A magyarkodás mint pótcselekvés

A több, mint negyedszázaddal ezelőtt végbement rendszerváltozás egyik nem éppen szerencsés hozadéka máig ható jelleggel, hogy különösen az újonnan kialakult honi uralkodó osztályok valamilyen okból kifolyólag kisebbrendűségi komplexusban szenvednek, mindezt pedig minden erővel iparkodnak kiterjeszteni a társadalom egészére. Ezt le lehet tagadni meg a legkörmönfontabb módszerekkel körül is lehet írni, meg lehet magyarázni körülményesen, azonban a tény ettől még tény. Mindenesetre általában az ilyen bizonyításkényszeres megnyilvánulások mögött vagy történelmi sérelmek, vagy feldolgozatlan események, gyakran azonban a történelmi változásokkal szembeni merev ellenállás húzódik meg. Fontos lenne például főleg mai rendszerkritikát mellőző világunkban minél több olyan feltáró munkát végezni, amelyek arról szólnak, hogy hazánk történelme merőben nem olyan, mint amilyennek nyugatimádó kereszteslovagjaink szeretnék látni, azaz magyarán minket és térségünket francia-vagy angolhonhoz nem igazán lehet hasonlítani. Többek között ebből adódik az is, hogy kisebbrendűségi érzésünkből is adódóan gyakori a magyarkodás még a munkásmozgalom egyrészében is.

Munkásmozgalommal nem éppen rokonszenvező gondolkodók is abból indulnak ki, hogy például a hazai szélsőségesen konzervatív jobboldal nagyrésze számára még ma is az 1945 előtti világ jelenti az értékrendet, azaz azzal a régimódi keményvonalas, az úri világot bálványozó hozzáállással nem sikerült máig sem szakítani. Ennek a dzsentris szemléletmódnak a mindenki megvetése mellett a nagymagyar vezető szerep is szerves része, az azonban már egészen más kérdés, hogy a délibábos magyarkodás az jelentős tömegek támogatásával és valódi tartalommal nyilvánul-e meg,vagy pedig azzal a hagyományos nemesi szokással van-e dolgunk, ahol is a nagyhatalom irányába a kritikátlan szolgalelkűség és jellemtelen megalázkodás, az emberek felé pedig a “… bezzeg mi mennyire magyar emberek vagyunk, lássátok ti is” szófordulattal értelmezhető kettősség a legjellemzőbb. Mert mint előzőleg írtam volt / Újkori és XXI.századi labancok/, az,hogy a magát a nemzettel meg a koronával azonosító uralkodó osztályok hatalmukat és torz öntudatukat csakis a lejjebb lévő számkivetett tömegekkel szemben tudják biztosítani és fenntartani, az csak úgy volt lehetséges, hogy az alsóbb néprétegeket külhoni uralkodó osztályokkal karöltve iparkodtak elnyomni.

Ezt a kisebbrendűségi érzést, más minta nem lévén, a rendszerváltást követően nyeregbe került ultrajobbos próféták újból elővették tarsolyukból. Kezdetben az volt a retorika, hogy bezzeg régen milyen jó volt, amikor is hazánk határait vagy három tenger mosta, bezzeg a régi jó békeidőben, amikor is a pórnépet szépen fegyelmezni és engedelmességre bírni lehetett, minő klassz volt a magyar nemzet élete. Persze már akkoriban is megvolt az az értékrend, hogy István király idején a magyarság a keresztény kontinenshez csatlakozott, tehát a más nemzetek felé való hajbókolás már akkor élő példa volt. A magyarkodás a szélsőségesen neoliberális körökben nem annyira jellemző, ott inkább egyoldalú nyugat-vagy jenkiimádat áll a gondolkodásmód középpontjában. Az ultrajobbos kereszteslovagok azonban máig sem tudták magukat túltenni se a trianoni sokkon/és ezután se fogják/, se a történelmi múlton, se semmin és még mindig nem tudják kezelni hatékonyan az új idők kihívásait -egy kis érdekesség: Mindszenty bíboros még 1956 táján is abban a meggyőződésben hit, hogy az esztergomi érsek a király utáni második legfontosabb tisztség,ilyen jogon tehát őt vagy aki ezt a posztot betölti, azt illeti meg az államfői hatalom. Hogy a korral haladni kellene meg hogy a realitásokat felmérni, például a klérusnak egyáltalán nem állt szándékában. Ugyanilyen módon a magyar uralkodó osztályok többévszázados hatalmi egyeduralmához való makacs ragaszkodás elavultságát se igazán képes a hazai jobboldal belátni. Neki törés és frusztráció nemcsak Trianon és az országcsonkolás, hanem már az is,hogy egyáltalán a legkisebb mértékben is osztozniuk kell másokkal a hatalomban. Ilyenkor az is előjön, hogy mi, jobbosok mennyire kemény és derék legények voltunk, nem úgy, mint a csúnya nemzetáruló liberálisok, nem katolikusok meg a gusztustalan bolsevisták. Mindenki mindenért hibás, a merev és rugalmatlan jobboldal az az égvilágon semmiért se. A szocialisták 1994-es hatalomrakerülése se a jobboldal modernizálódásra képtelenségének az eredménye,hanem gonosz pokolfajzatok aknamunkájának. De amikor 2002-ben 8 évre ugyanezen álszocialista banda megszerezte a kormányzati pozíciót, akkor is az volt a helyzet, hogy itt a haza képviselőit kényszerítették ellenzékbe-márpedig a jobboldali logika alapján a haza ellenzékbe nem kerülhet. Ebből adódóan pedig csak és kizárólag a jobboldal az, amely a nemzetet képviseli, más,minthogy másságából adódóan csak áruló lehet, erre nem jogosult. Itt a frusztráltság mint olyan, azazhogy a régi világot értéknek beállító jobboldalt az a trauma érte-többek között az, hogy 1945-1990 között nem volt hatalmon-, hogy jó ideig nem dirigálhattak, nem parancsolgathattak kényük kedve szerint emberek millióinak és szlengesen fogalmazva, a frankót bizony nem ők mondták meg. Ez borzasztó nagy tüske számukra. Plusz a történelmi magyarhon elvesztése és csonkulása. És aztán, hogy végre a rendszerváltás után hangjukat hallathatták, elhatározták,hogy itt rendet fognak teremteni , majd ők megmutatják, kik itten a kemény legények. Ők, a régi szép úri világ uralkodó osztályait bálványozó élharcosok, ők,az egyedüli igaz magyar nagyurak, akik pedig ezen kívűl rekednek vagy nem fejbólintójánosok, azok pedig nem is igaz jó magyarok. Azonban a nemzetközi porondon, minthogy ott is van római katolikus egyház meg konzervatív politikusok siserehada, van kikre támaszkodni és mutatni tudják,hogy az áruló máshogy gondolkodókkal szemben ők példaértékű jó európaiak-bocsánat:KERESZTÉNY EURÓPAIAK. És nem munkásmozgalmárok, nem libsik,nem szocik. Úgyhogy az, hogy melldöngetően nemzetiek mai uralkodó osztályaink, az az uniós értékekkel egyáltalán nem áll szemben ma se. Ott is vannak például lengyel, francia vagy német ultrajobbosok, akik a jelenlegi kabinet prófétáit mindig jól megdicsérik, kiállnak mellettük rendszeresen.

