Megértően az Y nemzedékről

Manapság főleg közösségi oldalakon sokat lehet olvasni a mai fiatalokról. Ez önmagában nem lenne akkora újdonság, hiszen mindig is voltak nemzedékek között mentalitást illetően és egyéb szempontokból is ellentétek. Azonban túl azon, hogy sok esetben sántítanak az általánosítások, számtalan olyan dolgot állítanak a mai tizen-s huszonévesekkel kapcsolatban, ami elsősorban magának a mai világnak a hibája és nem feltétlen a fiataloké. Másfelől azt is figyelembe kell vennünk, hogy mind a rendszerváltás óta lezajlott három évtized, mind a tudományos-technikai forradalom átalakította az emberek életét, így ahogy klasszikusok is mondották volt, konkrét helyzeteket kell konkrét módon és nem évtizedekkel ezelőtti paraméterek alapján elemezni.

 

Az írás konkrét mondanivalója azon kitételek kritikája, amelyek ilyen előítéletekre épülnek például, mint: “….te az iPhonért sírsz, pedig én gyerekkoromban nem iPhone-t, hanem pofont kaptam”…vagy hogy bezzeg mi gyerekkorunkban a téren találkoztunk és nem mobilon dumáltuk meg, mikor és hol, illetve esetleg az, hogy bezzeg mi anno zsíroskenyeret ettünk és a réten mászkáltunk mezítláb, koszosak voltunk, nem létezett világháló, mégis jól elvoltunk, de legfőképpen amikor azt harsogják, hogy régen volt katonaság, a mai fiatalok milyen puhányok. Végül a teljesség igénye nélkül azzal zárhatnánk ezt a kört, hogy a mai fiatalok anyuci szoknyája körül vannak huszonévesen, nyomkodják a telót és semmi jövőképük. Tömören, de velősen, ilyenekkel szoktam volt találkozni nap mint nap.

 

Márpedig ha az egyik szemszögből értelmezzük a tényeket,  akkor azok, akik ezt megfogalmazzák, gyakran a látszatra s nem a háttérre meg a mögöttes dolgokra építenek, de mondhatnánk azt is, hogy a sorok között nem tudnak valaminő okból kifolyólag olvasni. Ők csak annyit látnak, hogy sokan flegmák, unottak, félig magyar félig angol kifejezéseket használnak, nem azt a zenét hallgatják meg az öltözékük se olyan, amilyen a mi időnkben volt. Valamint annyit, hogy mi azt se tudjuk, mi az egér, mi az installálás, mi a chat meg az sms, ők meg élből kenik-vágják ezen fogalmakat, azaz nem azon a világon élnek, mint az idősebbek. És nem utolsósorban annyit látnak az “öregek”, hogy csak tengenek meg lengenek, nincs jövőképük, ki tudja, mire viszik.

Ez idáig rendben lenne, mert ahány oldal, annyiféle értelmezés, annyi megközelítési mód, azonban a híres nyelvészprofesszort szó szerint idézvén, álljunk meg egy szóra. Vajon tehetnek az Y generációs tizen-huszonévesek arról, hogy ilyenek? Ha s amennyiben ez általános tendencia, akkor semmiképpen se. Mert talán abból kellene kiindulni, hogy fiatal mindenki volt,  ki ekkor, ki akkor, ki megint máskor, illetőleg abból, hogy a fiatal is csak EMBER nagybetűvel kihangsúlyozván. Ember, aki keresi a helyét, lelkesedik, tervezget, jövőjét építi, szerelmes, álmodozik, sajátos lelkivilága és érzései, meglátásai vannak-ahogy ennek lennie kell természetes módon. És főleg a művészek világában, vannak, akik kortól független is érzékenyebb emberek az átlagnál-és ez így normális. Az már más kérdés, hogy a mai világ éppenhogy nem a normalitásról szól, valamint hogy ma már vita tárgyát képezi, hogy egyáltalán meglelik-e a helyüket a fiatalok és van-e jövőjük.

 

