Miért korlátozzák a választójogot?

Miután hazánk a kontinens és talán a világ egyik legerősebb fehér bástyájává is vált, talán nem is csodálkozhatunk azon, hogy felbukkannak olyan elképzelések, amelyek a történelem kerekét visszafelé kívánják forgatni: a jobboldal tudniillik, lettlégyen az akár nemzeti konzervatív, radikális nemzeti vagy polgári színezetű, mindenféle demagógiája ellenére sem éppen arról híres, hogy feltétlen és buzgó híve lenne a társadalmi haladásnak, sőt éppen ellenkezőleg. Alapvetően abból kell kiindulnunk. hogy a hazai jobboldal is elsősorban hagyományokban, múltbeli értékrendszerekben, sok esetben elavult ismérvekben gondolkodik és arra iparkodik hivatkozni, hogy minden társadalom fennállásának biztosítéka, alapköve a hagyományokhoz ragaszkodás. Az angol példánál még úgy-ahogy működne a dolog, lévén, hogy a brit konzervatív körök például az alkotmányosságot és a jogállamiság valamely kezdetlegesebb válfaját is elfogadják tradícióként, nálunk ellenben a hagyomány elsősorban a történelmi uralkodó osztályok kizárólagosságát vagy elsőbbségét jelenti. Emellett tudjuk, hogy magyar viszonylatban a jobboldal az olyan,amilyen: a múlttal nem szakított, eddigi, a háború előtt tanúsított magatartásáért nem kért máig sem bocsánatot a pórnéptől. A rendszerváltás itt nem azt jelentette, hogy a jobboldaliság új alapokon új szemléletmóddal lép színre, hanem sokkal inkább azt, hogy elkezdték elsősorban a Horthy-korszakot és az úrhatnám világot pozitív színben feltűntetni, az eddigi baloldali hagyományokkal pedig minél gyökeresebben szakítani iparkodtak. Akármilyen meglepően is hangzik, de hogy például bevetettek olyan tervet, amely korlátozná és iskolai végzettséghez köti a választójog gyakorlását, az várható volt.

Egyfelől már száz évvel ezelőtt is azzal tűnt ki hazánk, hogy a választójog igencsak korlátozott volt, még ha a korabeli nyugati viszonyokat vesszük alapul, akkor is: a kiegyezéstől az első világégésig hazánkban csupán a felnőtt férfi lakosság mintegy 7 százaléka élhetett e lehetőséggel, miután vagyonhoz és végzettséghez kötötték a választhatóságot. A császári Németországban ez az arány 14, Franciaországban 25 százalék körüli volt. Ez szintén alacsony számadat, de még ezt figyelembe véve is igencsak sereghajtók voltunk. Hogy a cári Oroszországban csak az 1905-ös állami dumával indult meg valami álparlamentáris átalakulás, az sem mentség ebből a szempontból, tehát arra hivatkozni se lehet, hogy a cárizmus alatt semmilyen szabadságjogról nem volt szó. Tény: még a II. Vilmos császár uralta félig feudális félig katonás fegyelemmel porosz vezetés alatt működő Német Birodalom is modernebb állam volt, mint hazánk. A legújabb álláspontok szerint anno Tisza István hajlott ugyan a választójog kiterjesztésére, azonban ő és köre arra hivatkozott, hogy a bővítéssel vagy az általánossá tételével a nem magyar nemzetiségiek és az írástudatlanok tömkelege hatalomra jutna, a Monarchia alapjait és a mindenkori uralkodó osztályok hatalmi egyeduralmát is kikezdve. És bizony, ha nincs a vörös gróf meg a proletárdiktatúra, ugyanez maradt volna urambátyámék, nagyságos uramék álláspontja. A forradalmak csupán korhoz kötötték a választójogot, így a huszas éveikben járó férfiak mellett a nők is megkapták az általános, egyenlő választójogot, amit Bethlen István ellenforradalmi rendszere ismét egy képesítéshez, írni-olvasni tudáshoz kötötte, a nyílt szavazást visszaállítván, arra hivatkozva, hogy úgymond a magyar ember jellemes és nem titkolja véleményét. A felnőtt lakosság szűk negyede ugyan szavazhatott ezáltal, ám ezzel még mindig lemaradt a nyugati államoktól. A képzettebb melósok, munkásarisztokraták meg a módos földművesek ugyan hallathatták hangjukat a törvényhozásban, a felsőház meg a választójog révén továbbra is a szélsőségesen konzervatív úri körök döntöttek hazánk sorsáról továbbra is. Az egyszerű melósnak, szegényparasztnak és agrárproletárnak továbbra is hallgass volt a neve, a társadalom legnagyobb tömegét továbbra se vették emberszámba.

