A földműves érdekképviselet alternatívái

Annakidején számos irodalmi alkotás, illetve film készült arról, minő volt még öregapáink fiatalkorában is a zsellérek és a szegényparasztok nyomora: eddig még valamilyen oknál fogva még nem kerültek tiltólistára azok a tanulmányok és elemzések, amelyek elsősorban a vidéki szegény emberek mindennapjait és kilátástalan életvitelét hivatottak ábrázolni. Tudjuk azt is, hogy bár az a világ mára már eltűnt, azonban kissé faramuci módon kifejezve, ma van másfajta nyomor,ám a valóságon ez nem változtat. Tény az, hogy az agrárszektor nem túl rózsás helyzetére akár felülről, hatalmi berkekben, akár a munkásmozgalomban és egyéb haladó vagy népi mozgalmakban egyaránt születtek valamiféle megoldások vagy elképzelések, azonban mára szintén ott tartunk, hogy a melósok mellett az őstermelők se igazán bírnak megfelelő érdekképviselettel-lássuk be azonban, a mai neoliberális farkastörvények uralta élet rengeteg mindenről szól, csak éppen az érdekvédelemről nem-legyen szó akár a gazdákról, akár a helyüket nem találó fiatalokról, akár a dolgozókról vagy a mindenkori hatalomnak akármilyen módon is kiszolgáltatott emberekről.

Kezdjük talán ott, hogy hazánk és térségünk abban a sajátos geopolitikai helyzetben volt, akarom mondani tengődött legalább már a középkor óta, hogy elsősorban mezőgazdasági országnak lehetett inkább minősíteni, semhogy iparosodottnak. Térségünkben a városiasodás és a polgáriasodás irányába mutató rétegek vagy nem alakultak ki, vagy nem töltöttek be jelentősebb szerepet, mivel anno már akkoriban is az volt hazánk és térségünk szereposztása, hogy a nyugati királyságok irányába elsősorban mezőgazdasági cikkeket vitt ki,ezen állapot fenntartásához azonban arra volt szükség, hogy a jobbágymunka zavartalan maradjon ezt követően is, azaz röghöz legyenek kötve a parasztok, megakadályozván ezzel a paraszti árutermelést és kereskedelmet. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ugyan biztosította a jobbágyfelszabadítást, ám egyfelől sem földosztás nem zajlott le akkoriban-amelyet Kossuthtal szemben Bem József is szorgalmazott volna, másfelől akármennyire is személyükben szabaddá nyilvánították a falu népét, komolyabb megélhetést többek között a föld sem biztosított, továbbiakban is tovább élt az urak iránti kényszerű alázat, a szigorú alá-fölérendeltség nagybirtokosok és földművesek között,tekintélyes részük pedig vagy föld-esetleg ház nélküli zsellér maradt, vagy kisbirtokos, aki nem tudván megélni parcellájából, kénytelen volt cselédként megalázottan élni a nagybirtokosok háztartásában. Más napszámosnak, idénymunkásnak szegődött,illetve az iparosodás alatt a proletariátus sorát gyarapította, azonban a lényeg az, hogy rengeteg paraszt nincstelen volt vagy nem tudott megélni földjéből. Már a későkádári szakirodalom is rámutatott emellett arra, hogy a proletárdiktatúra rövid fennállásának egyik oka épp az volt, hogy a földosztással komolyabban nem igazán foglalkoztak, elsősorban az ipari és gyári munkásságra helyezték a hangsúlyt és egyesek szerint egyből a korai téeszesítéssel kezdték a paraszti földtulajdon rendezése helyett. Azonban legalább ekkora probléma volt, hogy a huszas évek elején az ellenforradalmi rendszer is csak tessék-lássék módra kozmetikázta a társadalmi nehézséget, tudniillik a Nagyatádi Szabó István módos gazda nevével fémjelzett földreform az ország megművelhető földjének csupán egy, azaz 1 százalékát bocsátotta rendelkezésre-talán a nagyságos urak nyomásának engedve, talán az ő szemükkel az esetleges újbóli bolsevista diktatúrától való félelem miatt. Namármost a földreform lényege pestiesen az volt, hogy nesze semmi, azt fogd meg jól, miután a földhöz jutott szegény földműves vagy zsellér nem rendelkezett megfelelő eszközökkel, nem volt mivel a törpeparcellákat megművelni/miből is lett volna/ és megélni se tudtak belőle, meg is váltak ezektől hamarosan. Másfelől a módosabb parasztok és az úri középosztály eleve előnyt élvezett a szegényparasztokkal szemben, így több esetben vitéz címmel bírók vagy kisebb dzsentrik kaptak a földekből jobbára-természetesen nekik volt mivel azt megműveltetni-nem pedig megművelni. Illyés Gyula, Szabó Zoltán és a népi írók pedig sajnálatos módon a harmincas években is tudtak miről írni, ha arról volt szó, hogy él a vidék szegény népe, konkrétan éppenséggel a zsellérek vagy a kisparcellás földművelők. A dolog kisebb pikantériája, hogy még Horthy kormányzó nászura is, aki nyilván ranghoz illően, igen távol állott a megvetett pórnéptől, is hangsúlyozta a földkérdés rendezésének fontosságát-mint tudjuk, nagyságos és méltóságos uraink, tekintetes uraink ebben a kérdésben is a bolsevizmus rémét látták, de ettől is független, ha népi hatalomátvételi kísérletek nem történtek volna, akkor is arra voltak évszázadokon keresztül nevelve, hogy ők az urak és parancsolók, a kiváltságosok, ebből egy jottányit sem lehet engedni-még szerényebb hatalommegosztásba se mentek bele, nemhogy földreformba.

