A Népi Front lapja

Globális harcok az uralomért: Noam Chomsky az ISIS-ről, a NATO-ról és Oroszországról

C.J. Polychroniou interjúja Chomskyval (részletek)

Fordította: Szende Gy.

Noam Chomsky: Azt hiszem, óvatosan kell értelmeznünk az ISIS állításait a felelősségükről a terrorista támadásokért. Vegyük az utóbbiak legrosszabbikát, Nice-ban. Ezt vitatta Akbar Ahmed, a radikális iszlám egyik leggondosabb és mélyre hatolóbb elemzője. A rendelkezésre álló bizonyítékokból azt a következtetést vonja le, hogy az elkövető, Mohamed Lahouaiej Bouhlel valószínűleg “nem volt egy hívő muszlim. Bűnöző múltja volt, alkoholt ivott, disznóhúst evett, kábítószert fogyasztott, nem böjtölt, nem imádkozott, nem volt rendszeresen mecsetben és semmiképpen nem volt vallásos. Kegyetlen volt a feleségéhez, aki elhagyta őt. Ez nem az, amit sok muszlim tipikusan a hitük tükröződésének tekintene, különösen az, aki magát vallásos hívőnek tartja.”Képtalálat

Az ISIS “vállalta” (megkésve) a felelősséget a támadásért, mint rutinszerűen szokta, bármik is a tények, de Ahmed ezt az állítást nagyon kétségesnek tartja ez esetben. Erről és a hasonló támadásokról arra következtet, hogy “a valóság az, hogy míg az ISIS általánosságban hathat ezekre a muszlimokra, azok hajlamai a helyzetükből fakad mint nemkívánatos bevándorlókéból Európában, különösen Franciaországban, ahol még nem kezelik őket franciákként, még ha ott születtek is. A közösség egészének aránytalanul nagy része munkanélküli fiatal gyenge képzettséggel és rossz lakással, a kulturális megalázás állandó célpontja. Ez némely megbecsülendő kivétellel nem egy integrált közösség. Ebből jönnek az olyan fiatalok, mint Lahouaiej Bouhlel. A kis bűnöző mintája felismerhető más nemrégi terrorista támadásokban is Európában, köztük a párizsiban és a brüsszeliben.”

Ahmed elemzése megfelel másokénak, akik kiterjedt vizsgálatokat végeztek az ISIS regrutáin, nevezetesen Scott Atranénak és csapatának. És úgy vélem, ezt komolyan kell venni, a javaslataival együtt, amelyek szintén közel állnak más szakértő elemzőkéhez: “a muszlim közösségnek oktatási és foglalkoztatási lehetőségeket nyújtani, ifjúsági programokat, előmozdítani az elfogadást, a sokféleséget és a megértést. A kormányok sokat tehetnek, hogy nyelvi, kulturális és vallási képzést nyújtsanak a közösségnek, ami segíteni fog megoldani például az idegen imámok problémáját, akiknek nehézségeik vannak a vezetési szerepük bevitelével a helyi társaságba.”

Csak a megoldandó probléma egy illusztrációjaként, Atran rámutat, hogy “a francia lakosságnak csak 7-8 százaléka muszlim, míg Franciaország börtöneiben a rabok 60-70 százaléka muszlim.” A Nemzeti Kutatási Tanács egy újabb jelentését is érdemes figyelembe venni, amely úgy találta, hogy “tekintettel a politikai kontextusra, úgy látszik, hogy a terrorizmust és az azt támogató közönséget a szélsőséges politikai represszió politikája táplálja, míg a disszidens és mérsékelt csoportok felelős beillesztése a civil társadalomba és a politikai folyamatba gátolja.”

Könnyű azt mondani, “Üssünk vissza erőszakkal” – rendőri represszió, szőnyegbombázni őket a megsemmisülésig (Ted Cruz) stb. Ez nagyon is az, amit az ISIS remél, és nagyon valószínűen fokozza a problémákat, amint valóban mindeddig történik.

