A kossuthi értékek időszerűsége

A trónfosztó kormányzóelnök országlása óta immár közel 170 esztendő telt el, azonban az 1848-49-es forradalom és szabadságharc távlataiból nézve azt kell látnunk, hogy amiért egész életén keresztül küzdött,annak jórésze máig sem igazán valósul meg, illetve lépett a gyakorlatba. Másrészt azonban kevés olyan világtörténelmi személyiség van, aki viszonylag-ha szabad ezt így mondani-széleskörű nemzeti egységet volt képes összekovácsolni a társadalom legkülönbözőbb rétegei között, illetve ha tovább megyünk, mondhatjuk azt is, hogy liberális politikus létére is hosszabb távon irányt szabott és utat mutatott a nevét zászlajára tűző haladó erők, sőt a munkásmozgalom számára is-nem véletlen ,hogy például a Rákosi-korszakban külön Kossuth-kultusz alakult ki, amely bár azóta valamelyest módosult és árnyaltabb lett, azonban a hazai haladó körökben ma is élő és meglévő jelenség.  Munkásságát teljes egészében ismertetni külön oldalt is igényelne, azonban az is megér egy misét, miért  is lehetne piedesztálra állítani nemcsak a mai álliberális honatyák, hanem az egész rendszerváltó reakciós elit ellenében is.
  Kezdjük talán azzal, hogy anno a reformkorban ez a jelszó kapott szárnyra:” Jelszavaink valának: haza és haladás”. Ez a régies, mára már legfeljebb inkább tájjellegű módon hazánk egyes részein dicséretes módon használt szófordulat annyit jelentett, hogy a haza és haladás mindig is mottó volt és lesz is. A későbbi kormányzóelnök ennek jegyében is iparkodott élete végéig szolgálni honját és népét. Prózai módon kifejezve, arról volt szó, hogy a magyarhoni nemzeti függetlenség ügyét az ország felvirágoztatásával és a nemzeti egység megteremtésével szerették volna elérni, arra is felhívva mindenki figyelmét, hogy az ország haladása és virágzása, a régi elavult rendszer lebontása mindenkinek közös ügye, ehhez szükségeltetik összefogás és együttes erőfeszítés. Kossuth egész életében azt szerette volna elérni, hogy azok a szabadságjogok, amelyek eddig csupán kiváltságként voltak ismertek a nemesi-nemzeti rétegek körében, azzal a pórnép is élhessen, akár gondolatai kifejezéséről vagy érdekeinek képviseletéről van szó, akár arról, hogy a jobbágynak is lehessen birtoka. Hogy köztársaságot szeretett volna vagy sem, azt kissé nehéz eldönteni, miután egyrészt amilyen hatalmat a szabadságharc idején gyakorolt kormányzóelnöki minőségében, az ma egy félelnöki rendszernek felelne meg, azonban voltak az emigrációban, akik diktatórikus hajlamú zsarnoki figurának titulálták. Mindenesetre számára nem az volt a lényeg, hogy köztársaság van vagy királyság, hanem, hogy a hatalmi ágak szét legyenek választva, legyen egy népképviseleti országgyűlésnek felelős kormány, ahol az országgyűlés az általános, egyenlő,  titkos választójog alapján választják meg. Ő nem volt híve semmilyen diktatúrának vagy isteni eredetű jogállásból eredő hatalomgyakorlásnak. A párizsi kommünnel se értett egyet ilyen alapon. Hogy a radikális haladó törekvések,majd a munkásmozgalom  jelképe is lett mindezek mellett is, annak többek között az az oka, hogy például az 1830-as, 40-es esztendőkben több ízben bírálta mind az angliai munkásnyomort, mind a robotoltató jobbágyrendszert és rámutatott arra, hogy nemzeti-polgári átalakulást ilyen elképesztő nyomor és a bécsi udvar kritikátlan kiszolgálása mellett nem lehet kivitelezni.  Elsősorban polgári átalakulást szeretett volna, így elsősorban haladó, a francia forradalom és az angol alkotmányosság értékeiért lelkesedő haladó középnemességre támaszkodva szeretett volna polgári átalakulást elérni, míg mondjuk Petőfi és Táncsics a mezítlábasokra támaszkodva, utópikus színezetű félig-meddig a szocializmus irányába mutató célokat képviselt-nem véletlenül lett Táncsics Mihály is később az első hazai munkásszervezet, az Általános Munkásegylet egyik elsőszámú vezetője rövid ideig. Kossuth nem helyeselte a pórnépek uralmát,sem pedig azt a földosztást, amelyet anno Bem tábornok is sürgetett, miután abban ellenérdekelt volt, hogy az úrgyűlölő  tömegek azt a polgáriasodásra hivatott reformer középnemeseket elsöpörjék, amelyekre a kormányzóelnök támaszkodott.