Kb. ez a fajta hagyomány és szemléletmód az, amelyre a hazai jobboldal vagy kilencven százaléka büszke és amelyre szívesen gondol vissza. Az mellékes, hogy anno akiket anno kirekesztettek Tiszáék vagy Horthyék, nem olyan biztos, hogy azért voltak alacsony képzettségűek, mert lusták lettek volna tanulni vagy mert ez így volt nekik kényelmes: az úri világban nem volt olyan, mint a szocializmus idején, hogy a tanulás alanyi jogon járt volna, hanem vagy tudott fizetni a nebuló atyja vagy édesanyja, vagy nem járt iskolába. És volt nemegyszer olyan is, hogy a még mindig állattartó mezőgazdasági életvitelt folytató család gyermeke a hazai elfoglaltság miatt nem tudott tanulni-márpedig akkoriban rengetegen abból éltek, hogy a legelőre kihajtották a jószágokat, azokra kellett vigyázni gyermekfejjel. Meg abból, ha akadt idénymunka és kész-a kérdés az, hogy ilyen viszonyok mellett az ember hogy tudott volna fizetni a tanulásért? A válasz egyértelmű: sehogy. Csakhogy vannak, akiket ez nem érdekli, tudniillik ítélni könnyebb, mint megérteni vagy emberséget gyakorolni. Hogy ma kinek milyen a végzettsége, annak igenis van valamilyen oka. Ma olyan világot élünk, hogy az ember kénytelen a kevésért is görcölni, robotolni, a mélyszegénységből pedig szinte lehetetlen kimászni, rengetegen egyik fizetésről a másikra élnek. Erről nem ők tehetnek. Ám emellett kapják a másik pofont az élettől, hogy csak azért, mert olyan társadalmi helyzetben vannak, amilyen az, kirekesztettek az életből. Ők nem emberek. De mint tudjuk és tapasztaljuk, a jobboldal szinte mindenütt kirekesztő, elutasító. Neki megfelelő az, hogy hatalmasak a társadalmi különbségek, úgymond mindig is így volt, ennek eztán is így kell lennie.

De van itt másvalami is. Hol vannak a lélektani határok? Ki dönti el, hogy egy bizonyos pontot át lehet-e vagy se lépni, egyáltalán hol találhatók a már említett lélektani határok? Avagy mindenkinek, aki felelős döntést hoz, bízzuk józan és bölcs belátására, lelkiismeretére és mértékletességére? Semmi esetre se. Ám úgy tűnik, itt erről van szó. Határok, korlátok nincsenek. Kezdődött minden a Főméltóságú Kormányzó úr rehabilitálásával, majd a szélsőjobbos irányzatok térnyerésével folytatódott a hazai közélet jobbratolódása, ma pedig ott tartunk, hogy az ellenforradalmi rendszer az egy áldottjó és klassz korszak volt. Ha mondjuk a francia modellel hasonlítjuk össze hazánkat, látható például, hogy ott a legbüszkébb nacionalista francia is az 1789-es francia forradalmat és Napóleont tartja mértéknek, emellett abban, hogy az az időszak pozitív fejlemény volt, társadalmi egyetértés van, akár baloldali, akár jobboldali vagy apolitikus valaki. Nálunk ellenben olyan társadalmi egyetértés nincs, hogy mondjuk mindenki tiszteli Kossuthot és munkásságát. A lényeg: semmilyen minimum érték nincs hazánkban, amelyet alapból pedig kellene tisztelni vagy illő lenne nem sutba dobni. Konkrétan: ki honnan tudhatja, hogy megállnak-e vagy se a jobboldalon ennél a pontnál? Mert semmi biztosíték rá. Ha ma lehet arról tárgyalni egyáltalán, hogy a nem megfelelő képesítésű emberek ne vegyenek részt a politikai akaratképzésben, akkor ennyi erővel s ilyen alapon legközelebb lehet arról is tárgyalni, hogy mindenkinek nyilvántarthassák világnézetét, ideológiai álláspontját-emiatt nyíltan lehessen újra szavazni-és mondjuk teszem azt a liberálisokat, munkásmozgalmárokat, más vallásúakat, nem az elithez tartozókat, szegény embereket stb. is kizárják eztán a választójog gyakorlásából. Meg azokat is, akiknek a fizimiskája ennek vagy amannak nem tetszik vagy pusztán olyan megfontolásból, hogy mert én így akarom és punktum. Namármost ami veszélybe került, ez is még csak a polgári jogállam és a parlamentarizmus egy elavultabb válfaja. Például ehhez képest is vannak sürgetőbb kérdések, amelyekkel kellene foglalkozni, ehelyett inkább mindent vissza kívánnak csinálni. A szociális minimumhoz való jog valahogy a munkásmozgalom egyrészét leszámítva valahogy semelyik polgári irányzatot nem érdekli: se az álszocikat,se a neoliberálisokat, az újdzsentriket meg a nemzeti radikálisokat pedig főleg nem. Van, aki a legkisebb alanyi jogú alapjövedelemmel foglalkozik, valaki meg avval, hogy az embernek alanyi jogon lehessen hol lakni, tudniillik mára odáig jutottunk, hogy ilyesmik határozzák meg a lenézett pórnép és az egyszerű emberek életét. De ha már visszafejleszteni iparkodnak az eddigi vívmányokat is, akkor bizony hamarosan megnézhetjük magunkat.

B.Deák András