A háború utáni újjáépítés néhány éves időszaka alatt a társadalmi átalakulás jegyében a földkérdés és a földosztás az elsődleges kérdések közé került. A régimódi politikusok, a kisgazdák jobbszárnya, illetve a módos parasztság az úgynevezett parasztpolgári földosztásos megoldást támogatta, amelynek szellemes,de annál tényszerűbb jelmondata az volt, hogy a föld azé, akinek van kivel s mivel megműveltetnie. Ez a megoldás inkább arról szólt, hogy a később kulákoknak nevezett gazdagparasztok és középbirtokos parasztok birtokát kikerekítik, kiegészítik földterületekkel, a zsellérek és szegényparasztok nagy tömegét pedig a gazdagparasztok által biztosított munka foglalkoztatta volna a tervek szerint, amely inkább abból indult ki, hogy azt erősítsék, akinek van tulajdona, termelőeszköze, nem pedig abból, hogy a szegénységet számolják fel és segítsék a földnélkülieket munkaeszközökkel és egyéb módon. Emellett a reform nem volt túl radikális és más módon az osztálykülönbséget fenntartotta volna,azaz ezúttal a zsellér és a szegényparaszt az eddigi uraságok mellett eztán a módosabb parasztoknak is kiszolgáltatott lett volna. Arról nem is beszélve, hogy ez az elgondolás már megkésett, még talán Kossuthék idejében is kissé túlhaladott lett volna, mivel az osztályellentéteket konzerválta és tovább élezte is. Hogy mi lett volna, az fantázia kérdése. A nevében benne van, hogy a reform célja egy agráralapú polgárosodás elindítása volt, élén a tehetős gazdákkal, azonban hatalmas szegénység mellett, illetve a nyugati polgárosodott államok felől nézvést is többszázados lemaradás miatt nem volt erre realitás. A forradalmi helyzet és a társadalmi feszültségek miatt pedig egyáltalán nem.

A szegényparaszti alapú földosztás elvileg még akkor is elindított volna egy népi demokratikus átalakulást, ha sem az erőszakos, sem a kádári fokozatos és kedvezményekkel támogatott szövetkezetesítés nincs, tudniillik a földhöz jutott újgazdák a szocialista átalakulásnak feltétlen és őszinte hívei voltak-nyilván a hidegháborús hisztéria által is megerősített sztálinizmusnak meg az egypárti uralomnak annál kevésbé. Kezdetben minden 100 kataszteri hold feletti birtokokat felosztottak a szegény emberek között-hogy a kisbirtok esetleg életképtelen, erre hivatkozással is szorgalmazták, sok helyen helyesebben szólva erőltették a téeszesítést. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján végbement a termelőszövetkezeti rendszer alapjainak lerakása, ahol is megvolt a tagok telekkönyvezése, mely rész kinek volt a földje és az a fejlődés is,amelynek következtében például a malomipar vagy az élelmiszeripar többi ága is világviszonylatban dobogós helyre került. Azonban fontos bökkenők akadtak így is. Például szorgalmazták 1945-48 között valamikor, hogy a gyári dolgozók mintájára legyen földműves szakszervezet is. Hogy a Horthy-korszakban például Peyer Károly jobboldali szocdem elvtársai mellett a módos gazdák is csak díszletei voltak a nagyságos urak törvényhozásának, az köztudott, azonban az máig hatóan jóvátehetetlen mulasztás volt, hogy egypártrendszer alakult kis és nem egy érdekképviseleti alapú társadalom, amelynek pedig lettek volna feltételei. A szocializmus fenmaradása hathatósabbnak bizonyult volna abban az esetben, ha semmit nem a párt ural el, hanem a népi demokratikus átalakulás valamennyi bázisa képviselni tudja akár országos szintű, akár helyi érdekeit.

A rendszerváltásról szintén tudjuk, hogy arról szólt, amiről. Voltak ugyan kárpótlási lehetőségek földet visszakapni, a történet azonban itt sem a gazdatársadalom újjáéledéséről, hanem sokkal inkább az 1991-92 során lezajlott privatizációról, illetve a neoliberális farkastörvényekről szólt, valamint arról, hogy napjainkra voltaképpen az országot lenyelte a multik és a velük szövetkező hazai újburzsoázia hatalma. Rövid ideig az ezredforduló tájáig volt olyan szervezet, hogy Agrárszövetség, amelynek tagjai főleg szocialista frakciókba /értsd: MSZP/ olvadtak be a párt megszűnése után: a szervezet ugyan azért lobbizott, hogy legyen hazánkban tisztességes mezőgazdasági élet és kapjon támogatást az agrárszektor, azonban a dolgok menete egészen más irányt jelölt ki hazánk számára. Még akkor is, ha az ezredforduló táján olyan kisebb füzetet kaphattam kézhez, amely hazánk földrajzi helyzetére hivatkozva is a szocialista időszak termelőszövetkezeteinek modernebb kiadását tartotta előremutatónak. Napjainkban pedig ott tartunk, hogy egyfelől őstermelőnek lenni, földműveléssel foglalkozni szigorú nyilvántartáshoz van kötve, másrészt meg mint minden vállalkozás, az agrárvállalkozás se érné meg hazai viszonyok között számtalan adó és rengeteg, főleg uniós kikötések miatt.

Az érdekképviseletiség kérdését azonban ez is időszerűvé teszi. Nemcsak a mezőgazdaság és a földművelés miatt, hanem azért is,mivel mára újból ugyanott tartunk, hogy az egyszerű emberek érdekei semmi esetre se jelenhetnek meg a politikai akaratképzés fórumain.

B.Deák András