Mint említettem, óvatosan kell kezelnünk az ISIS kezdeményezésére vagy akár a részességére vonatkozó állításokat és vádakat. De amikor részesei az ilyen atrocitásoknak, a stratégiájuk elég világos. Az ISIS és az erőszakos felkelések gondos és szakértő elemzői (Scott Atran, William Polk és mások) általában elfogadják az ISIS nyilatkozatait. Néha idézik a szövegüket, amely kifejti az ISIS stratégiájának a lényegét. Ezt tíz évvel ezelőtt írta az al-Qaeda mezopotámiai szárnya, amelyből az ISIS képződött. Itt az első két axióma (Atran egy cikkét idézve):

[1. axióma:] Üss puha célokra: ‘Diverzifikáld és bővítsed a kereszteslovag-cionista ellenség elleni zavaró csapásokat mindenütt az iszlám világban, sőt azon kívül is, ha lehetséges, hogy szétszórjuk az ellenséges szövetség erőfeszítéseit és így a lehetséges legnagyobb mértékben kimerítsük.’

[2. axióma:] Akkor sújts le, amikor a potenciális áldozatok védelme alábbhagy, maximálva az általános lakosság félelmét és kimerítve a gazdaságukat: ‘Ha egy turista üdülőhelyre mérünk csapást, amelyet a keresztesek patronálnak, a világ összes államában minden turista üdülőhelyet biztosítani kell pótlólagos erők munkájával, a rendesnek a kétszeresével és a kiadások hatalmas növelésével.’

És ez a stratégia egészen sikeres, a terrorizmus terjedésében és nagy költségeknek a “keresztesekre” kényszerítésében, kis ráfordítással.

Amennyire látom, Franciaországban a bűncselekmények nyomai nem vezettek a mostani menekültekhez. Azok inkább olyannak látszanak, mint a Lahouaiej Bouhlel esete. De nagy ott a félelem a menekültektől, messze túl minden bizonyítékán a bűncselekményekkel való kapcsolatuknak. Nagyon ugyanez látszik igaznak az USA-ban is, ahol a Trump-stílusú retorika a bűnözőket és erőszakolókat küldő Mexikóról kétségtelenül ijeszti az embereket, noha a korlátozott statisztikai bizonyítás azt mutatja, hogy “az elsőgenerációs bevándorlók bűnözési hajlamának aránya kisebb, mint a született amerikaiaké,” mint Michelle Ye Hee Lee jelenti a The Washington Post-ban.

Sok beszámoló kelti azt a benyomást, hogy a Brexitet a xenofóbia és a bevándorlók nagy Európába áramlása segítette elő, de nem látok erre nézve semmilyen erős adatot. Érdemes emlékezni arra, hogy a bevándorlók az EU-ból jöttek, nem konfliktustól menekültek. Arra is érdemes emlékezni, hogy Britannia szerepe a menekültek generálásában nem csekély. Egy példa erre Irak megtámadása. Van sok egyéb, ha nagyobb történelmi mélységbe tekintünk. Az USA és az UK bűneinek a következményei főként azokra az országokra nehezednek, amelyek nem felelősek értük, mint Libanon, ahol a menekültek arányát a lakosság 40 százalékára becsülik.

AZ USA hatalmas, de nem mindenható. Van egy tendencia mindent, ami a világban történik, a CIA-nek vagy valamilyen ördögi nyugati tervnek tulajdonítani. Van sok elítélni való, és az USA valóban hatalmas, de semmiképpen sem annyira, mint gyakran hiszik.

Bizonyosan van eltolódás a török regionális politikában a korábbi miniszterelnök, Davutoğlu “zéróproblémás politikájától”, de a problémák tömege miatt. A regionális hatalommá válás célja, amelyet néha neo-ottománnak írnak le, folytatódni, ha nem gyorsulni látszik. A kapcsolatok a Nyugattal feszültebbé válnak, amint Erdogan kormánya folytatja a sodródását az autoriter kormányzás felé, egészen szélsőséges elnyomó intézkedésekkel.

Ez természetesen Törökországot arra készteti, hogy másutt, különösen Oroszországgal törekedjen szövetkezni. A puccs után Erdogan először Moszkvába látogatott, hogy helyreállítsa a “Moszkva-Ankara barátsági tengelyt” (az ő szavaival) arra az állapotára, amilyen volt mielőtt Törökország lelőtt egy orosz repülőgépet 2015 novemberében, amikor az állítólag átlépte néhány másodpercre a török határt szíriai bombázó küldetése során. Nagyon szerencsétlenül, nagyon csekély a nyugati ellenzése a kurd lakosság elleni atrocitások erőszakos és gonosz eszkalációjának Erdogan részéről, amelyet egyes megfigyelők úgy írnak le, mint az 1990-es évek szörnyűségeinek a megközelítését. Ami a puccsot illeti, annak a háttere egyelőre nem világos. Nem ismerem bizonyítékát annak, hogy a regionális politika változása játszott volna szerepet.

