csak elnyelője mindig minden újnak és jónak; rossz, amin nem lehet toldani, amit el kell pusztítani, hogy helyet adjon új lehetőségeknek. Forradalom kellene, de még megkísérelésének távoli lehetőségeit sem lehet remélni. Csak vezetők lennének; olyan emberek, akiket – talán – nagy emberekké tehetne egy csak álmokban létező forradalom és a forradalom utáni Magyarország.” (Lukács György)