Hogyan védhetjük meg a dolgozókat a fasizmustól?

Eddig a történelem során bárhányszor  is került válságba a tőkés rendszer-akár feudális maradványokkal terhelt, akár korábban forradalmi úton létrejövő szisztémáról van szó-, mindig fontos szempont volt, hogy a szegénység kérdését vagy pedig a munkáskérdést melyik irányzat minő módon kezelte. Másként megközelítve: sose volt mindegy, hogy például a tőkés rendszer balszárnya képes volt-e vagy sem széleskörű népi összefogásra szélsőséges eszmékkel szemben avagy a szigorú elitista szemléletmód fenntartása miatt az elkeseredett tömegek a fasizmus szirénhangjának estek-e áldozatául.

 

Ha mondjuk tömören az 1933-as német, illetve az 1934-es francia példát vesszük alapul, jól láthatjuk, hogy a nagy forradalom hazájában a Tűzkeresztesek hatalmi puccsa nem kis mértékben azért hiúsult meg, mert a polgári baloldal is képes volt olyan tömegeket mozgatni, amelyek sikerrel akadályozták meg a szélsőjobboldali államcsínyt, nem is beszélve arról, hogy ott a forradalmi mentalitásnak már akkoriban is csaknem másfélszázados hagyománya volt, míg némethonban sokkal inkább a tekintélytiszteletnek, a katonás szellemnek és a néptől elkülönült arisztokraták hatalmának.

 

Lássuk azonban, hogy magyarhonban jelenleg hogy festenek a dolgok. Sajnálatos módon hazánkban elsősorban a tekintélytiszteletnek, a cím-és rangkórságnak és a kritikátlan szolgalelkűségnek van múltja, illetve annak, hogy főleg napjainkban divatja van a másik lenézésének, annak, hogy ezzel meg azzal vagy amavval az illető márpedig nem áll szóba, nem vegyül vele, mert ő az X. Y.  Persze módja és megnyilvánulása ennek is számtalan vagyon: hogy valaki gizdáskodik és majd ő megmutatja, hogy kicsoda is ő, az szinte mindennapos jelenség hazánkban, egyfajta feltörekedő újburzsoá szemléletmód szélsőséges változatban. De hogy valaki mással nem áll szóba, annak bizony, sajnálatosmód van egy “kulturált” válfaja is.  Nemcsak akkor kompenzálhat valaki, ha nincs meg valamire a megfelelő felkészültsége vagy ha sznoboskodik, hanem  épp ellenkezőleg: akkor is előfordulhat egyfajta fölényesség érzet, ha valaki rátarti arra, hogy mennyit tud.

 

Lehet egy csoport vagy társadalmi réteg arra rátarti, hogy mekkora a hatalma vagy a vagyona, mekkora a befolyása. Lehet egyénileg is az illető arra büszke, hogy neki minő is az osztályhelyzete, azonban ami itt, ebben a kérdésben a leglényegesebb: a néha több, néha kevesebb felsőbbrendűségi tudattal párosuló távolságtartás a társadalom többi rétegétől. Hogy ma például erősödik a szélsőjobboldaliság és a klasszikus értelemben nemlétező munkásosztály, valamint a szegény emberek ki vannak ennek szolgáltatva, annak egyik legeslegfőbb oka éppenhogy a polgári baloldal távolságtartó, elzárkózó magatartása vagy sok esetben inkább rugalmatlansága.

Amennyiben ezen oldal fel tud egyfajta minimumot kínálni, amellyel rengeteg vagy minél több embert meg tud szólítani, valamint ismeri is sok társadalmi réteg szokásrendszerét, mindennapi gondjait, nehézségeit, érdekeit, ezeket antifasiszta népfront jellegű módon össze tudja gyűjteni, az esetben nincs olyan súlyos társadalmi probléma, avagy másképpen: annál kisebb szélsőjobboldali irányzatok megerősödésének az esélye és annál kevésbé szilárd társadalmi bázissal bírnak, minél erősebb az úgynevezett demokratikus közvélemény.

 

Azonban ha az álbaloldaliság, az áldemokrata érzület abban merül ki, hogy akár jogi pályán, akár közéleti fórumokon eminens diákok módjára kívülről fújják az egyetemes emberi és polgári szabadságjogokat, az még édes kevés akármihez is. Mert mindez rendjén is vagyon, azonban az istenadta népnek is éreznie kell, hogy ezen jogok rájuk is értendők, ellenkező esetben közönyös marad és a demagógia bálványainak esik áldozatául. Akik azzal csapják be őket nem is eredménytelenül, hogy szívükből szólnak, az ő nyelvükön és az ő problémájukról beszélnek.

Végül társadalmi válságunkat tovább mélyíti, hogy egyrészt, ahogy előzőleg leszögeztem volt, munkásokkal, bérből és fizetésből élőkkel s az ő nehézségeikkel való törődésnek nálunk nem igazán van hagyománya és gyakorlata, másfelől az, hogy a munkásmozgalmi berkekben is , leszámítva a szocializmus értékeit becsületesen felvállaló harcosokat, még mindig a hetvenes évekbeli elitista pártbürokrata beidegződés a jellemző. Mindent a népért, illetve a melósokért, de semmit se általuk.

Nem tudván, egyáltalán mit is értünk ma dolgozókon-mert nem a klasszikus, öntudatos és szervezett, szakmákban tömörülő harcosokról, hanem létbizonytalanságban élő, a neoliberális farkastörvényeknek kiszolgáltatott, atomizált tömegekről van szó. Nem ismervén, hogy ezen milliós tömegeknek mit jelent, hogy már megint nem maradt dohány a sok csekk meg számla befizetése után vagy hogy mit ehessen, hogyan számolja ki, hogy inkább nélkülözzön, de fizesse szorgalmasan az egyre magasabb kiadásokat, vagy étkezzen, de a közüzemi díjak rovására.  Illetve nem lévén tisztában azzal, hogy -miként a cikk szerzője kénytelen önmagát ismételni-ezen embereknek nem nagy szavakra, fellengzős értékekre meg nehezen értelmezhető fogalmakra, hanem megértésre, létbiztonságra, humánus fellépésre és nyugalomra lenne szükségük. Hogy a makettellenzék esélyei például teljesen mellékesen egyre apadnak, abban ezen elitista felfogásnak jelentős szerepe van-közben pedig az emberek közötti szakadék tovább mélyül.

 

B.Deák András