A Népi Front lapja

Hogyan lettem kommunista?

Egy eszmét nem lehet egyik napról a másikra elsajátítani.

Évek hosszú sora, élmények és tapasztalatok gyűjtése, olykor nehézségek,
szenvedések, tragédiák megtapasztalása kell ahhoz, hogy az eszme
kifejlődhessen a racionális elmében. Az eszme egy élet alatt fejlődik,
s mindig adódik hozzá valami plusz, ami megerősítheti az igazán
elszánt, s fejlődni képes embert. A történetemet a családom rövid
bemutatásával, s néhány személyes história elmesélésével kezdem, mert
azt gondolom, mindez megalapozhatja majd az egészet.

Anyai nagyanyám varrónő volt, ezen kívül háztartásbeli munkát végzett
otthon. Nagyapám pedig a Borsod Volán alkalmazottjaként, tehát mint
buszsofőr dolgozott, emellett pedig a Munkásőrség állandó
szolgálatában állt.

Természetesen az MSZMP tagsága magától adódott,
s ő – ahogy az én emlékezetemben megmaradt – szeretett is párttag
lenni. Büszke vagyok rá, mint emberre, s büszke mindarra, amit az
életében elért. Róla annyit elég tudni, hogy a rendszerváltás nagyon
rosszul érintette, és sajnos korán, 1992-ben meg is halt. Mivel akkor
még igencsak kisgyerek voltam, nem emlékszem annyira tisztán és
részletesen, s nem is értettem akkoriban mindent, viszont az nagyon
megmaradt bennem, ahogy az öreg 1990-ben – mikor kiderült, hogy
végérvényesek a változások – kiült a konyhába, csak nézett maga elé,
és azt mondta: „Mindennek vége. Nem lesz ez így jó. Évtizedek munkája
fog tönkremenni.” Később megértettem, mit is jelentett ez.

Apai nagyapám vájárként, majd a veleszületett szívbetegsége miatt –
amely 1970-ben derült ki egy orvosi kivizsgálás alkalmával –
rokkantvájárként dolgozott a bányában, s leszámítva a kötelező
szakszervezeti tagságát, a pártba nem lépett be.

Ismerősei, kollégái többször is megpróbálták rábeszélni, a főnökei pedig anyagi előnyöket,
fizetésemelést, komoly előléptetést ígértek a számára. Ám az öreg
hajthatatlan volt.

Természetesen számos tanfolyamot elvégzett, képezte
magát a lehetőségekhez mérten, viszont eltántoríthatatlanul
ragaszkodott a függetlenségéhez. A nézetei kialakulásában és
megszilárdulásában az is közrejátszott, hogy munkája során találkozott
néhány olyan emberrel, akik büszkén lobogtatták a párttagsági
igazolványukat, miközben szakmailag, emberileg egyaránt
tehetségtelenek és megbízhatatlanok voltak. Ezek rendre azt gondolták,
hogy a párttagságot igazoló „piros könyv”, ahogy nagyapám nevezte,
felváltja, sőt, mi több, helyettesíti a megszerzett képzettséget, a
szakértelmet, a valódi tudást. Őszintén és szívből megvetette azokat,
akik így próbáltak meg érvényesülni, természetesen mások érdekeit
figyelmen kívül hagyva, azokon esetleg át is taposva. S megvetését nem
is nagyon rejtette véka alá. Egy alkalommal szóváltásba került egy, a
fentebb említett tulajdonságokkal rendelkező ismerősével, majd némi
vita után, több munkatársuk előtt az illető szemébe vágta: „Nagyobb
kommunista vagyok, mint te, akinek ott van a zsebében a piros könyv.”
Számtalanszor vitába szállt a bányamesterrel, a főmérnökkel, vagy a
szakszervezeti titkárral is.

Egy termelési tanácskozás alkalmával
pedig, még mielőtt az elkezdődött volna, felállt a teremben, és
hangosan azt mondta: „Elfogadjuk!”. Mikor emiatt kérdőre vonták, hogy
mégis hogy gondolta ezt a kijelentését, mindenki előtt nyíltan
kifejtette: „Úgy is mindig az van, amit előre eldöntenek. Csak
feleslegesen múlik az idő. Az idő alatt, míg ez a tanácskozás folyik,
már húsz csille szenet kitermeltünk volna. Ehelyett itt ülünk, és
ugyan mindenki felszólalhat, a döntéseket nem lehet megmásítani
senkinek. Emlékezhet mindenki arra, mit mondott Loj Árpád: Termelj ma
többet, mint tegnap. Nem az üldögélésért kapott Kossuth-díjat!” A
bányászok vele voltak, de azért a főmérnök behívta ezek után az
irodába, majd azt mondta neki: „Jóska, emiatt elviheti az ÁVH.”
Nagyapám megkérdezte tőle: „Miért? Nem volt igazam?”

