A melósokon nem segít senki

Igaz, hogy lassan egy hónapja annak, hogy a szélsőségesen konzervatív kormányzati oldal egymásután harmadízben is megnyerte a parlamenti választásokat, azonban még az ezzel kapcsolatban megjelent írások tömkelege mellett is bőven lehetne arról írni, mi az oka annak, hogy az akárhogyan is értelmezett baloldal miért tart ott, ahol. Azon persze lehetne vitatkozni, vajon mennyire is balosok a párbeszédesek, a demokratikus koalíciósok,illetve a szocialisták,azonban ez más lapra tartozik. Ami itt engem módfelett érdekel, az inkább az, hogy az Arany János után szabadon fogalmazva istenadta melósok vagy istenadta nép az ebben a történetben igazából hol is vagyon. Félő azonban, hogy sehol. Hogy az álellenzék a legutóbbi választásokon úgy szerepelt, ahogy, annak igazából az az oka, hogy egyfelől az a nyelvezet, amellyel az embereket meg lehet szólítani, valahogy nincs meg valaminő okból kifolyólag az álbaloldalon-se, másrészt pedig, hangozzék akármilyen meglepően is, de egyelőre a jobboldal az, ahol fel tudnak tűnni karizmatikus, esetleg urambocsá bálványként is tisztelhető személyiségek, a munkásmozgalomban és a polgári álbaloldalon azonban mindez hiányzik.

Egyrészt arról van szó, hogy akár demagógnak tűnik ez, akár nem, azonban ki kell jelentenünk: a dolgozókon meg a több millió kiszolgáltatott szegény emberen nem segít senki se. Ma a közélet, illetve az ahhoz kapcsolódó szónoklatok, programok meg a többi elsősorban inkább a fogyasztói társadalomnak szólnak és nem a dolgozóknak. Ma a közéletnek egész egyszerűen más a szerkezete, mint anno, illetve mint az szükséges lenne. A fogyasztói világban inkább azok a szempontok, hogy az embernek meglegyen a maga karrierje, egzisztenciája, tudjon vásárolgatni, nézze a tömegtájékoztatási eszközöket és nem pedig az, hogy szakmák, munkahelyek, kisebb közösségek mentén összetartás, összefogás, szolidaritás legyen vagy hogy egyáltalán az ember lelkivilágát megértsék. Ha sarkítunk, akkor az a helyzet, hogy az erősebb kutya csahol elvre épülő kutya kegyetlen farkastörvények vannak és sajnos nemcsak a polgári álbaloldal épít erre, hanem a munkásmozgalom elég tekintélyes része is. Ha megfigyeljük, arról van szó, hogy amit általam tudásáért és felkészültségéért tisztelt szerzőtársam is megfogalmazott, gyakorta a parlamentbe való mindenáron bejutás például az istenadta dolgozók életének ismereténél ezerszer fontosabb. Illetve másodrészt arról is vagyon szó, hogy itt olyan témák vannak terítéken, mint migránsozás kontra dolgozókon segíteni akarás vagy unió kontra hazánk és térségünk, nem pedig az osztályellentétek feltárása, illetve nem a komprádor elit és az idegen hatalmak uralkodó osztálya kontra szegény emberek és dolgozók. Amivel a hivatalos mai közélet foglalkozik, az elsősorban a kispolgárok és a fogyasztói társadalom tagjainak témája és nem átfogó markáns rendszerkritika. Ilyenkor sorban fel lehet tenni egy csokorra való kérdést. Például hogy miért van az, hogy a hazai munkásmozgalom jobbszárnya -is- beszállt ebbe a bevándorlókra rámutató politikai hintába? Miért van az, hogy ott is téma lett az, hogy ki mennyire magyar vagy se, miért foglalkoztak éveken keresztül avval, hogy magyar földműves, magyar dolgozó vagy magyar középosztályos érdekképviselete az unióval szemben? Miért számít a magyarsághoz való tartozás, amikor például a vállalatvezető felső középosztálybeli éppolyan magyar ember, mint az aluljáróban fagyoskodó hajléktalan, arról nem is beszélve, hogy az osztályellentét az minden, csak nem nemzethez tartozás kérdése. Kissé szájbarágósan: hajléktalan meg szegény ember, kiszolgáltatott dolgozó a románok meg a görögök, csehek, németek, franciák stb. között is van és ugyanazt érzik,mit magyar sorstársaik. Egyáltalán miért kell nacionalizmussal pótolni az osztályellentétek feltárását? Végül a munkásmozgalom másik szárnyánál is megfigyelhető, hogy ugyan becsületes módon el vannak vezetőik foglalva szociális karták megfogalmazásával, illetve emberi jogi-polgárjogi aktivitással, azonban a fent említett problémákat még ők sem igazán értik meg. Ennek egyik igen fontos megnyilvánulása például, amikor igen gyakran az uniós intézményeket istenítik meg azt tekintik mindenben mértéknek, amikor az embereknek nem európaiságra van szükségük, hanem segítő kezekre. Azonban sajnos igen komoly nehézség, hogy se amunkásmozgalom, se a polgári álbaloldal nem bír alulról jövő utánpótlással.