Pontosan ezért van az, hogy úgymond jövőképük nincs. Mert nem hülyék, látják, érzékelik, milyen a világ körülöttük. Látják, hogy ma már nem a szüleik, nagyszüleik világa van, ahol a szakma életreszóló dolog, hanem minden változik szüntelen és egyfolytában, semmi se biztos, semmi se kiszámítható. Ma nincs olyan, mint öregapáink idején, hogy a csizmadia megtalpalja a bakancsot és lehet hordani azt ítéletnapig- ami ugyanis száz esztendeje természetes és elfogadott volt, azért ma ki is röhögnék. De ehhez a témához vág, hogy odahaza lebzsel a kölök szülei nyakán, nem repül ki a fészekből és “ennyiért nem fog elmenni dolgozni.” Ja igen, de talán illene kérdezni. Például azt a kölköt kérdezzük meg, vajh és miért? Tüstént itt a válasz. Ad egy: nagyon de nem mindegy, mennyit kap valaki. Azért.  hogy végez felelősségteljes munkát és esetleg nem tud nyugodtan aludni, minden urambocsá marhaságért számon kérik, nos ezért talán nem nettó nyolcvanat kellene kapnia-csak mondtam egy számot. Mert ebből, ha ezt meg amazt a közüzemit kiperkálja, fityisz se marad, nemhogy pénz félretenni. Ennyit arról, hogy örülj, hogy van meló. És ehhez rögtön más is kapcsolódik: ugyan hova menjen lakni horribilis albérletért vagy kifizethetetlen házakért? Miért vegyen fel kölcsönt azért, hogy a vége az utcára kerülés veszélye legyen? Ennyit arról, ki miért otthon él. Ad kettő. Milyen értelmet lásson akárki is ilyenkor? Amikor sokakkal a csajok se állnak szóba-és fordítva is, amikor a menő srácok le se sajnálnak egy csajszit. Mire legyen akármelyik nem fiatal képviselőjének jövőképe, amikor se normális ingatlan nem tud venni, se szakmát nem tud tanulni, vagy ha igen, avval nem profitál hosszútávon? Amikor egy fiatal pár mindkét tagja rogyásig melózik, milyen jövőképük legyen, amikor egymást jóformán nem is látják a sok robot miatt?

 

Erről még a látszat ellenére se ők tehetnek. Nem a csaj a hibás azért,hogy a mai filmek meg a mai média  is egyaránt azt sugallják, hogy keresd a fehér lovas herceget. Ezt sulykolják beléjük, ez van. És nem a srác hibája az se, hogy íratlan szabály izomkolosszusnak meg akcióhősnek lenni, különben se a lányok nem állnak vele szóba, se a többi srác-márpedig ma még a lélekbúvárok is bizonygatják,  hogy a kiközösítettség érzése érzelmi törést vált ki a fiatalokból, az pedig semmilyen rendszer szokásvilágába nem integrálható be. Úgyhogy ha nem akarja, hogy ne legyenek barátai,  ő is kénytelen a filmbéli hősök világát követni-hogy ez nem reális? Az a lőtéri ebet nem érdekli. Szóval a sorba bizony be kell állniuk. A királylányoknak meg a hercegeknek is.

Ha egy olyasvalakivel folytatunk eszmecserét, aki elfogadja ezt a társadalmi felállást és normarendszert, az illető erre azt a választ adná,hogy ez a te bajod. Ha nem tudsz beilleszkedni, nem követed ezen normákat, ne akarj odatartozni. Mert nem is fogsz. Mert ez a te hibád. Márpedig az embernek is éppoly úgymond innovatívnak, megújulásra folyton késznek kell lennie, ahogy az evolúciónak is csak az a nyertese, aki folyton alkalmazkodik mindenhez-minden kihívást tud vállalni. Az elesettség meg a szegénység úgymond járulékos tényezők, mint amikor a gyárban is van hulladék,  amely nem hasznosítható. Kb. így festene a mai világ híveinek látásmódja.

Ezzel szemben inkább arról van szó, hogy az egész világot elárasztotta a neoliberalizmus meg a jenki álkultúra szelleme. Az előbbi megnyilvánulása az a versenyszellem, amelyből nem éri meg kimaradni vagy lemaradni,  mert csak ráfázik az illető.  Meg némely szociáldarwinista színezetű elgondolás, mely szerint csak az erősek meg a talpraesettek maradhatnak fenn, szegényeknek meg elesetteknek helye nincs, azok kiközösíttetnek és kirekesztetnek. Ami meg az amerikai filmeket illeti: már a hetvenes években sundán-bundán begyűrűztek ezen művészeti alkotások térségünkbe is és lassacskán ki is alakították a folyton bulizgató, rongyrázó, csak a pénzt meg a külsőségeket, a divatot leső szemléletmódot. Persze erről sem az emberek tehetnek, hanem akik iparkodtak ezt megvalósítani-meghonosítani vagy akik népszerűsítették.

 

Végül nem elhanyagolható tényező, hogy a ma megszólt fiatalokat ezen tényezők éppen természetes paramétereiken keresztül célozzák meg. A fiatal  kíváncsi, érdeklődő, tele van ifjonti hévvel és még a lázadó dackorszakra is rá tudnak építeni: legyél más, azaz ezt vagy amazt viseld, lépj fel így meg amúgy, bosszantsd ezzel őseid stb. S mivel a fiatal az, akiben a világmegváltó szellem működik, rajtuk keresztül tud nyomulni előre a fogyasztói világ is. Úgyhogy más nincs hátra, csak az, hogy meg kell őket érteni. Problémájuk nekik is van, tele vannak ők is elvárások diktálta nehézségekkel, ők is érző  lények. Bőven sok az, hogy a mai világpont nem az emberségre meg a megértésre épül.

 

B.Deák András