Emlékezzünk a Tanácsköztársaságra!

„A kormány lemondott. Azok, akik eddig is a nép akaratából és a magyar proletárság támogatásával kormányoztak belátták, hogy a viszonyok kényszerítő ereje új irányt parancsol. A termelés rendjét csak úgy lehet biztosítani, ha a hatalmat a proletariátus veszi a kezébe. A fenyegető termelési anarchia mellett a külpolitikai helyzet is válságos. A párizsi békekonferencia titokban úgy döntött, hogy Magyarországnak csaknem az egész területét katonailag megszállja. Az antant misszió kijelentette, hogy a demarkációs vonalat ezentúl politikai határnak tekintik. Az ország további megszállásának nyilvánvaló célja, hogy Magyarországot felvonulási és hadműveleti területté tegyék a román határon harcoló szovjethadsereg ellen. A mitőlünk elrabolt terület pedig zsoldja lenne azoknak a román csapatoknak, amelyekkel az orosz-szovjet hadsereget akarják leverni. Én, mint a magyar népköztársaság ideiglenes elnöke, párizsi konferenciának ezzel a határozatával szemben a világ proletariátusához fordulok igazságért és segítségért, lemondok és átadom a hatalmat Magyarország népi proletáriátusának.”

Károlyi Mihály fenti szavai elhangzása után kezdődött meg 97 évvel ezelőtt Magyarországon az a tragikusan rövid korszak, amikor is először fordult a vezetés a nemesi, feudalista rétegek érdekei helyett az alsó társadalmi osztályok szükségletei felé. A manapság újra divatját élő vehemens és tények helyett érzelmi politizálásra alapuló anti-kommunista hangulatkeltés során rengetegszer előkerült már a Tanácsköztársaság mint a kegyetlen terror és az eszetlen gazdaságpolitika korszaka – most azonban ellenhangként vegyük számba, hogy miért is fontos megemlékezni erről a 133 napról.

A Tanácsköztársaság kikiáltásával a haladó gondolatok minden téren felszínre kerültek, megoldásukat azonban nehezítette az az élethalálharc, amelyet a Tanácsköztársaság megalakulásától kezdve a külső és belső ellenséggel folytatott. Az ország egyik legégetőbb problémája a munkások lakásviszonyai voltak – A háború utolsó éveiben Budapesten az építési tevékenység csaknem teljesen megszűnt. A lakóépületek avultsága, megfelelő karbantartás híján, fokozódott. A lakáshiány ijesztő mértékben megnőtt a háború alatt épült hadifogolytáborokban, és szükséglakótelepeken több ezer család élt, ezen felül a pályaudvarokon álló üres vagonokba is beköltöztek a hajléktalan családok.
A Forradalmi Kormányzótanács egyik legelső intézkedése: a lakóházak köztulajdonba vétele. Erre már a Tanácsköztársaság kikiáltását követő héten, március 26-án sor került. A munkások és tisztviselők házai, ha maguk lakják őket, mentesülnek az igénybevétel alól. Március végén létrehozzák a Központi Lakásbizottságot, amely július 1-ig 34 420 lakáskiutalást foganatosít. Az építkezések nyersanyag ellátása érdekében kőbányákat nyittatnak.

Az új lakások építése mellett súlyos gondot jelentett a háború alatt elhanyagolt épületek állapota. A Fővárosi Tanács tizenöt szerelő-központot állított fel a kerületekben és a házbizalmiak jelentése alapján fogtak hozzá a legsürgősebb tatarozások végrehajtásához. Kétszáztizenhét fővárosi és háromszázharminchét állami tulajdonban álló épületen végeztek tatarozási munkákat a Tanácsköztársaság fennállásának rövid ideje alatt, összesen nyolcmillió korona értékben. Ezeken a munkákon háromezer munkás dolgozott.
A fővárosi népbiztosság igénybe veszi az összes Duna-fürdőket, a Római-parton a munkásság számára megnyitják a melegvizű standfürdőt. Eltörlik a margitszigeti belépőjegyet. A főváros az eddig a közönség elől elzárt parkokat; a Királyi Palota parkját, az Orczy-kertet, a kőbányai Rottenbiller-parkot megnyitják a nagyközönség előtt. A volt Park-klubot gyermekklub céljára veszik igénybe, elhatározzák a felső Margitsziget feltöltését gyermekváros és munkásstrand céljára.

A kormány 1919. április 4-én rendeletben intézkedett a földreformról. A közép- és nagybirtok állami tulajdonná vált – eltörlik a föld és házadót.

Az oktatáspolitika terén felszámolták az egyház meghatározó szerepét. Minden egyházi, községi és magániskolát, továbbá a templomok kivételével az egyházi vagyont (földek, bérletek, házak, értékpapírok stb.) államosítottak, de a szabad vallásgyakorlást nem korlátozták. Mindezek az iskolai kötelező imádkozás eltörlésével, a nyolcosztályos ingyenes és kötelező elemi oktatás kiépítésének tervével, új tankönyvek, tantervek, tantárgyak bevezetésével, középiskolai diákdirektóriumok felállításával egyszerre jelentették az állam és az egyház teljes szétválását, valamint az oktatási rendszer demokratizálását.

A vörös hadsereg és a Lenin-fiúk felállításával megszervezték az ország védelmét, ez azonban a külföldi beavatkozó hadseregek és a Horthy-féle ellenforradalmi erők szövetsége ellen már kevésnek bizonyult. A tényleges külföldi támogatás nélkül harcoló Tanácsköztársaságot vérbe fojtották.

“A határon egy nagyon szomorú és emlékezetemben örökké megmaradó eseményben volt részünk. A bennünket kísérő Lenin-fiúkat lefegyverezték, és átadva a határőrségnek, visszaküldték őket az ország belsejébe. Megengedték, hogy elbúcsúzzanak tőlünk: „Kun elvtársnő, – mondta közülük az egyik – felakasztanak bennünket. Adja át Kun elvtársnak kommunista üdvözletünket.” Mindannyian sírtunk, ők is könnyeztek. Éreztük, hogy többé nem találkozunk. Ugyanez a sors érte a Kun Béláék vonatát kísérő őrséget is. Leszedték, visszaküldték őket, és – később – majdnem mindegyiket felakasztották.”

A Horthy-rendszer és az azóta revitalizálódott szellemi örököseik a történelmi Magyarország bukásáért jórészt 1918–1919 forradalmi erőit okolták és okolják, ami ugyan nem fedi a valóságot de kiváló narratívát biztosított régen és most is a népsanyargató politika “szükségességének” hangoztatására, sajnos a jobboldal számára a hatalom biztosítása érdekében az ellenségképek gyártása és keresése mindig fontosabb mint a nép érdekei. Mi azonban nem felejtjük el azokat akik megkíséreltek szembemenni bármekkora ellenséggel ha a munkások érdekeiről volt szó. Kitartásuk és elvhűségük példaként állhat mindenki előtt – nem feledjük a Tanácsköztársaságot és nem számít mennyire ellenséges a környezet, nem feledjük a munkások érdekeit!

Gál Kristóf írása