Sajnálatos módon nemcsak az a magyarhoni baloldal és a munkásmozgalom áthidalhatatlan problémája, hogy nem tud markánsan frappáns választ adni a mai kor nehézségeire, illetve hogy csak a fogyasztói társadalomhoz, esetleg egy szűkebb réteghez tud szólni, hanem az is, hogy nincs ki a lenézett pórnép között mozogjon. Azt rengeteg ízben említettem volt, hogy a pártapparatcsikokra építkező munkásmozgalom igen nehezen tud napjainkban profitálni hatékonyan, azonban túl ezen is, hogy a dolgozókhoz meg a vesztesekhez nem ér el a szavuk, abban nagy szerepe van annak, hogy sokan nem azok közül jönnek, akik a rendszerváltás kárvallottai, így azokkal igen nehezen is tudnak közös hangot találni érthető módon. Ma ott tartunk, hogy például Thürmer Gyulát inkább ismeri és pozitívan értékeli egy tehetősebb középosztályos vallásos/!/, de mindenképpen jobboldali beállítottságú polgár, mint egy melós, aki robotol bagóért egy csarnokban. De a 2006-os tábor harcosaival is hasonló a helyzet: egy éhbérért gürcölő melós nem biztos, hogy ismeri a Munkáspárt 2006 vezetőit. Ilyenkor lehetne arra hivatkozni, hogy a hazai média nem biztosít lehetőséget egyikük számára se programjuk ismertetésére-ez részint igaz is, azonban más államokban se tudnak médiában érvényesülni munkásmozgalmárok,mégis erős parlamenti frakciókat alkotnak-csehek, szlovákok stb.

Nem, be kell vallanunk, hogy sajnos itt a legfőbb gond a dolgozók és a szegény emberek, illetve a munkásmozgalom meg a polgári baloldal között tátongó szakadék. Értelmezvén úgyis, hogy emiatt nem tudott az álellenzék nyerni a fideszesekkel szemben, illetve olyan módon is, hogy emiatt nem tudja magát a hazai baloldal és a munkásmozgalom összeszedni. Holott lenne is hol összeszedhesse magát, mivel szinte ma senki nem foglalkozik munkaüggyel meg a munka világábani nehézségekkel, sok melós megalázott helyzetével, azonban ma nincs egyetlen olyan karizmatikus vezető vagy szervezet se, akitől vagy amelytől a legszélsőségesebb neoliberális vagy ultrakonzervatív munkaadó vagy gyáros is tartana és akihez bátran fordulhatnának a dolgozók, akiknek szinte az a vezető olyan lenne, mint a franciák számára Napóleon. Vannak baloldali meg munkásmozgalmi vezetők, teoretikusok, azonban egyik se olyan, hogy ha a legjobban megvetett dolgozó is kiejtené nevüket, a legpökhendibb menedzser is összerezzenne nevük hallatán. Anno pedig ilyen munkásmozgalmi vezető volt száz éve August Bebel is, akit sok német dolgozó is nagyon szeretett, szinte bálványozott. Mindenesetre a 2018-as esztendő és a legutóbbi választások igen fontos üzenete az, hogy akár a munkaügy révén, akár egyéb módon iparkodni kell megtalálni a hangot a rendszerváltás veszteseivel, mielőtt még demagóg népvezérek hatalmukba kerítenék őket.

B. Deák András