Erre a főmérnök azt felelte: „Igaza van, de nincs igaza. Lázításért elvitethetném.”
Azért mindehhez hozzáteszem, semmiféle hátrány nem érte sem a nézetei,
sem pedig a – sok esetben hevesen – hangoztatott véleménye miatt.
Mikor megkérdeztem tőle, miért tartja magát mégis kommunistának,
hiszen annyiszor fellázadt az akkori rendszer hiányosságai ellen, azt
mondta: „Az a rendszer nevelt fel, az a rendszer adott nekem munkát,
és teljes biztonsággal nevelhettem, iskolázhattam a két fiam is. A
nélkül a rendszer nélkül az ország jobb esetben tönkremegy, rosszabb
esetben eltűnt volna a történelemben. Abban a néhány évtizedben azt
mondhattuk fiam, hogy annak a pénznek, amit kaptunk, volt értéke. Nem
kellett aggódnom amiatt, hogy állástalanná válok, nyugodt szívvel
tervezhettünk akár tíz évre is előre. Annak a rendszernek is voltak
hibái, de mi nem folyamatos romlást, hanem fejlődést tapasztaltunk.

És ezt tudta is mindenki.”

Sajnos a rendszerváltást követően, néhány évig ugyan még kitartottunk,
de egyre nehezebb lett minden. A család megérezte a folyamatos
romlást, én már nem a fejlődést láttam magam körül. Apámnak öt
szakmával a kezében sem volt könnyű itthon elhelyezkednie.
Természetesen 1979-ben, amikor is bányaelektro-lakatosként végzett a
szakmunkásképző iskolában, ő is a bányában kezdett el dolgozni, s
egészen a rendszerváltásig ott is maradt. Azonban a bányák elkezdtek
sorra bezárni, a lehetőségek megszűntek, így kénytelen volt tovább
képeznie magát. Ahogy csak lehetett.

A 90-es években megszámlálhatatlanul sok helyen és munkakörben próbálkozott,
dolgozott, de ezek közül sajnos sok csupán ideiglenes volt. Beutazta
az országot, nem egy ízben megfordult külföldön is. Végül eljött az
1999-es év. Akkor már meglehetősen szűkösen éltünk, s szinte esély sem
volt arra, hogy kilábaljunk a nehéz helyzetből, ám Németországban
adódott egy munkalehetőség, amelyre rögtön lecsapott. Természetesen
nagyon jól jött az a pénz, amit keresett. Emlékszem arra, ahogy 2000
januárjában, a közel hónapos szabadsága alatt eltervezte – jobban
mondva együtt elterveztük –, hogy három hónapot fog egyhuzamban kint
dolgozni, összegyűjtjük a pénzt, addig is kibírjuk valahogy újra
szűkösen, majd pedig hazajön, kérünk még kölcsön egy kisebb összeget,
és elköltözünk. Apám a szülőfalujába akart visszamenni, ahol most én
is élek.

Akart venni egy házat, amit közösen újítottunk volna fel,
majd a távolabbi terveink szerint beindítottunk volna egy kisebb
gazdaságot; zöldséggel, tojással és hússal akartunk kereskedni, s
természetesen magunkat is ellátni annyival, amennyire szükségünk lett
volna. Január végén hatalmas lelkesedéssel, komoly elszántsággal
indult útnak Németországba, majd február 1-én, a hajnali órákban jött
egy telefonhívás: apám egy munkahelyi balesetben az életét vesztette.
A saját bátyja volt kénytelen minket értesíteni, mert ugyanis egy
munkahelyen dolgoztak. A baleset oka ez volt: egy hibásan összeszerelt
állványzat miatt, egy rossz lépés következtében apám a mélybe zuhant,
egyenesen a betonaljzatra. Már nem lehetett megmenteni. Abban a
pillanatban úgy éreztem, hogy minden semmivé lett. Az ezt követő egy
évben pedig még a tragédiától teljesen megzavarodva próbáltam talpon
maradni, tartani önmagamban és a családomban a lelket.

