A Palesztin katasztrófa megértése

Május 15-én volt a Nakba (katasztrófa) hetvenedik évfordulója, amikor több mint 750,000 Palesztin ellen követtek el etnikai tisztogatást cionista alakulatok – megtisztítva az utat Izrael alapítása előtt.

1948 előtt Palesztina vitatott terület volt. Az első világháború lezárásával és az Oszmán Birodalom szétesésével a Nyugati imperialista hatalmak tárgyalásokba kezdtek a Közel-Kelet felosztásáról. Palesztinában a britek – kétszínű módon – függetlenséget ígértek az Arab lakosságnak miközben titkos tárgyalásokba kezdtek a föld felosztásáról a franciákkal és az oroszokkal.

1922-re a britek önkényesen átvették Palesztina képviseletét a Nemzetek Szövetségében. A helyi Palesztinok gyakorlatilag nem rendelkeztek demokratikus jogokkal és bármilyen ellenállás a brit fennhatóság ellen erőszakos elnyomást szült. A hivatalosan megfogalmazott brit nyilatkozat szerint a “Palesztinok egyéb nemzetiségnek számítanak az országon belül”.

A britek támogatták a zsidók betelepülését és a földvásárlást abban a reményben, hogy elnyerhetik az új európa-orientált lakosság szimpátiáját, a terület felett gyakorolt kontroll megtartása érdekében.

A zsidó lakosság etnikai alapon, csak a zsidók munkaerejére alapozva építette fel az ország gazdaságát, ezzel fokozatosan megkezdve a cionista politikák gyakorlati alkalmazását. Az ebből fakadó körülmények miatt az arab és palesztin lakosság egyre inkább szembekerült az általuk gyarmatosítónak ítélt új népcsoporttal.

A második világháború végére a britek elvesztették korábbi erejüket. Fenntarthatatlanná vált a közvetlen kontroll a gyarmatosított területek felett. Palesztinában az egyre növekvő számú telepesek egy része egyre inkább a terrorizmus felé fordult. Végleg ki akarták szorítani a briteket, egy csak zsidó származásúakat tömörítő állam létrehozása érdekében.

A britek a nyomás hatására az ENSZ-hez fordultak, így született meg a határozat Palesztina két (arab és zsidó) részre osztásáról, Jeruzsálem nemzetközi várossá emeléséről.

1947 Novemberére az ENSZ többsége elfogadta a határozatot. A palesztinok számára ez egyet jelentett a közösségük szétszakításával. A zsidó állam megkapta a föld 56%-át, Jaffa városa enklávévá vált és az a föld amit ma Gázai övezetként ismerünk elszakadt a körülötte lévő mezőgazdasági régióktól.

A cionisták a saját érdekeik mentén a lehető legtöbbet próbálták kisajtolni a határozatból. Erőszakos kampányba kezdtek a Palesztinok kiszorítása érdekében, ezzel létrehozva a világ egyik legnagyobb menekült lakosságát.
1948 Május 15-én az új Izraeli államot megalapították és az ENSZ elismerte. Ezért Május 15-e, miközben az izraeliek számára nemzeti ünnep, a palesztinoknak gyász az elvesztett otthon felett.

A Palesztinok számára 1948 emléke friss és az igazságtalanság érzése nem szűnt meg. A történetek az etnikai tisztogatásokról és a kiűzésről apáról fiúra szállnak. Miközben a világ hajlamos szemet hunyni a történelem ezen része felett, a Palesztinok emlékeznek.

A tisztogatáskor elkövetett több mint hetven mészárlás során megölt körülbelül 13,000 palesztin története tovább él – a gyerekek szeme láttára lemészárolt szülők, egész családok falhoz állítása és kivégzése, az egyetemesített terror mély sebként húzodik a nép emlékezetében.

Az Izraeli állam vérben született. A Palesztin menekültek élete rövid és kegyetlen, a környező országokban felállított menekülttáborok nem nyújtottak biztonságot a nyomor és kilátástalanság elől.

Sok Palesztin haza szeretne térni, az otthonhoz való jogért vívott harc már hetven éve meghatározza mozgalmaik alapját.
Azonban amíg a világ többi része nem hajlandó érdemben foglalkozni a kérdéssel addig a területen békés megoldás helyett csak terror, háború és nyomor marad.

Gál Kristóf írása

Az írás a Red Flag ausztrál magazin cikkének fordítása alapján készült. (https://redflag.org.au/node/6328)