Múltbeli tanulságok

Kevésbé ismert, hogy anno az 1861-65 között lezajló amerikai polgárháború olyan diplomáciai erőpróba is volt, amelynek tétje az is lehetett volna, hogy vajon a helyi konfliktus mai szóhasználattal élve:   nemzetközivé vagy globálissá is kiterjed-e vagy se. Márpedig ennek nagyon is reális esélyei voltak. Mi több: a mai nemzetközi politikai játszmák porondján is el lehetne gondolkodni azon, hogy megéri-e vagy se rövidtávú agy szűklátókörű érdekek mentén a világbékét is kockáztatni akár. Illetve azon is, hogy az önmérséklet és a realitások számbavétele fontosabb-e, mint kicsinyes hatalmi presztízskérdések előtérbe tolása.

 

A rabszolgatartó-ültetvényes déli konföderációs államok és az iparosításért küzdő, a rabszolgaság intézményének eltörléséért síkra szálló északiak küzdelme váltakozó sikerekkel már javában folyt, amikor 1863-ban Anglia  bejelentette: egyezzenek meg mihamarabb a szembenálló felek, vagy a gyarmattartó hatalom a déliek oldalán beavatkozik-elsősorban gazdasági-kereskedelmi érdekek miatt. Ahogy azt Mexikóban is tette a francia császársággal szövetségben Habsburg Miksa mexikói császár /nem mellesleg Ferenc József osztrák császár öccse/ oldalán a nép  által megválasztott, becsületességéről és  megvesztegethetetlenségéről ismert Benito Juárez mexikói elnökkel szemben.

Igen ám, csakhogy ekkor a cári Oroszország is egy meglepő sakklépést tett: kijelentette, hogy ha s amennyiben az angol és francia csapatok beavatkoznak az amerikai polgárháborúba, II. Sándor csapatai az északiak oldalán szállnak hadba. Persze ezt távolról  sem szabadságszeretete vagy amiatt tette volna, hogy a szabadság bajnoka szerepében tetszelegjen, erről szó sincs, sőt, épp ellenkezőleg. Anglia és Franciaország ugyanis épp azt fontolgatta, hogy a cári elnyomás és az oroszosítás ellen szabadságharcot folytató lengyel hazafiakat fogja támogatni- erre válaszul is döntött úgy Európa egykori zsandára, hogy megteszi szükséges lépéseket. Ennek láttán azonban a két nyugat-európai állam letett szándékáról, ekkora kockázatot ugyanis nem kívántak vállalni-az északi államok győztek a cár nélkül is, az angolok meg a franciák pedig nem avatkoztak bele a lengyel szabadságharcba.

Emellett ugyanakkor a konfliktus kiszélesedését is megakadályozták ezzel. Amennyiben ugyanis a jóságos cár atyuska szerepében tetszelgő orosz uralkodó beavatkozik, azt a német egység felé menetelő Poroszország nem hagyta volna szó nélkül. Otto von Bismarck vaskancellár diplomáciai logikája ugyanis a hatalmi egyensúlyra, illetve arra épült, hogy vagy három nagyhatalom mellett legalább eggyel iparkodni kell szövetségi és jószomszédi viszonyt ápolni. Hogy túlzottan megerősödjön a félelmetes cári birodalom, az ellenérdeke volt Poroszországnak-ezt bizonyítja az is,  hogy az 1877-78-as diplomáciai játszmák során a császári Németország mellett mások is egy kisebb területű Bulgária létrehozását támogatták, nehogy az azt a törököktől felszabadító Oroszország balkáni befolyása túlzott mértékűvé váljék-ebben volt is valami alap, hiszen a bolgár belpolitikai eseményeken a mindenkori orosz uralkodók egészen a cárizmus megdöntéséig rajta tartották szemüket, a balkáni állam függetlensége dacára is.  Úgyhogy ha a vaskancellár az őt támogató észak-német szövetségi államokkal a déli amerikai államokat támogató britek és III. Napóleon francia császár mellé áll-ez is benne volt a kalapban-annak beláthatatlan következményei lettek volna,  amelyek többek között az amerikai térséget is háborús  tűzfészekké, labilis geopolitikai területté tették volna minden bizonnyal.  Az sem zárható ki, hogy a délieket támogatók táborát az osztrák császár  is erősítette volna, tudniillik neki sem volt a cárral  túl felhőtlen a viszonya, miután nem sokkal korábban a krími háborúban-“köszönetképp” a magyar szabadságharc leverésében nyújtott segítségért- Ferenc József Miklós cárt cserben hagyta. Ráadásul későbbi apostoli magyar királyunk szélsőségesen konzervatív, régivágású uralkodóként írta be magát hazánk történelmébe, aki nem olyan biztos, hogy olyan eszmékért lelkesedik, mint a szabadságharc vagy a rabszolgák felszabadítása.

A lényeg itt nem a feltételes mód múlt időn és nem is az emberi fantázián van, hanem elsősorban a realitások számba vételében és abban, hogy bizony nem mindegy, milyen helyzetet mely hatalom minő módon, minő eszközökkel kezel. Kapzsi és telhetetlen államférfiak, korlátolt koronás fők akkor is voltak bőségesen, nem kis  mértékben megszabva a világtörténelem további sorsát. Azonban az önmérsékletnek és a realitások figyelembevételének egy icipici mértéke azonban akkoriban még megvolt. Meg talán a lovagiasságnak is. Tény az is, hogy akkor még nem volt ritka az olyan diplomata vagy államférfi, aki először gondolkodott s csak utána cselekedett-s nem fordítva.

A mai világ azonban egész más. Nemcsak mert másmilyen az Egyesült  Államok és nemcsak mert cár atyuskák nincsenek meg francia császárok, német császárok és mert megszűnt a Habsburg Birodalom. Hanem sajnos azért  is, mert helyettük garmadával vannak önközpontú, csak saját imperialista nagyhatalmi érdekeket követő országok, akik ráadásul gyakran dicsekednek avval, micsoda nagyszerű demokrácia-exportőrök is lennének ők és akik fütyülnek magasról nagy ívben arra, hogy esetleges rossz döntésüknek hosszútávú és nem éppen üdvös következményei lehetnek.

 

B. Deák András