A dolgozók kilátástalan jövője

Munkáskérdés mint olyan, ma is létezik és nemcsak hazánkban,hanem a neoliberális vadkapitalizmusnak köszönhetően szerte a világon is. Magyarhonban ez azonban már eleve többszörösen összetett problémaként is jelen van,amelyhez egyrészt térségünk gyarmati függősége, másfelől az járul hozzá, hogy nemes egyszerűséggel a dolgozókon nem igazán segít senki, főleg nem az egymással versengő tőkés pártok, amelyek csupán a választási kampány alkalmával szólítják meg az embereket.

A munkáskérdés már eleve megoldatlan amiatt is, hogy például a hazai munkásmozgalom jobbszárnya különösen napjainkban már mindennel foglalkozik, csak éppen avval nem,hogy a csupán pártbrosúrákból ismert dolgozónak szüksége lenne valakikre vagy valamilyen szervezetekre, amelyek komolyan az ő nehézségével és jövőjével foglalkozna. Ez azonban csupán a kisebbik gond: ennél is súlyosabb probléma az, hogy ma az elegánsan bérből és fizetésből élők helyzete egyre kilátástalanabb.

Ma a munkásmozgalom egyik legfontosabb utódának számító szervezetben gyakori téma a migránsoktól való rettegés, illetve hazánk integrációs szervezetből kilépésének sürgetése nyugatellenes felhanggal-tegyük hozzá, olyanok részéről, akik anno tagságunk kezdetén lelkesen az EU mellett kardoskodtak, arra hivatkozván,hogy majd a nemzetközi burzsoáziával szemben a dolgozók is nemzetközileg összefoghatnak-ám mint tudjuk,a különböző magyarkodó frázisok -magyar dolgozó, magyar kis-és középvállalkozó, magyar földműves-harsány hangoztatásánál kötöttek ki. A velük szembenálló irányzat ugyan szociális mozgalmakat támogat, szorgalmaz is kiadványokat, kartákat, azonban ők meg lelkes uniópártiak. Ám az ő szavuk se jut el a dolgozókhoz. Namármost főleg, ha a munkásmozgalom nacionalizmusra hajlamos oldalát vesszük alapul mint a kádári idők örökösét, állíthatunk egy kisebb tükröt a tevékenységük elé: a dolgozókat képviselő mozgalomtól talán elvárhatná a munkás, akit a halhatatlan Hofi gyakran melósként emlegetett, hogy arról beszéljen: emberek, itt nagyon nagy baj van. Számtalan dolgozó máról-holnapra él, a csekkek befizetése után alig tud valamit vásárolni vagy a csekkek rovására fogyaszt, mert étkezni csak szükséges. Számtalan dolgozó bérrabszolgaként tengődik, örül, hogy van állása, a szakmák büszke és dicsőséges világa ma már megszűnt vagy arról, hogy a munkából élő ember főleg fiatalon nem leli itt a helyét és kitántorog. És végül a teljesség igénye nélkül, arról sincs szó, hogy derék munkásaink, elvtársak, majd mi megvédünk titeket a munkahelyi terrorral szemben. Egy magára valamit is adó munkásmozgalmárnak vagy ilyesmit kellene mondania, vagy hasonló témákkal foglalkozni. Ám erről itt szó sincs. Arról ellenben sok szó esik, hogy mindenáron be kell jutni a parlamentbe, persze ahelyett, vagy anélkül,hogy a dolgozók civil szférájának kiépítésén fáradnának-persze túl sokat pártbürokratáktól nem várhatunk. Azt lehet hallani, hogy Putyin cár atyuska jóságos meg nagyon jó ember, illetve, hogy orosz orientációt kellene választani a nyugatmajmolás helyett meg hogy bezzeg a Nyugat micsoda egy gonosz sátánfajzat. Az ugyan igaz, hogy normális viszonyt kellene ápolni az orosz medvével meg minden országgal általában és az is igaz, hogy hazánk legújabb kori tragédiájáért nagyrészt a nyugati országok kritikátlan és szolgai utánzását okolhatjuk. Azonban arról szó nem esik, hogy az orosz medve is kapitalista meg a jenkik jóságos Joe bácsija is, azaz a dolgozót mindegyik megveti és kizsákmányolja. A másik munkásmozgalmi irányzatban pedig igaz, hogy a baloldal európai egységét sokszor szorgalmazzák, azonban az uniót meg az európai értékeket ők is kritikátlanul istenítik. Ennek sincs sok köze a dolgozók mindennapi nehézségeihez: az egyszerű dolgozó nem avval van elfoglalva, hogy milyen jó, hogy ő európai, hanem avval, hogy lyukas a zsebe.

A nagybetűs mindennapi életben pedig részben ezek miatt is azt látja a munkából élő, akarom mondani nyomorgó ember, hogy nem lép egyről a kettőre. Nem segítenek rajta se pártok, se ügyvédek, se szakszervezetek. Valahol még a túl sokat nem érő szakszervezet is hiányzik. Ki van szolgáltatva a megélhetési nehézségeknek, illetve annak, hogy nem is biztos, hogy lesz hol dolgoznia. Mint sok esetben írtam volt, normális, hosszútávon biztos jövőt jelentő szakmák nincsenek és ha valaki ilyen-olyan képzéseken akar részt venni, sokszor feladhatja, mert a 8 vagy 12 órás robotolás után főzni és háztartást vezetni is kell és egész egyszerűen nem tud tanulni arra a továbbképzésre vagy szakképesítésre, amely vagy jelent neki megélhetést vagy nem-de inkább vagy nem. És arról se igen esik szó baloldalon, hogy rengeteg a stresszes, idegileg kimerült, fáradt vagy depressziós ember az embertelen, megnemértő pénzhajhászó világ miatt. Amiatt, hogy ahol dolgoznak, az adott cégek gyakran irreálisan magas elvárásokat támasztanak velük szemben, tudjon az ember egyszerre millió meg egy dolgot betanulni, illetve egyszerre öt helyen is mászkálni akár. Persze arról se nagyon esik szó, hogy a fiatalok párkeresés közben rengeteg elutasítást kapnak csak mert az anyagi és egyéb magas elvárásoknak sose felelhetnek meg. Végül lehetne azzal is sokat foglalkozni, hogy régen állásinterjú mint olyan se létezett, ahol a kiszolgáltatott, akármilyen munkát bevállalni kénytelen ember keze-lába reszkethet attól, hogy ki mibe köt bele és miért is kap kosarat a munkába jelentkezéskor.

Nagyjából körvonalakban így fest a mai élet a dolgozók és a munkásmozgalom körében. Az előbbieket joggal nevezik bérrabszolgáknak, mivel annyira kiszolgáltatottak, hogy egyszerűen egyik fizetéstől a másikig élnek és félretenni nem tudnak, rá vannak utalva a munkahelyi nehézségekre és senki se védelmezi őket. A munkásmozgalom egy tekintélyes része pedig máig sem tudott megszabadulni a félfeudális bürokratikus, pártközpontú, a dolgozókat nem értő régimódi beidegződéstől és ma is főleg aktuálpolitikával vagy demagóg kérdésekkel foglalkozik, a dolgozókkal kevésbé. Mára pedig a szakadék meglehetősen nagy lett munkából élő pórnép és a pártbürokraták között.

B.Deák András