Ám hogy osztályharcot helyettesítő jelenség a munkásmozgalmi magyarkodás, annak is van egy jól kivehető magyarázata. Nemcsak az,hogy a volt pártkáder-uraságok kiskirálysága éppolyan volt, mint a vármegyei alispánoké, csak a megnevezés tért el, hanem egyszerűen az is, hogy a munkásmozgalom párturalmár szárnya számára is csak két lehetőség adódott, vagy a szociáldemokrata vagy az angol blairista irány, elfogadva egy “finomabb módon működő” kapitalizmust, vagy az emberek indulatait megragadó, a dicső nemzeti múltba révedező nacionalizmus. Márpedig egyik sem számított itt se jó megoldásnak,azonban az uralkodó osztályok módjára gondolkodó pártkáderek a közvetlen demokráciát sikerrel gyakorlóés ennek mentén kialakuló dolgozói önigazgatásban nem igazán hittek. Így a hazai munkásmozgalom jobbszárnya is csupán az újból felszínre hozott nacionalista indulatok valaminő meglovagolásával iparkodik tőkét kovácsolni.

Hogy ebben a sokat szenvedett magyarhonban valamilyen társadalmi közmegegyezés elinduljon, ahhoz a reakciós jobboldalnak is rengeteget kellene tennie-azonban az önsajnáltatás meg a másik hibáztatása, saját hibáinak megnemértése mellett nem hajlandó tenni semmit-erre nem mentség Trianon se. Egyfelől ami a társadalmi konszenzus irányába mutató lenne, az például az, hogy megértsék: nem megoldás a magyarkodás. Mások nem magyarkodnak, mert tisztában vannak vele,hogy egy adott nemzethez tartozás öntudat kérdése és nyelvi kérdés, nem hatalmi körökhöz vagy ideológiai skálán elfoglalt helyhez tartozás kérdése. Meg avval is, hogy vannak ennél sokkal fontosabb társadalmi nehézségek, amelyek megoldása nem nemzeti hovatartozástól függ. Másrészt ha már ők nyugatbálványozók, legalább a német vagy francia testvérmozgalmak példáit követhetnék, azazhogy akárki akárminő oldali, tiszteletben tartanak alapvető játékszabályokat,például a jogegyenlőséget, az emberi alapvető jogokat, azt, hogy a más véleményen levő is ember, nem szolga, nem koszos jobbágy vagy alattvaló. Harmadrészt pedig nem lenne rossz, ha egyszer fognák magukat és vennék a fáradságot, hogy a múltat egyszer s mindenkorra lezárják-mint ahogy például a németek se bálványként tekintenek Vilmos császárra vagy Bismarckra, Nagy Frigyesre, hanem történelmi szereplőként, akit mindenki a maga módján ítél meg.

Nálunk azonban mindez nem történt meg. Ma is szempont, hogy ki a jó magyar, azaz keresztény nemzeti és konzervatív, ki az áruló,aki másképp gondolkodik, ezért a magyarságtudatból kizárattatik, aki pedig nem a nagyokkal és a hatalmasokkal van-például urambocsá csóró-, az gyakran nem is ember. A honi jobboldalon még máig se nagyon alakult ki a másikat partnernek tekintő mentalitás meg az, hogy a változó időknek meg kell a jobboldalnak felelni/ a változást tudniillik ördögi erők és összeesküvők világuralmi törekvései idézték elő/, azonban,hogy a nem közéjük tartozó az ellenség és úgy kezelik, mint az uraságok a jobbágyokat, az még ma is meghatározó. Ahogy az is, hogy a magyarságtudat most is össze van forrva a jobboldalhoz tartozás kizárólagosságával. Amíg azonban hazánk gyarmati helyzetben van és rengeteg bizonyításkényszeres hatalomvágytól fűtött próféta van, semmilyen előrelépésre nem számíthatunk.

B. Deák András