NATO – a béke szövetsége a világbéke ellen

A hidegháború alatt a NATO védelmi szövetségként volt propagálva – ez már akkor is csak részben felelt meg a valóságnak azóta pedig teljesen hamis definícióvá vált, hiszen csak a Szovjetunió megszűnése óta Boszniától Líbiáig lehet sorolni a kormánybuktató inváziókat.

A szövetség alapító dokumentumát hivatalosan 1949 áprilisában írták alá de tényleges érvénybe csak később lépett amikor tizenkét tagország külügyminiszterei 1950 május 18-adikán találkoztak és kialakították a szervezet struktúráját.
“A béke építése komor vállalkozás és mindennap dolgoznunk kell rajta” – nyilatkozta Ernest Bevin az akkori brit külügyminiszter rögtön a találkozó után. Hogy a béke építése mennyire volt fontos a NATO számára gyorsan kiderült: 1954-ben – Sztálin halála után – a Szovjetunió új vezetője (Hruscsov) az ország felvételét kérte a szövetségbe. A NATO nem csak elutasította a kérést de ráadásul – afféle diplomáciai fricskaként – Nyugat-Németországot vette fel. Maga a dátum is szimbolikus volt: május kilencedikén, a második világháborús győzelem tizedik évfordulóján történt.

A Szovjetunió ezt nyílt provokációnak értékelte és válaszul létrehozta a Varsói Szerződést. Ezen formáció 1991-ben széthullott, a NATO azonban fennmaradt és kihasználva a helyzetet azonnal tagbővítésbe kezdett. James Baker amerikai államtitkár biztosította Gorbacsovot (a Szovjetunió utolsó vezetőjét), hogy a NATO “egy centit sem mozdul majd kelet felé” ha cserébe a szovjetek nem avatkoznak be a két Németország újra egyesítésébe. Amint a két ország egyesült, a NATO természetesen megszegte ígéretét.
Először -kiszorítva az ENSZ-t békefenntartó pozíciójából- belekezdtek a Jugoszláv invázióba. Az első állomása ennek a műveletnek Bosznia volt (1994-95), ezt követte a háború Jugoszlávia maradéka ellen (1999), Koszovó megszállásával zárva a sort.
Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia elsőként kapott meghívást a szövetségbe – ami annak a fényében is felelőtlen és pökhendi magatartás volt, hogy Jugoszlávia bombázása akkor még nagyban zajlott.
Ezután következett az afgán háború és az Iraki invázió, amely egyébként hivatalos NATO küldetésként nem is szerepelt de ennek ellenére nyomást gyakoroltak a tagállamokra a részvételért. Időközben az ex-jugoszláv területeken kialakuló új államok nagy részét is behúzták a szövetségbe, majdnem egész kelet-európával együtt.
A NATO huszonegyedik században elkövetett eddigi leglátványosabban provokatív katonai akciója a 2011-es Líbiai beavatkozás volt, ahol a Jugoszláv modellt alkalmazták csak felgyorsított tempóban. Ismét figyelmen kívül hagyták a nemzetközi megállapodásokat: Az ENSZ Biztonsági Tanácsa repülési tilalmi zónát jelölt ki Líbia felett – alig pár órával a bejelentés után a NATO tagállamok megkezdték a terület bombázását.

A korábbi ígéret megszegése miatt az orosz türelem akkor kezdett igazán elfogyni amikor a NATO először a közvetlen szomszédaikat majd magát Oroszországot is befolyás alá próbálta venni. Észtország, Lettország és Litvánia egykor mind szovjet tagállamok voltak és az ő NATO belépésük azt jelentette, hogy a nyugati szövetség Oroszország küszöbéig elért. Az amerikai nyomás tovább fokozódott amikor a Grúz elnök Miheil Szaakasvili a NATO diplomáciai támogatását élvezve (és emiatt végzetesen elbízva magát), megtámadta az orosz békefenntartó csapatokat Dél-Oszétiában. Habár ő vereséget szenvedett a NATO azóta is folyamatosan flörtöl Grúziával de az ország jelenlegi vezetése nem akar újabb háborúba keveredni Oroszországgal.
A NATO és Oroszország feszültségének csúcspontja 2014-ben érkezett el amikor az amerikai támogatást élvező rezsim átvette Ukrajna irányítását. A NATO azóta folyamatosan támogatást nyújt az ukrán hadseregnek és az országban tomboló neonáci militarista alakulatoknak “az orosz agresszió visszaszorítása” nevében.
Ez a “visszaszorítás” olyan eredményes lett, hogy jelenleg a NATO-nak állandó katonai bázisai vannak a balti államokban, Romániában és Lengyelországban is és rendszeres katonai gyakorlatokat tartanak az orosz határnál.

A szervezet értelmének legjobb összefoglalását maga az első NATO főtitkár, Lionel Ismay adta: “A cél, hogy az USA bennmaradjon, Oroszország kint, a németek pedig lent.”
A NATO viselkedése az alapítása – de különösen 1990 óta – agresszív és imperialista: kizárólag az Egyesült Államok külpolitikai érdekeit szolgálja ki.
Védelmi szövetségről többé szó sincs – a Szovjetunió megszűnésével a vélt fenyegetés maradéka is megszűnt és immár a NATO az aki a legnagyobb veszélyt jelenti a világbékére.

Gál Kristóf írása

Az írás alapja az RT cikkének fordítása (https://www.rt.com/news/427097-nato-europe-defense-expansion/).