Hogyan keletkezik a fasizmus?

Az ordas eszmék keletkezése és virágzása mindig valamilyen társadalmi-gazdasági válságjelenségekkel vagy egy adott értékrend egyeduralmával, annak mindenáron való-akár erőszakos módszerekkel fenntartásával-hozható összefüggésbe. Szélsőjobboldali eszmék szintén akkor jönnek létre, amikor egy elavult társadalmi-gazdasági modell hatalmas válságjelenségeket produkál, illetőleg amikor is az adott uralkodó osztályok erre a válságjelenségre erőszakos, azonban tömegeket annál inkább mozgósító válaszokat adnak. Harmadrészt pedig abban az esetben, amikor vagy a lesüllyedéstől való páni rémület óriási, vagy pedig már létezik is az a lecsúszott társadalmi tömeg, amely végső reménysugárként egy bálványozott karizmatikus vezetőben keres megoldást.

Jelen esetben nem célunk a világtörténelem valamennyi ultrajobboldali receptjét ismertetnünk, azonban a fenti esetekre jó példa lehet a múlt század eleji cári Oroszország, ahol a sikertelen 1905-ös forradalom környékén úgynevezett prefasiszta vagy előfasiszta mozgalomként létrejöttek a feketeszázas monarchista félkatonai egységek-ők példának okáért a zsidók vagy a cári rezsimmel szembenállók megfélemlítésében éppúgy úttörő szerepet játszottak, akár a proletárdiktatúrát követő fehérterror különítményesei, akik izraelita vallású emberek mellett főleg munkásmozgalmárokat “kerestek meg”. Mindkét esetben közös nevező az volt, hogy egy feudális maradványokkal jócskán megterhelt és gyenge polgári bázissal bíró rendszer “féllegális-félhivatalos” eszközökkel iparkodott a rendet fenntartani és a lenézett, közönséges lázadóként vagy csürheként kezelt tömegek indulatait kordában tartani vagy hamis mederbe terelni.

Manapság idehaza egészen hasonló a helyzet más történelmi realitások mellett is. És sajnálatos módon ennek a bázisa valahol már a hetvenes évek táján létrejött lassacskán. Egyrészt tudniillik a fogyasztói társadalom csírái már akkoriban kialakultak. Létrejött az a burzsoá és nem pedig citoyen réteg, amely később a rendszerváltást követően kezdte hatalmát kiteljesíteni- ezt néhol pártnómenklatúra burzsoáziának is nevezik. Mindenesetre ennek is volt egy olyan szárnya, amely Hofi szófordulatával élve “gentlemanus” módjára kulturáltabb eszközökkel, főleg kulturális és kapcsolati tőkéje révén iparkodott megszerezni és fenntartani akár politikai,akár gazdasági hatalmát, illetve egy olyan irányzata is, amely agresszív módon próbálta a legfontosabb gazdasági és politikai kulcspozíciókra rátenni a kezét.

Ehhez hozzá kell vennünk többek között azt, hogy maga ez az agresszivitás is rányomta a bélyeget hazánk jelenlegi történelmére, illetőleg mindennapi életére. Ezen irányzatok előtt nem igazán létezett politizálási minta, vagy ha igen, akkor az a minta csakis olyan lehetett, amely vagy erőteljesen radikális színezetű volt, vagy olyan, amely minél nagyobb tömeget, később főleg az egyre elszegényedő tömegeket kívánta mozgósítani, megcélozni, illetőleg fanatizálni. Az újonnan létrejött főleg úrhatnám mintákat követő újburzsoázia a váltást követően jött létre, nem pedig a hatvanas-hetvenes évek pártnómenklatúrájában. A már említett kulturáltabb köröknek nem volt kifejezetten arra szükségük, hogy a nem is újonnan megszerzett hatalmukat minél jobban megtartsák, nem, ez elsősorban az újabb áramlatok problémája volt. Nekik volt arra szükségük, hogy vagy helyet kapjanak a nap alatt, vagy hogy kizárólag ők diktáljanak.

Az ultrajobbos kereszteslovagoknak pedig volt és van is kiket megszólítani, lévén, hogy a fogyasztói társadalom igen szélsőséges kiadásban mára ki is alakult, méghozzá azzal az életvitellel és mentalitással, amely a fasizmushoz tökéletes támpontot jelent. Hogy ma az elkeseredett emberek elsősorban a szélsőjobboldal és nem a munkásmozgalom irányába orientálódnak, annak nemcsak az az oka, hogy ők is látják: rengetegen a későkádári időszakban gazdagodtak meg és sajnos ebből azt a következtetést vonják le, hogy a szocializmus csak a burzsujok kitermelésében jeleskedett. Az okok között azonban az is szerepel, hogy a fogyasztói társadalom az mindenről szól, csak nem az emberi együttérzésről, a szolidaritásról, az osztályöntudatról, hanem éppenséggel az önközpontúságról, az öncélú életvitelről meg a manipulált hamis énképről. A fogyasztói társadalom nem fogja soha a büdös életben azt reklámozni,hogy a magad és társad igazáért állj ki meg hogy a dolgozók jogainak érvényesítéséért minő módon szállj síkra. Az önközpontú világban szocializálódott tömegek csak azt látják, hogy nem lehet vagy csak korlátoltan világhálót használni, nincs már az az eddigi csillogó-villogó életvitel, ami eddig volt, nem tudnak divatot követni, bezzeg annak a másiknak, aki meg egy senkiházi jöttment, mennyire megszaladt.

És máris kész az a bűnbakképzési tervezet, amelynek az ellenségkép-szegénység vagy lecsúszás-tömegpropaganda szentháromsága az alappillére. Nem kell egyebet tenni, mint azt alapul venni, hogy nekem mennyire de nem jó, ezért pedig ez vagy amaz a felelős. Ha ehhez van propaganda, máris kész a fasizmus. Főleg akkor, ha a fogyasztói társadalom alapvetően is arra épül, hogy aki nem simul bele az átlag szürkeségébe, kilóg a sorból, azt közösségi terrorral ki kell rekeszteni, az nem való közéjük-érthető,hogy a nácik se igazán kedvelték a művészlelkű embereket. Ezek után tökmindegy, ki az ellenség, csak hasson a propaganda az emberek szívére és alapozzon az elkeseredettségre. Ma pedig már nemcsak a zsidóság vagy a munkásmozgalom lehet a mumus, hanem a más kultúra képviselői vagy Soros György éppúgy, mint az eltérő gondolkodók vagy a szabadkőművesnek titulált haladó gondolkodók is-ma már a legnagyobb magyart vagy Kossuthot szintén divat lázítónak és rebellisnek bélyegezni. És ezzel sajnos a jobboldal részéről meg is van oldva: az embereket nem a megélhetési nehézségek vagy azok okai érdeklik és nem azt fogják nézni, hogy mi a szegény-gazdag ellentét ősoka. Hanem menetelnek irányítottan,de szép lassan a szakadék felé.

B. Deák András