Mi hiányzik a változáshoz?

A túlóratörvény kapcsán lezajlott tiltakozások újabb fejezetét nyitották meg a nyolc éve zajló színjátéknak az ellenzék és a kormány között.

A forgatókönyv jól ismert:
I. A kormány teljes magabiztossággal “bedob” egy idejétmúlt, huszonegyedik századi társadalomhoz méltatlan törvényt.

II. Válaszul az ellenzék azonnal tiltakozó akciókat szervez amiknek a parlamenten belül a kormánytöbbség miatt semmi hatása.

III. Az utcákra kivonul párezer, ilyen-olyan ideológiai háttérrel és elképzelésekkel érkező jóhiszemű ember és tüntetni kezdenek.

IV. A kormány beindítja a hatékony médiagépezetét és az összes elérhető platformon eladják az arroganciát és urizálást mint nyugodt, nemzeti erőt.

V. A közel hárommilliós kormánypárti tábor és a társadalom további passzív milliói egyszerű válaszokat keresnek a kérdésre ezzel pedig vagy a média befolyásolásának köszönhetően kiállnak a kormány mellett vagy alávetülnek a kapitalizmus osztályfelosztási rendszerének: “Attól, hogy azok ott tüntetnek nekem még holnap reggel be kell mennem különben kirúgnak, különben is jobb nem magamra haragítani a főnököt.”

VI. A kormány az eseményeket elkönyveli győzelemként, a rendszer az eddigi útján megy tovább, ha egy-egy döntésben utólag visszakozásra is szorul a kvázi teljhatalom továbbra sem kérdőjeleződik meg.

A fő mozgatórugója ennek az újra és újra lejátszódó folyamatnak, hogy az utcára kivonuló aktív tömegek megfelelő irányvezetés és ideológiai egység nélkül tiltakoznak.
A “demokráciát”, meg az “Orbán takarodj” jelszavak univerzálisan jól hangzanak mindenki számára csak személyenként nagyon nem ugyanazt jelentik egy jobbikos, egy mszp-s vagy egy független tüntető számára, ezt valószínűleg mindenki tudja aki egy kicsit is ismeri például az említett pártok és táboraiknak különbségeit.
A pártaktivisták és szervezők ezt a problémát általában azzal próbálják meg áthidalni, hogy a tüntetések munkáskövetelését (és ezzel a potenciális forradalmiságát) lezüllesztik a kispolgári demokrácia kérésére.

A vörös zászló így már kényelmetlenebbé válik az EU-s és a Jobbikos zászlók között és a szimbolizmuson túl az osztályjelleg is odavész. Ez a veszteség pedig csak akkor kerülhető el ha lesznek akik mind az utcai aktív mind az otthoni passzív tömegeket megfelelően propagálják, az osztályharcos eszmét terjesztik és (nem feltétlen elutasítva más pl. értelmiségi rétegek támogatását de nem is hagyva, hogy eltereljék az osztályjelleget) felhívják a figyelmet a polgári tiltakozás és a forradalmi alapokon nyugvó munkástüntetés különbségeire.
A történelem során már bebizonyosodott, hogy kisebb-nagyobb engedményeket talán lehet kérni polgári módon is a nagy kegyes uraktól, de ha valóban azt akarjuk, hogy a sorsunk a saját kezünkben legyen akkor ellentmondást nem tűrően követelni kell!

“Oroszországban most egyáltalán nem arról van szó, hogy „új reformokat” találjunk fel, hogy holmi „mindent átfogó” átalakításokra vonatkozó „terveket” szövögessünk. Szó sincs róla. így tüntetik fel a dolgot — szándékosan hazug megvilágításban tüntetik fel a dolgot a tőkések, a Potreszovok, a Plehanovok, akik üvöltve tiltakoznak a „szocializmus bevezetése”, a „proletariátus diktatúrája” ellen. A valóságban viszont Oroszországban az a helyzet, hogy a háború hihetetlen nehézségei és a vele járó hihetetlen bajok, a gazdasági bomlás és az éhínség hallatlan és borzalmas veszélye már egymagukban is megmutatták a kivezető utat, már egymagukban megjelölték, és nemcsak megjelölték, hanem mint teljesen halaszthatatlan reformokat és átalakításokat már napirendre is tűzték. […] A következetes irányvonal kérdése, a bátorság és a határozottság kérdése nem személyi kérdés, hanem annak a kérdése, hogy melyik osztály képes bátorságról és határozottságról tanúbizonyságot tenni. Az egyetlen ilyen osztály — a proletariátus.”
// Lenin //