Kellett idő ahhoz, hogy gondolkodni kezdjek.

Ott motoszkált bennem az elégedetlenség, a keserű válaszkeresések kegyetlen óráiban próbáltam
rájönni arra, miért is kellett ennek megtörténnie. Fokozatosan
haladtam előre. Leküzdve minden fájdalmam, szépen összeszedtem magam,
és hirtelen elkezdtem megérteni mindent. A kezdetekben a németeket
okoltam apám halála miatt, egész Németországot gyűlöltem… leggyengébb,
s igazságtalanabb pillanataimban, amikor a keserű düh elöntött,
bevallom, hogy az összes németet nácinak neveztem. Ám a belátás, a
racionalitás és az igazságérzet ezt a képtelenséget eltűntette
belőlem. Viszont továbbra is tudni akartam, mi vezethetett el idáig,
és tanulni, kutatni kezdtem. Elkezdtem emlékezni is, hogy a
nagyszüleim miket meséltek nekem a fiatalkorukról, az élményeikről, a
munkáról, az előző rendszerről. Emlékeztem a gyerekkoromra is, s mivel
1983-ban születtem, körülbelül 2-3 éves koromtól kezdve egyre tisztább
képeim vannak az 1989-1990-ig tartó időszakot illetően.
Elvonatkoztattam, különbségeket tettem, a 90-es évek romlása már
sokkal tisztábban előttem volt. Hozzátevődött nézeteim kialakulásához
továbbá mindaz, amit családom elbeszéléseiből megtudhattam. Nem
bennem, nem apámban, nem a családomban volt a hiba, hanem abban az
aljas rendszerben, ami teljesen ellehetetlenítette a kétkezi melósokat
a rendszerváltás után. Miért mondom ezt? Azért, mert apám kiment
Németországba, kényszerből kellett egy külföldi országba utaznia
azért, hogy egy keményen dolgozó, művelt és képzett emberhez méltó
fizetést kaphasson, és hogy a családját ezzel segíteni tudja. Nem
Magyarországon történt ez, nem abban az országban, ahol született.

Be kellett látnia, hogy ezt az országot – jobban mondva annak az
irányítóit – nem érdekli a munkások sorsa. Azoké a munkásoké, akikért
a mai napig felelősséget kellene vállalniuk, s akikért a
rendszerváltás időszakában is felelősséget kellett volna vállalniuk,
mint honatyáknak! A munkásoknak tudtukra lett adva, akár nyílt, akár
burkolt formában, hogy boldoguljanak, ahogy tudnak. Mi sem éltünk
gazdag, pazarló életet, nem tehettük meg, hogy arra költünk, amire
csak akarunk. S én emlékeztem arra, hogy milyen volt a 80-as évek
vége, s a beszámolók szerint milyen volt a 60-as, 70-es, 80-as évek.
Ahhoz képest, ami ma van? Azt kell mondanom, hogy a Kádár-rendszer,
mind hibájával együtt, de az eddigi legigazságosabb rendszer volt
Magyarországon. Vettem a fáradságot, hogy tanuljak és kutassak, tehát
tudom, mit beszélek.

Úgy érzem, jogom van ahhoz, hogy a félresikerült, ráadásul szándékosan
tönkretett ország 1989 óta hatalmon lévő pusztítóit tartsam felelősnek
apám haláláért. Arra is jogot formáltam, hogy kritizáljak minden
pártot, a mindenkori kormányt. Teljesen mindegy, kikről van szó,
mindenki, kivétel nélkül csak a saját érdekeiket veszi figyelembe, a
Magyarországon élő munkások, a dolgozó emberek kárára. Azok, akik több
ezer, tízezer, százezer ember életének a tönkretételéért felelősök,
semmit nem hajlandóak cselekedni. Ezeknek a komprádoroknak a
számlájára írható, hogy az embereknek el kell innen menniük, hogy
boldogulni tudjanak. És vannak olyanok is, akik ebbe az elmúlt 25 év
alatt belehaltak, az életükkel kellett ezért fizetniük. Mert az én
esetem sem egyedi, biztos vagyok benne, hogy vannak még sokan, akiknek
így, vagy hasonlóan alakult az életük. Balesetek bárhol történhetnek,
ezt megértettem.

De nagy hiba lenne azt mondani, kijelenteni azt a képtelenséget, miszerint: „akkor meg nem mindegy?”.

