Ki is a dolgozók barátja?

Manapság a dolgozó is mint olyan, egy ütőkártya rendszerváltó honatyáink körében. Nem feltétlenül arra kell gondolni, amikor a makettellenzék tüntetések alkalmával önös célokra felhasználja az emberek nyomorát, szegénységét avagy kilátástalan jövőképét, ám persze ez is megérne külön misét. Ebben az esetben azonban csupán arról lehetne tárgyalni, ki minő célok égisze alatt, minő önös tervek keretében lovagolja meg például jelen esetben a mindenki által csak rabszolgatörvény néven elhíresült, a munka világát érintő jogszabályi módosításokat. Jelen esetben ami érdekel, az inkább az, hogy maga a munkavállaló a mai életben egyáltalán hogyan képes érdekeit s urambocsá a maga igazát képviselni.

 

A kormánypárti tömegpropagandában nyilvánvalóan az jön le példának okáért, hogy mennyi új munkahely fog létesülni, az azonban már kevésbé, hogy emellett mondjuk mennyi szűnik meg, vagy ami még ennél is fontosabb: a munkahelyi körülmények milyenek. Márpedig a félinformáció az akkor is csak félinformáció, ha látszatra optimizmussal van tele. Jelenlegi magyar királyi kormányunk ugyan büszkén tünteti fel magát olyan színben, hogy úgymond a magyar emberek és időnként a dolgozók mellett van. Állítólag a túlmunkás szabályozás is az ő javukat hivatott szolgálni, merthogy gondoljon bele az ipse: ha szeretne, eztán többet dolgozhat-akarom mondani,robotolhat. Nem győztem volt sokat hangsúlyozni, hogy nem lehet törvényeket, szabályokat, előírásokat más józan belátására bírni, még a rabszolgatörvényt se. Arról tudniillik nagy hallgass van, hogy van-e kitétel rá: a melós  bátran nemet mondhat, senki sehogy se bünteti, retorzió nem fogja érni, nem lesz-e elbocsátás a vége és ragozhatjuk alkonyattól másnap hajnalig is. Merthogy erre szabály, az nincs. Csak arról vagyon, hogy van egy bizonyos határ, amit megemelt a törvény, de arról sehol semmi, hogy például dönthet-e a melós, mennyit, mikor vállal el és így tovább. Márpedig arra nem lehet jogalkotási folyamatot alapozni, hogy csak nem eszi meg a fene, hogy az adott cég felső vezetése mohó lesz és kegyetlen. Azonban, tetszik vagy se alapon, egyelőre ez van. A korlátokat sok esetben semmi se jelöli ki, a határokat nemigen húzzák meg, tudniillik hogy sokat a ló se bír. Épp ellenkezőleg: a mindenható nyereség érdekében akármit, ami azt a célt szolgálja, hogy minél több pénz befolyjon. Ha a kevés dolgozó megszakad, nos, az ki a francot érdekel. Nagyjából ma a kép így fest a munka világában.

Másrészt az is súlyos hiányosság, hogy míg munkaadói vagy hatalmi oldalról a korrekt, sportszerű határok nincsenek kijelölve,  addig dolgozói részről semminő hatékony érdekérvényesítő módszer nem igazán létezik. A háromoldalú érdekegyeztetési rendszer egyrészt olyan, akár a mese, azaz hol volt, hol nem volt. De inkább ezutóbbi: mikor az úgynevezett nemzeti együttműködés logikája és egyoldalú gyakorlata, mikor pedig a tőle nem sokban különböző korporatív fasisztoid színezetű megoldások pótolták azt. A jelenlegi felállásban mondjuk adott a háromoldali megoldás, ahol is a kormány a melósok mellett álló erő szerepében tetszeleg és büszkén hangoztatja, minő elkötelezett a többlépcsős minimálbért emelő program mellett,illetve a munkáltatók és a dolgozók,akik nem tudnak megegyezni a béremelésben, valamint a dolgozói oldal megosztottsága-legalábbis annak kapcsán, ki írja alá,ki nem az idei jövedelmi szabályozást.

 

Ellenben harcos dolgozói oldal ma még sajnos nem jött létre, kialakulásának feltételei nem igazán adottak. Eleve nem is lehet, hogy ha a melós panaszát operett-ellenzékiek és egyáltalán pártpolitika mágusai, mindenható főpapjai tüstént meglovagolják, ha kimennek tüntetni emberek.  Említettem volt többször is, hogy ma inkább az a feudális beidegződés él tovább reneszánszként, hogy a munkaadói jog gyakorlója nagyúr, a dolgozó pedig csak egyszerű pórnép, nem pedig annak megértése és belátása, hogy a munka világa legalább kétszereplős oldal és ha nincs dolgozó, nem áll rendelkezésre, a vezetők is süthetik a beosztásukat, más a nekik nyereséget jelentő munkát  nem fogja megcsinálni-hazánkban sokaknak alapvetően derogál partnerségi viszonyrendszerben gondolkodni.

 

Végül valahogy az is feltűnt, hogy gyakran még a dolgozók érdekeit legalapvetőbben vagy legminimálisabban szolgáló  modelleket se alkalmazzák. Például nemcsak az a hiányosság, hogy szakszervezet vagy üzemi tanács, munkástanács nincs rengeteg helyen, hanem az is, hogy a belépő melósnak annyi lehetősége sincs, hogy például több munkaszerződés vagy megállapodás közül választhasson, hanem az van, hogy a jelképes kerékpárt el lehet tolni, ha valami nem tetszik.  A hangsúly azonban a mentális gondok körül van. Amíg csak az a szempont,hogy sajnálni minél több dolgot a melóstól és minél inkább a vezetői oldal szeretne minél több bevételt, arra is hivatkozván,  hogy a bérfejlesztés a bevételt csökkenti vagy csak másik melós elbocsátásával jár együtt, illetve amíg az van, hogy hallgass a neve az akár 12 órákat is robotolóknak, addig érdemi előrelépés még évtizedek múlva se lesz.

 

B. Deák András