Nyomor a köbön

Napjainkban fogadtak el egy olyan rendelkezést, amely kifejezetten azon mélyszegénységben élők ellen irányul, akik nem bírnak lakással és úgymond életvitelszerűen az utcán élnek. Ennek megfelelően, többszöri hatósági felszólítást követően kemény büntetésre számíthatnak a közterületen élő honfitársaink. Fontos tudni, hogy az egyik legnagyobb munkásmozgalmi szervezet már hosszú évek óta egyfolytában követeli, hogy legyen alapvető emberi jog a lakhatás-hogy ennek a fellépésnek mi eredménye, az már más kérdés. De lássuk csak, közelebbről miről is vagyon szó.

 

Egyrészt a másik  oldal arra hivatkozik, hogy aki ide jutott, az az így járt kategóriába tartozik, azaz elsősorban az ő hibája, hogy nincs hol lakjon. Másfelől erre a neméppen humánus gondolatmenetre ráépül az az érvelés is, hogy kérem alásan, ha már egyszer felállíttatik szálló hajléktalanok részére, tessenek odafáradni és ne az utcán élni. Mellesleg a városképet meg az adott hely megítélését  is  rontja, ha például akárki idegen koldust lát. Ennyit erről nagyjából, körvonalakban.

 

Jómagamat sokkal inkább érdekel a dolgok miértje, mint az, hogy a nagyurak saját alkotásukat mivel indokolják. Mert elsősorban abban hiszek, hogy mindennek az élő égadta egy világon oka, vagyis miértje van. Ugyan lehet hivatkozni arra, hogy némely embertársaink szerint mindenki, aki odakinn él, iszik ám nem is gyengén, és hogy ezek menthetetlenek, azonban ad egy: nem általánosítunk, magyarra lefordítva, nem minden fedél nélküli piás, illetve ha van is közöttük nem kevés olyan, akárki helyében elkezdenék azon morfondírozni, hogy mi vitte rá, hogy tintázzon folyton. Mert könnyen lehet, hogy a rengeteg nehézség, a kiúttalanság érzete, a megalázottság és az, hogy nem  tudnak előre lépni. A pia nem  megoldás,  az tény, de ugyanakkor tény az is, hogy a rengeteg stresszelés meg a folytonos szorongás, éhezés, ennek értelmetlen és hiábavaló elviselése, az se megoldás. Semmire se.

Ugyanakkor a szállók építése is inkább a kegynek a gyakorlása, avval se oldanak meg túl sok nehézséget. Inkább porhintés. Ez az építmény meg a lakás nem ugyanaz. Az is lehet hivatkozási jogalap, hogy az illető miért kinn nyomorog, ha van szálló-hogy miért, máris itt a válasz: azért, mert sok társa eltulajdonítja még az összekönyörgött kajáit is.  Ezért. Persze egyből elítélni őket se kell, ők is csak élni szeretnének,  éhesek. És farkastörvények uralkodnak, sajnálatos, de tényszerű módon.

 

Szintén sajnálatos módon jómagam szürke jelentéktelen íróként is számos esetben írtam volt arról, hogy az utóbbi években a fagyhalálban elhunyt embertársaink száma kétszámjegyű volt, és félő, hogy túl nagy változás  ezután se fog történni. És bennem is több kérdés vetődik fel ilyenkor. Túl azon,  hogy a másik oldalon olyan pazar és iszonyú a pompa meg az álmodernség, a korszerűség látszatát idéző jelenség-a világháló és a számítástechnika világa, a modern járgányok, lakóparkok, mélygarázsok, paloták  stb. Kérdéses például, hogy miért tartják sokan jónak, hogy több tíz hajléktalan ilyen szörnyű módon végezze. S egyáltalán mi abban a jó, hogy az ilyesmi problémákat ilyen módon kezelik, intézik el-vagy flegmán, közönyösen, vagy elzárással, egyáltalán segítség nélkül, meg nem értően. Vagy hogy miért ítélik el az ingyen kajaosztókat vagy a karitatív fellépőket. És még sorolhatnám a piszkoskodó okvetetlenkedő kérdéseket, de akkor egy hét se lenne elegendő a kérdések végére érni.

 

Lehet szidni a Sargentinihez hasonló uniós bürokratákat. Lehet büszkén mondani, hogy bezzeg mi jól  beszóltunk nekik és hogy bezzeg, mi ezt a kérdést is megoldottuk, anélkül,  hogy az alapvető emberiességi paramétereket vagy a lakhatási, emberi méltósághoz való jogot tiszteletben tartottuk volna. S lehet álszentmód papolni az uniós tótumfaktumoknak is akármiről, holott azt mindenki tudja, hogy a nemzetekfeletti uniós szerv tisztviselői legfeljebb meglovagolnak témákat, azonban éppúgy nincs eszük ágában segíteni a mélyszegénységben élőknek-e mondat mottója az a klasszikus kijelentés is lehetne, hogy a jóllakott nem lehet barátja az éhesnek.

Egy szó, mint száz, a megoldás nem mások megrendszebályozása, hanem az emberség, a megértés, illetve az emberi jogoknak legalább egy minimális szintű tiszteletben tartása lenne-legalább arra lehessen lehetőség, hogy kinyilvánítsák sarkalatos törvényben: senkit se szabadjon lakhatási lehetőségétől megfosztani. De hogy idáig mikor fogunk eljutni-azt a franc se tudja.

 

B.Deák András