Ami az USA és az európai hatalmak állítólagos aggodalmait illeti az emberi jogok és a demokrácia törökországi állapota miatt, itt a helyes szó az “állítólagos”. Az 1990-es években a török kormány borzasztó atrocitásokat hajtott végre a kurd lakosság ellen: tízezreket gyilkoltak meg, falvak és városok ezreit pusztították el, százezreket (lehet, hogy milliókat) üldöztek el az otthonukból, a kínzások minden elképzelhető formáját alkalmazták. A fegyverek nyolcvan százaléka Washingtonból jött, a mennyiségük az atrocitások fokozódásával nőtt. Egyetlen évben, 1997-ben, amikor az atrocitások a csúcson voltak, Clinton több fegyvert küldött, mint a háború utáni egész korszakban, a felkelés elleni kampány kezdetéig Törökországnak küldött teljes mennyiség. A média ezt gyakorlatilag figyelemre sem méltatta. A New York Times-nak irodája van Ankarában, de szinte semmit sem jelentett. A tények persze széles körben ismertek voltak Törökországban és másutt, azok előtt, akik vették a fáradtságot, hogy odanézzenek. Most, hogy az atrocitások újra tetőznek, mint említettem, a Nyugat inkább máshová néz.

A kapcsolatok az Erdogan-rezsim és a Nyugat között mégis feszültebbé válnak és Erdogan támogatói között nagy a harag a Nyugat ellen a nyugati attitűd miatt a puccsal kapcsolatban (amely enyhén bíráló, de a rezsim számára nem eléggé) és a fokozott autoritarianizmussal és elnyomással kapcsolatban (amely enyhén bíráló, de a rezsim számára túl sok). Ténylegesen, sokan úgy vélik, hogy a puccsot az USA kezdeményezte.

Az USA-t azért is elítélik, mert bizonyítékot kér, mielőtt kiadná Gulent, akit Erdogan a puccsért hibáztat. Ebben nem csekély irónia van. Emlékezni lehet arra, hogy az USA bombázta Afganisztánt, mert a Talibán elutasította Osama bin Laden kiadását bizonyíték nélkül. Vagy vegyük [Emmanuel “Toto”] Constant, a terrorista FRAPH [Front for the Advancement and Progress of Haiti – Front Haiti haladásáért] vezetője esetét, aki Haitin, az 1990-es évek katonai diktatúrája alatt korlátlanul működött. Amikor a juntát tengerészgyalogos invázióval megdöntötték, New Yorkba menekült, ahol kényelmesen élt. Haiti a kiadatását akarta és több mint elegendő bizonyítéka volt. De Clinton ezt megtagadta, nagyon valószínűen azért, mert feltárta volna Clinton kapcsolatait a gyilkos katonai juntával.

Alapjában, Európa megvesztegette Törökországot, hogy távol tartsa a szerencsétlen menekülteket, akik közül sokan olyan bűnök miatt menekülnek, amelyekért nem kevéssé a Nyugat felelős. Ez hasonlít Obama erőfeszítéseihez, hogy mexikói támogatást szerezzen a középamerikai menekültek – gyakran nagyon határozottan az USA politika, benne az Obama kormány áldozatai – visszatartásához az USA határaitól. Erkölcsileg groteszk, de jobb, mint hagyni őket a Földközi Tengerbe fulladni. A kapcsolatok romlása valószínűleg még súlyosabb szenvedésükkel fog járni.

A NATO bizonyosan egy USA uralta katonai szövetség. Amikor a SZU összeomlott, az orosz Mikhail Gorbacsov egy, a kontinensre kiterjedő biztonsági rendszert javasolt, amit az USA elutasított, ragaszkodva a NATO fenntartásához és bővítéséhez. Gorbacsov beleegyezett egy egyesített Németország csatlakozásába a NATO-hoz, ami a történelem fényében figyelemre méltó engedmény volt. Volt azonban egy quid pro quo: a NATO nem bővülhet “egy hüvelyknyit sem keletre”, kelet alatt Kelet Németországot értve. Ezt megígérte az első Bush elnök és James Baker külügyminiszter, de nem papíron. Ez egy szóbeli kötelezettség volt, és az USA későbbi állítása szerint nem kötelező érvényű.