 De miért is vált mégis később még a munkásmozgalom jelképévé is és miért volt népszerű a szegényparasztok körében is a későbbiekben? Hogy tisztelhet egy alapvetően liberális beállítottságú nemesembert a hazai munkásmozgalom is mindezek dacára? Többek között például azért, mert mint említettem volt, a szegény nép nyomoráról több ízben cikkezett. A legnagyobb magyarnál is jobban tudta, hogy semmilyen haladás, társadalmi átalakulás nem lehetséges olyan körülmények között, amikor a lenézett szegény embereket nem veszik emberszámba, amikor is a nagybirtokosok és a földművelők között hatalmasak a társadalmi és jövedelmi szakadékok és ezek semmilyen formában nem érvényesülhetnek a hazai közéletben.  Az emigrációban bírálta azt az önkormányzati rendszert, ahol a legvagyonosabbak automatikusan képviselők lehettek/ez volt az úgynevezett virilizmus/ , emellett éles bírálatot érdemlő névrokonom, Deák Ferenc ellenében már 1868-ban látta: fél évszázad múlva a Monarchia trónostul-magyarhonostul meg mindenestül szét fog esni. Tudta, hogy az a dzsentri és labancos beállítottságú nemesember, aki idegen hatalom nagyuraira támaszkodik abból a célból, hogy az alsóbb néptömegeket elnyomja, nemcsak az elképzelt nemzeti egységet, de a haza jövőjét is veszélyezteti-félelmei 1918-ban be is igazolódtak. Azt szerette volna elérni, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő lehessen, ezáltal részt kapjon az annak az országnak az irányításából, amelynek ő is tagja és hogy mindenki jól érezhesse magát. Emiatt valamennyi haladásban gondolkodó irányzat vezető egyéniségévé vált: a függetlenségi párti dzsentrik az osztrák császárral szembeszállása miatt, a haladó értelmiségiek a demokratikus átalakulás számonkérése és következetessége miatt, a jobbágyok azért tisztelték, mert több ízben kiállt értük és szemükben ő hozta el a jobbágyfelszabadítást, más haladó nézetű gondolkodók számára dzsentriellenessége, a diktatúra elutasítása és általában haladó magatartása miatt vált tiszteletreméltóvá-ezt az is fokozta, hogy bár annakidején végzetes, máig ható hibát követett el azzal, hogy kijelentette: hazánkban csak egy politikai nemzet létezik, a magyar, azonban ő volt az, aki később ezen hibából tanulván, a Kárpát-medencei népek szövetségét szorgalmazta. A nagymagyarkodó nacionalizmusnak nemcsak ezzel adott képletesen pofont, hanem azzal is, hogy a tiszaeszlári zsidóellenes botrány idején kijelentette: az antiszemitizmust magyar emberként szégyelli és ettől elhatárolódik.  Egy emberként több társadalmi nehézségre és szakadékra is rámutatott: a feudális maradványok továbbélésére, a labancos szemléletű nagyurak ausztriai orientáltságára, a társadalmi tömegek kirekesztettségére és a demokratikus hagyományok hiányára-érthető módon a hazánk népi demokratikus átalakulásáért küzdő munkásmozgalomban is kitüntetett Kossuth személye.
  Ezzel szemben a mai liberalizmus, pontosabban neoliberalizmus semmiben se hasonlít arra, amit a kormányzóelnök képviselt. Ő tudniillik nem a szabad rablás, hanem a politikai szabadságjogok és nem pedig egy-egy kitüntetett irányzat határtalan szabadságáért küzdött,amely ráadásul a társadalom tekintélyes része ellen irányul. Sőt, mondhatjuk azt is, hogy ez mindenben szöges ellentéte Kossuth plebejus irányba mutató liberalizmusának: hazánkban, akik a nemzeti függetlenségről többször is szónokolnak, közben a jenkik vagy Brüsszel feltétlen hívei azok kemény bírálata ellenére is,pontosan azt teszik, mint a kiegyezés után országló úri középosztály tagjai, akik hajbókoltak Ferenc József császár és király őfelsége előtt, itthon azonban a pántlikás-díszmagyaros bizonyításkényszeres hejrerutyutyút járva bizonygatták, mekkora hazafiak és jó magyarok nagyságos jó uramék.  Arról nem is beszélve, hogy a neoliberalizmus égisze alatt inkább hatalmukat, vagyonukat és újmódi kiváltságaikat iparkodnak felhalmozni, nem pedig Kossuth értékeinek megfelelően politizálni-sőt, ők a mai nemzeti radikálisok mellett a legnagyobb hívei annak, hogy minél korlátlanabbul a zavarosban halásszanak, így semmilyen, a néppel való hatalommegosztás sincs eszük ágában. Így az a helyzet is fennáll, hogy még a klasszikus angolszász vagy a francia liberális modelltől is távol állnak nagyuramék, tudniillik az említett országokban legalább van lehetőség polgárrá válni nemcsak vagyoni, azaz burzsoá, hanem politikai értelemben, a demokratikus közvéleményt erősítve és gyarapítva, hazánkban azonban minden kizárólag a feudális eredetű, urambátyám kapcsolati alapon -és nem tehetség révén működik. Ezek ismeretében talán nem is csoda, hogy hazánkban kezdenek népszerűvé válni azon irányzatok, amelyek Kossuthot-sőt, Rákóczit vagy Széchenyit is mint rebellis összeesküvőt-indexre teszik, miután azzal szembenézni, hogy a társadalmi haladás sokkal előrébb való, mint a kiváltságok és a mások lenézését előnyben részesítők szűklátókörű világa.
B.Deák András