Mert nem az! A sors nincs előre megírva, mindenki úgy alakítja az életét, ahogy
akarja, és ahogy a lehetőségei engedik. És ahogy eleve engedi neki az
adott ország vezető hatalma. Nem hiszek a messiásban sem, aki
megszabadítja az embereket a szenvedéstől. Nagyon erősen kételkedek
abban, hogy ha biztos, s biztonságos munkahelyek lennének
Magyarországon, akkor külföldön lévő hanyag vállalkozókra, cégekre
kellene bízni az embernek az életét. Lenne lehetőség a választásra, az
ember a saját kezébe vehetné a sorsát. Szükségtelen lenne
kivándorolnia annak, aki itthon is boldogulhatna, kivéve, ha éppen
pontosan a külföldön lévő munkához van kedve, s indíttatása.

A lényegen azonban mindez már nem változtat.

Számomra az, hogy kommunista, nem egy szitokszó, hanem az emberi
minőség mértékegysége. S ha valaki olyan jelzőket helyez e szó
elejébe, mint a „mocskos”, vagy a „véreskezű”, azt hiszem, teljesen
jogosan háborodok fel, s szállok vitába bárkivel. Mert én ismerem ezt
a minőséget, ismerem ennek a fogalomnak a mélységét, a valódi
mibenlétét. Nekem már senki nem tudja megmagyarázni, hogy esetleg
rossz volt a Kádár-rendszer, vagy a szocialista rendszer, vagy
nevezzük bárhogy. Megvetem, s lenézem azt, aki „átkosnak” meri nevezni
azt a rendszert. Mert kinek mi az átkos benne? Bizonyára voltak, akik
igazságtalanságoknak lettek kitéve akkor.

Azonban ma semmivel sem különb a helyzet, sőt, százszor annyi igazságtalanság éri egyetlen nap
alatt az embert, mint valaha.  Ma már eltökélten hiszek abban, hogy a
kommunista ideológia az egyetlen járható út. Figyelembe kell venni a
régmúlt hibáit, s törekedni azok eseteleges újbóli elkerülésére, de a
folyamatos hátranézegetés, a könnyező nosztalgia teljesen felesleges.
Csak előre szabad tekinteni, építeni a jövő alapjait, hiszen a
folyamatos kőműves munka az alapok elkészítésénél, s megerősítésénél
kezdődik. Ma hiszem, hogy van realitása a szélsőbaloldaliságnak,
amelyet csak idő kérdése, mikor fognak valódi baloldaliságnak nevezni.
Mert szélsőség nincs benne.

 

Berki Sándor

Népi Front

Tagjelöltje

 

TI ÍRTÁTOK

Izraeli agresszor támadja Szíriát

A Bassár el-Aszad szíriai elnök oldalán harcoló egyik milícia három tagja életét vesztette, két harcosa pedig megsebesült vasárnap a Golán-fennsík szíriai ellenőrzés alatt álló részén egy izraeli kato

Ezért lesz nagy ellenzéki pofára esés 2018-ban

Az elmúlt hónapok kormányellenes tüntetései új lendületet hoznak az ellenzék számára. Legalábbis ez látszódik azok számára, akiknek leghőbb vágyuk leváltani Orbán Viktort és kormányát. Belépett a poli

Kegyeletsértés a szovjet emlékmű megrongálása

A napokban a hírek között szerepelt, hogy egy Komáromy Gergő nevű zenész és „ligetvédő” társával együtt narancssárga festékkel dobálta meg a budapesti szovjet hősi emlékművet. Az emlékmű gyakran kerü
Baloldali Hírlevél
Ha megadod a neved és az e-mail címed, elküldjük számodra a baloldal híreit. Feliratkozáshoz kattints a Subsrcibe gombra
Name
Email *

KULTÚRA

Nemere, a dezinformátor -4. rész-egy antikommunista könyv cáfolata

Nemere, a dezinformátor -4. rész-egy antikommunista könyv cáfolata

”Kezdhetjük mindjárt azzal,hogy ez a „jó és nemes ember”,ez a „szovjet emberek
No thumbnail available

Fohász a legszomorúbb barakkból

(A kapitalizmus áldozatainak emlékére)Szégyenszemre a XXI. századi Európa közepén áll a nyomorúságos
No thumbnail available

Széttöretett, megaláztatott , ebek elé vettetett... Trianon és ami utána jött

"Rájuk erőszakolták a békét, de ez a béke uzsorás béke, gyilkosok és
Légy szerző!
Légy szerző!