Kegyetlen támadások és etnikai tisztogatás Törökországban

Diyarbakir külvárosát megközelítve  a közeli repülőtérről a gyanútlan látogató azt hihetné, hogy a több tucat újonnan épült lakótömb bizonyíték a sikeres városfejlődésre, hogy elszállásolják annak 1,6 millió lakóját.

Az is, bár sokkal vésztjóslóbb okai vannak, hogy miért is hagyta el annyi ember a környező vidéket, hogy itt éljen, lényegében Török Kurdisztán fővárosában. A 20. század utolsó évtizedében a török erők 3000 falut és várost pusztítottak el a felperzselt föld politika részeként, amelynek célja megtisztítani a körzetet a kurd hazáért harcoló PKK  harcosoktól, amely a Kurd Munkáspárt fegyveres szárnya.

A viszonylagos nyugalmi periódus után, amely időben kísérleti béketárgyalások folytak a PKK és a török állam között, újra fellángolt az erőszak, miután Recep Erdogan elnök sikertelenül próbált úgynevezett szuper többséget szerezni a 2015. júniusi választásokon, ezzel megtagadva a lehetőséget tőle, hogy végrehajtó elnökséget állítson fel megnövelt hatalommal.

A török hadsereg kurd területekre való brutális betörése felélesztette az 1990-es évek szellemét, és az elmúlt fél évben 768 civilt öltek meg. Sirnak Cizre körzetében egyedül 290 embert mészároltak le, sokakat közülük csapdába ejtették és élve elégették a pincékben, ahogy menedéket próbáltak keresni a tüzérségi lövedékek elől.

Februárban Diyarbakir-ban voltam egy kis brit delegáció részeként, amelynek tagja volt még Natalie McGarry parlamenti képviselő, Simon Dubbins, a Unite nemzetközi igazgatója és Ibrahim Dogus a Kurd Haladás Központjától.

Sur-t, a történelmi fallal körülvett területet a városközpontban, az Unesco világörökségét, lezárták a török különleges erők, látszólag azon hadművelet részeként, amelynek célja 25 fiatal PKK gerilla kiűzése volt.

Számos környéket elzártak és a legtöbb lakóját evakuálták, amelynek eredményeként több ezer ember vált hajléktalanná, valamint üzletek és boltok százait zárták be.

Nem mindenkinek sikerült kijutni, és a becslések szerint 200 ember, köztük fiatal gyermekek, estek csapdába egy olyan területen, amelyen szabad tűzparancs volt érvényben, mióta 90 nappal azelőtt gátakat emeltek.

Éjjel-nappal hallatszottak a robbanások és fegyverropogások hangjai, mikor a fegyveres erők szisztematikusan lerombolták az épületeket és az utcákat.

A kérésünket, hogy találkozhassunk a tartományi kormányzóval, hogy legalább engedjék ki a nem harcolókat, elutasították, és bizonytalan sorsukra hagyták őket.

Számos vita során ankarai és Diyarbakir-i politikusokkal, független szakszervezetekkel és más civil társadalmi szervezetekkel, élő bizonyítékát láttuk, hogy az elnyomás nem csak a kurdokat érinti egyedül, hanem bárkit, aki megkérdőjelezi az elnöki hivatal tekintélyét.

Az állami szektor munkásait, akik szakszervezeti tagok voltak, elbocsátották, lefokozták vagy áthelyezték az ország távoli területeire; az ellenzéki médiát bezárták, miközben újságírókat és ügyvédeket börtönzött be a rezsim, amely jóval a török alkotmány határain kívül működik.

Egyedül dél-kelet-Törökországban 200.000 gyermek nem járhat iskolába, mivel a forrásokat megtagadják a kurd területekről, ahol 58 kijárási tilalmat kényszeríttettek 21 körzetre. Majdnem mindenkit, akivel beszéltünk, már bebörtönzött az állam.

A találkozóink visszatérő témája volt az az iránti frusztráció, hogy az Európai Unió elmulasztotta elítélni a kurd népesség elleni népirtást, valamint hogy a nyugati vállalati média elmulasztotta kommentálni Törökország totalitarizmusba való csúszását.

Brüsszel fülsiketítő hallhatásának és a török atrocitások feletti szemhunyásának oka része a fauszti egyezségnek, amelyet Erdogan-nal kötöttek, hogy megakadályozzák a szíriai konfliktusból menekülőket, hogy átlépjék a határt Görögország felé.

Ez nem csak végképp cinikus, hanem veszélyes és kockázatos is, mivel Törökország a polgárháború szélén billeg.

A TAK, amely a PKK leszakadt ága, felelősséget vállalat a legutóbbi, március 13-ai ankarai robbantásért, amelyben 37 ember halt meg, és közölte, hogy nem maradhat tétlen, miközben kurdokat támadnak dél-keleten.

Sehol sem nyilvánvalóan nagyobb a képmutatás Törökország iránt, mint Nagy-Britanniában. Miután prominens szerepet játszott Szíria destabilizálásában és felfegyverezte az iszlamista terrorista csoportokat, a brit kormány megtagadta a jelentős részvételt az okozott vérfürdő elől menekülők millióitól.

Ehelyett a képviselők belemerülnek a felfújt retorikába ugyanazon csoportok vélt fasiszta tendenciáiról, amelyeket közvetetten ők teremtettek az iraki katasztrofális intervencióval, miközben figyelmen kívül hagyják a török NATO szövetségesük bimbózó tekintélyelvű nacionalizmusát, amely közvetlenül támogatja őket.

És azt sem felejthetjük, hogy 1916-ban a britek voltak, akik a franciákkal beleegyeztek, hogy felélesztik az Ottomán Birodalom maradványait a hírhedt Sykes-Picot egyezmény erejével, amely a kurd nemzetet négy részre osztotta olyan államok határain belül, amelyet ma Irán, Irak, Szíria és Törökország néven ismerünk.

100 éve folyik a küzdelem a kurd szabadságért és autonómiáért, de ahogy Ibrahim Dogus, a Török Tanulmányok Központjának igazgatója megjegyzi: „Nem lehet megoldás a törökországi kurd problémákra katonai eszközökkel vagy erőszakkal.”

Egyértelmű , hogy tárgyalt megállapodás kell, de ez nem lehetséges a Törökország által fogva tartott 6000 politikai fogoly szabadon engedése nélkül.

Abdullah Öcalan-t, a PKK alapítóját 17 éve rabolták el és börtönözték be, és azóta magánzárkában van az Imrali-szigeten. Majdnem mindenki a kurd nép nemzeti vezetőjeként ismeri el, és Öcalan kitartóan ír annak sürgetéséért, hogy megegyezés szülessen, amely biztosítja a kurdok és törökök békés együttélését. Áprilisban a GMB (Nagy-Britannia Általános Szakszervezete) együtt más szakszervezetekkel, mint a Unite, kampányt fog indítani a szabadon engedéséért, és számítunk a széleskörű támogatásra.

A szabadságában van a kulcs a kurd kérdés megoldásához, és talán a széles Közel-Kelet látszólag kezelhetetlen problémáihoz is.
forrás: Morning Star/Bert Schouwenburg