Emlékezzünk a pákozdi csatára!

170 esztendővel ezelőtt, 1848.szeptember 29.-én zajlott le a híres pákozdi csata, amelynek évfordulója a szocializmus korszakában egészen a rendszerváltozásig a fegyveres erők napjaként volt ismert sokak számára. Az események egyik érdekessége, hogy a győzelmet a frissen felállított  magyar alakulat mindössze néhány sebesült árán, halálos áldozatok nélkül érte el.

A pákozdi csata ,illetve a forradalom és szabadságharc további győzelmei azért sem elhanyagolhatók, mert ezen jeles események sorsát sajnálatos módon hazánk geopolitikai helyzete  és a belső társadalmi ellentétek-mondhatjuk úgy is: osztályellentétek eleve megpecsételték.  Az eseményeket követően, bár október 6.-án Bécsben forradalom tört ki amagyar forradalmat és szabadságharcot támogatandó, azonban a katonai vezetés jellemző módon sokáig ma már olyan megmosolyogtató, de akkor halálosan komolyan gondolt kérdésen hezitált, hogy saját törvényes uralkodója ellen fordulhat-e csapatával olyasvalaki, aki a császárnak és  királynak esküt tett. Sőt, maga Mészáros  Lázár hadügyér olyan javaslatot is tett, amelynek értelmében felajánlották volna, hogy az alkotmányossági garanciákért cserébe magyarhon a koronát támogatná  az itáliai forradalmak leverésében.

Magyarán a szabadságharc vezérkara és közélete is tele volt nemesekkel, akiknek eszük ágában se volt, miként a Rákóczi-szabadságharc alatt se, vegyülni nem  nemesi származású katonákkal, tisztekkel, neadjisten alacsony sorból kikerült parancsnokokkal.  Ezen késlekedés miatt aztán hiába indult végül csapatunk a bécsi felkelők segítségére, a schwechati csatában a soraikat rendező császári csapatok vereséget mértek a magyarokra, akik egészen az áprilisi dicsőséges tavaszi hadjáratig védekezésbe kényszerültek-a kormány ekkor tette át székhelyét Debrecenbe.

 

Emellett a hadvezetésben uralkodó torzsalkodás /Kossuth és Bem apó vagy Kossuth és Görgey ellentéte, Móga János és tábornoktársai  ellentéte stb./  se vitte előre forradalmunk és szabadságharcunk ügyét.  A magyar nagyurak szokásukhoz híven ezzel jobban el voltak  foglalva, és mint később a kiegyezés is jól  mutatta, vármegyei függetlenségükért vagy az udvarnál kapott előkelő posztért cserébe inkább elárulták saját lenézett és megvetett “nemtelen” társaikat és a néptömegeket és a felséges császár hív szolgálóivá váltak, semhogy a független és  demokratikus magyarhon ügyét viseljék szívükön.

Másrészt a külpolitikai tényezők se alakultak túl rózsásan. Ha győzött is volna Pest-Buda és Bécs közös forradalma, sőt, még ha tesszük fel a széttagolt Németország szintén vörösbe borult volna, a cári Oroszország hatalmas serege akkor is könnyedén elbánt volna az esetleges egységes forradalmi Európával. Ha pedig nem minden oroszok uralkodója, vagy ha úgy tetszik: Európa zsandára, akkor a kontinentális egyensúlyra féltékeny Anglia avatkozik be a koronás fők oldalán-tehették mindketten,hiszen Anglia a gyarmatokról, a cár atyuska pedig Szibériából vagy a félelmetes kozákok köréből lett volna képes bőven utánpótlást biztosítani a forradalmak leverésére. Ahogy a későbbi események mutatták, komolyabb támogatásra és akkor is csak a britek részéről legfeljebb a németek vagy az olaszok számíthattak volna, és ők is csak azért, mert az olasz és a német egység kezdeményezői is uralkodóházak voltak felülről jövő “forradalmak” által-még akkor is, ha Garibaldi sikerei nyomán csatlakozó olasz államok akciója forradalmi színezetűnek tekinthető. Hazánk a francia és a brit diplomáciában végig mint a Habsburg birodalom  része szerepelt,  nem volt az angol külpolitika érdekelt egy bizonytalan orientációjú magyarhon újjászületésében.

 

Mindezek ellenére és talán tudatában is Kossuth felvállalta lehetetlen dolgok sorozatát, amellyel kiváltotta a kontinens és a haladó világ rokonszenvét: a nemzetiségiekkel való megegyezés keresése mellett 1849.áprilisában  trónfosztottá nyilvánította az osztrák uralkodóházat és egészen a szabadságharc végéig mindenféle külső segítség nélkül vezető szerepet vállalt a forradalom és szabadságharc irányításában. A független és demokratikus Magyarország szellemiségéhez haláláig hű maradt az emigrációban is és a törvénytelenül trónra került, a szabadságharcot vérbefojtó Ferenc Józsefet soha sem ismerte el magyar királynak.

Meg kell jegyeznünk végül, hogy az ifjú császár udvarában szívesen látott Jellasicsnak később szobrot emeltek-kivéve a titói korszakot. Addig kardja végig hazánk irányába mutatott, azonban a kilencvenes évek óta-mintegy felemás értékű gesztusként-kardja már déli irányba, Albánia felé jelzett.  Mindenesetre nemcsak a hazai uralkodó osztályokat terheli súlyos felelősség a szabadságharc sorsáért, hanem azt a máig érvényes osztrák külpolitikát is, amely szemben a hazánkat a cári intervencióért és 1956-ért is megkövető orosz gesztussal, máig nem kért bocsánatot Magyarországtól.

 

B.Deák András