Papp Sándor Zsigmond: Aranyérmes uszítás

Egyszerűen nem térek magamhoz. Az olimpia, hiába küzd számos, egyre komolyabbnak tűnő betegséggel (túlzott üzleti szemlélet, dopping), mégis kitermeli a maga csodáit. Szilágyi Áron elképesztő címvédését, Imre Géza traumatikus vereségét (majdnem úgy jártam ezzel, mint a kézisek olimpiai döntőjével, hogy most tíz évig nem nézem a közvetítést, aztán másnap naná, hogy drukkoltam üvöltve), Katinka szárnyalását, Szász Emese önfeledt vívását és Kenderesi pimasz bronzát, ahogy befut a legnagyobbak után. És együtt szenvedtem Cseh Lacival, Gyurtával, az összes cselgáncsozóval, mert nem elég idő előtt (nemegyszer az első fordulóban) kiesni, elengedni az álmokat, de még néhány magyar kommentelő dühével is meg kell küzdeni, akik felesleges súlynak látják a repülőn azokat, akik nem verik szét azonnal a mezőnyt. És akkor látni, ahogy meglett férfiak küszködnek a könnyeikkel: torokszorító élmény.

Ezt tényleg csak az olimpia hozza el, és még csak a magyar eseményeket vettem számba. Azon túl persze már nem olyan édes az a szőlő! Hiszen a legaljasabb húzások egyike, hogy a világraszóló eredmények ünneplése alatt és közben máris hallgatni kell a közszolgálati tévé egyperces propagandáját, amit még inkább felerősít a szavazásra buzdító kampány megannyi csúsztatása. Az egypercesekből rendszerint az derül ki, majdhogynem Örkény nyomán, hogy a fű alól is migránsok jönnek, gyilkolnak, pusztítanak, de leginkább csak jönnek és jönnek, számolatlanul, csoportosan, teszik tönkre a mi kis életünket.

Aztán a Tudta? kampány megannyi finom kis trükkje: az EU városnyi migránst kényszerítene ránk, mondja a plakát meg a szépen csengő hang, jó, de akkor most milyen várost képzeljen maga elé a felcukkolt tévénéző? Debrecent vagy Abaújszántót? Utóbbiban háromezren, előbbiben 207 ezren élnek ugyanis. (kiemelés: Frontoldal)

Még csak nem is az a legbosszantóbb, hogy mennyire átlátszó szerkesztési elvek alapján készülnek ezek a minihíradók, és még az sem, hogy Knézy mi miatt nem említette az előfutamot nyert úszólány – a szíriai Yusra Mardini – nevét a közvetítésben, aki a menekültek csapatában versenyzett.

Hanem hogy mekkora szakadék tátong a közvetített sportesemény szellemisége és a közvetítők (a köztévé vezetése) rövidlátása között. Mert míg a Nemzetközi Olimpiai Bizottság külön csapatot engedélyezett a menekültstátusú sportolóknak, megmentve ezzel valamit Coubertin ideájából, és kicsit újrafaragva az üzleti szempontok miatt már megkopni látszó nemes arcélt, addig a köztévé gyönyörűen belerondít ebbe az elvbe. Azt közvetíti, aminek horderejét fel sem bírja fogni. Harccá süllyeszti azt, amit az olimpia békésen megoldana, vagy legalábbis próbál megoldani, rövidlátó politikává maszkírozza a humánumot, amit a játékok képviselnek.

És most nem az a baj, hogy a kormány miért kampányol a köztévén, hanem hogy mikor teszi ezt, hiszen láthatóan nem érdekli a pillanat ünnepélyessége, csak az, hogy minél több manipulálható választóhoz jusson el az egyszerű üzenet: gyűlölj, mert csak így maradhatsz életben. Ez viszont már színtiszta cinizmus. Mondhatni, aranyérmes teljesítmény.

Pedig ahogy a labdarúgó Eb-n a kiemelkedő szereplés, úgy az olimpiai győzelem és részvétel is ama kevés számú események egyike, amelyek összehozzák az embereket. Megint jó esélyekről beszélgetni ügyintézés közben vadidegenekkel, rajtuk viszoznlátva a saját örömünket. Felidézni emlékezetes pillanatokat, Egerszegit és Darnyit, a pólósok nagy menetelését három olimpián át, vagy hogy Atom Anti után mennyire jól jönne megint egy fényes cselgáncsérem.

De nem, épp ezt írja felül az egyperces, ezt az örömöt próbálja elvenni, mert ilyenkor valahogy hiszékenyebb a néző. Elhiszi, hogy nem a kormány, hanem a migránsok törnek az ő nehezen megszerzett örömére. És akkor már örömittasan gyűlöli az elé tolt céltáblát. Úgy döfködi az arctalan migránst, ahogy Szász Emese az ellent.

Szóval ezért én már azonnal lehalkítom a tévét, ha szünet jön, és önfeledten kimegyek a mosdóba. Ott valahogy jobban tudom értelmezni az egyperces szépen ívelő eszmeiségét. Főként amikor lehúzom az egészet.

A szerző erdélyi magyar író, filozófus.

Forrás: maszol.ro