Joshua R. Itzkowitz Shifrinson múlt tavasszal, a tekintélyes International Security Harvard-MIT folyóiratban közzétett gondos archívumi kutatása nagyon hihetően feltárja, hogy ez szándékos becsapás volt. Ez egy nagyon jelentős felfedezés, amely úgy vélem megoldja a kérdésről folyt tudományos vitát. A NATO kibővült Kelet Németországra, a későbbi években pedig az orosz határig. Ezeket a terveket élesen elítélte George Kennan és más nagyra becsült kommentátorok is, mert nagyon valószínűen új hidegháborúhoz vezetnek, mivel Oroszország természetesen veszélyeztetve érzi magát. A fenyegetés súlyosbodott, amikor 2008-ban és 2013-ban a NATO meghívta Ukrajnát csatlakozásra. Mint nyugati elemzők elismerik, ez kibővíti a fenyegetést az orosz stratégiai gondok magváig. Ezt a kérdést tárgyalja például John Mearsheimer egy vezető cikkben, az establishment folyóiratában, a Foreign Affairs-ben.

Én azonban nem hiszem, hogy a cél megállítani Oroszország újjáéledését vagy érintetlenül megtartani a katonai-ipari komplexumot. És az USA bizonyosan nem akar egy katonai konfliktust, amely elpusztítaná mindkét oldalt (és a világot). Inkább, azt hiszem, ez egy nagyhatalom rendes erőfeszítése a globális uralmának a kiterjesztésére. De ez növeli a háború veszélyét, még ha csak baleset révén is, mint Kennan és mások erre előrelátóan figyelmeztettek.

Egy nukleáris háború az USA és Oroszország között nagyon reális, és ténylegesen növekedő lehetőség. Ez nem csak az én megítélésem, hanem azoké a szakembereké is, akik beállítják a Bulletin of Atomic Scientists ítéletnapi óráját; William Perry volt védelmi miniszteré, aki az egyik legtapasztaltabb és tiszteltebb szakértője e kérdéseknek; és számos másé, akik semmiképpen sem pánikozók. A közel balesetek jegyzéke, amelyek végzetesek is lehettek volna, megdöbbentő, nem beszélve a nagyon veszélyes kalandorságról. Majdnem csoda, hogy túléltük a nukleáris fegyverek korát, és a tűzzel játszani rendkívüli felelőtlenség. Ezeket a fegyvereket ténylegesen el kell távolítani a Földről, amint még sok konzervatív elemző, így Henry Kissinger, George Shultz, és mások is elismerik.

Forrás: Transform

TI ÍRTÁTOK

In Memoriam Urbán Sándor

„A forradalmak az elnyomottak és kizsákmányoltak ünnepei.” Lenin szavai ezek. A forradalmak megszülik hőseiket. Régóta tudjuk ezt a munkásmozgalom történetéből. De ezen ünnepnapokból oly’ kevés van. H

50 kiló műanyag másodpercenként!

A folyókba dobott műanyag hulladék jelenti az óceánok szennyezésének egyik legfőbb forrását, és a legnagyobb szennyezők az ázsiai folyók – írják  holland kutatók. Számításaik szerint a fo

"Fehérek közt egy európai". Thomas Mann (Lübeck, 1875. június 6. – Zürich, 1955. augusztus 12.)

Német író, a 20. századi német nyelvű irodalom egyik legjelentősebb alakja. Elbeszéléstechnikája a 19. századhoz, elsősorban Tolsztojhoz, illetve Theodor Fontane és Richard Wagner szimbólumaihoz és ve
Baloldali Hírlevél
Ha megadod a neved és az e-mail címed, elküldjük számodra a baloldal híreit. Feliratkozáshoz kattints a Subsrcibe gombra
Name
Email *

KULTÚRA

A szovjet-orosz filmkultúra II. – Kultúrszociológiai gondolatok és a nagybetűs Irodalmi hagyomány

A szovjet-orosz filmkultúra II. – Kultúrszociológiai gondolatok és a nagybetűs Irodalmi hagyomány

A mintegy hetven év szovjet szocialista rendszerének tökéletes „hátrafelé elsült fegyvere” saját
No thumbnail available

Így váltunk kapitalista roncstársadalommá - értékek, elvek akkor és most

1981-ben születtem. Nem sok emlékem van a szocializmusról. Sokáig nem is érdekelt,
No thumbnail available

Proletárdiktatúra és demokrácia

Proletárdiktatúra és demokrácia a politikai néphit szerint összeegyeztethetetlen fogalmak, mondván, hogy a
Légy szerző!
Légy szerző!