Divat a szociális érzéketlenség?

Lehet egy sor közhelyet emlegetni: például, hogy a mai világ a pénzről meg a rohanásról szól vagy hogy senkinek senkire és semmire nincs ideje. Igen, közhelynek közhely ez napjainkban, azonban attól még kemény tényekről van szó, amelyek révén meg lehet magyarázni, miért is tart különösen hazánk és térségünk ott, ahol. Hogy miért is van ennyi ideges és feszült ember, mi annak az oka, hogy a stressz ma már teljesen természetes dolog.

 

Van egy sor tudományos magyarázat erre, azonban ami még ennél is sokkal fontosabb, hogy a jelenlegi felállásban ebből a mai életvitelből nincs igazán kiút. Többek között az ennek az oka, hogy olyan kispolgári fogyasztói modell alakult ki már a hetvenes évektől vagy talán még korábbi időtől fogva, amely szélsőséges formájában szándékosan mellőz olyan emberi magatartásformákat, mint példának okáért a szolidaritás, az együttérzés, a másik ember iránti megértés, egyáltalán maga az empátia készsége. Sőt, vannak esetek vagy helyzetek, amikor kifejezetten a gyengeség jelének vagy gyávaságnak titulálják, amikor valaki embertársa irányába érzékenységet mutat.

 

Persze ez egy igen összetett probléma, azonban alapvetően jól kivehető, jól körvonalazható kérdésről, a szociális érzéketlenségről van szó, amely vagy azért alakul ki, mert az emberek jórészének van úgymond éppen elég baja anélkül is, hogy más keresztjét is magára  vegye, vagy pedig amiatt, mert az érdekeinek legjobban éppen az az állapot felel meg, amikor nincs semmi összetartás vagy szolidaritás a társadalomban.

Az előbbi esetben az ember még valahol azt nagyon, de nagyon mélyen el tudja fogadni, hogy rengeteg ember máról-holnapra él és egész egyszerűen se egy beszélgetés vagy találkozó szintjén, se máshogy nincs a másikra ideje. Fáradt, túlfeszített vagy túlhajtott és még odahaza is rengeteg a tennivalója-és akkor még normális életvitele sincs, csak alszik meg robotol. Ez érthető természetesen, a számunkra igazán fontos gond azonban nem itt keresendő.

A megnemértés ugyanis sok helyen nemes egyszerűséggel egyfajta divat, azaz íratlan szabályok, normarendszerek összessége, amely megszabja, hogy egy úgymond magára  valamit is adó illető miként viselkedjen a másikkal szemben. A kutya itt van elásva. Sok főleg magasabb állásban lévő vezetőnek szinte kutya kötelessége a nála lejjebb lévő vagy más pályáról indult /azaz elítélően jöttment/ emberekkel szemben sok esetben mély megvetést tanúsítani, elutasítóan hozzáállni.  Miért is? Mert sokan úgy vélik, hogy ha előnyösebb pozícióban vannak vagy olyan helyzetben, hogy emberek sokaságának sorsáról dönthetnek, azt a gyengeséget maguknak nem engedhetik meg, hogy lelkizzenek miattuk. Még akkor se, ha itt nem érzelgősségről van szó, hanem egyszerű emberségről, urambocsá: jóindulatról.  Csakhogy a bökkenő az, hogy rengeteg olyan fazonnal találkozhatunk manapság, akinél emberi gyarlóság megnyilvánulása,ahogyan viselkedik.  Azt persze tegyük hozzá, hogy ő is csak ember. Nem tudhatjuk, milyen elvárási és normarendszerben, milyen frusztráltságban élt. Azonban könnyen előfordulhat, hogy a becsvágy vagy a bizonyítási vágy, az, hogy majd ő  megmutatja, hogy kicsoda és mire képes, nos, ezek életének meghatározó elemei. A bizonyÍtási vágyra pedig könnyen sarkallhatja az, hogy térségünk félgyarmati helyzete miatt a külföldi hatalmasságok irányába muszáj mutatnia,mennyire kemény legény a szóbanforgó vezető pozíciós ember. Persze a korrektség kedvéért meg kell említenünk, hogy nyilván nem minden vezető beosztású illető olyan, amilyen és szép számmal akadnak közöttük olyanok,akik humánus magatartásból jelesre vizsgáznának, azonban emellett sok olyan uralkodó osztálybeli is van, aki a puszta pozíciója mellett nem igazán tett le sokat a képzeletbeli asztalra.

 

Ez a helyzet azonban a legfájóbb azon sokmillió ember számára, akik vagy olyan mélyszegények, hogy a fagyhalál fenyegeti őket télen, illetve akik létbizonytalanságban élnek vagy pedig munkájuk van, de igen kevés pénzért kénytelenek dolgozni, akarom mondani, robotolni.  Ez pedig korántsem újkeletű probléma, tudniillik ilyenkor lehet gondolni arra a József Attilára, aki világba kiáltotta mély fájdalmait, azonban segítség és megértés helyett a pofonokat, az elutasításokat, a mély megvetést kapta. Különösen attól a bizonyos szegedi professzortól, aki kijelentette, hogy amíg ott ő az atyaisten, addig ilyen emberekből nem lesz semmi. Igazából se Horger Antal, se József Attila nem halt meg, mert rengeteg olyan ember él ma is, akik hasonló helyzetben és szereposztásban vannak, csak a nevük meg a személyük más. De osztályhelyzetük és megítélésük, rangjuk ugyanaz. Ma is sok ember intéz ügyes-bajos hivatali dolgokat, sok esetben barátságtalan, emberekkel bánni nem tudó, minősíthetetlen hangnemben beszélő ügyintézők elé járulva, mondhatni, nagy alázattal. És gyakran van úgy megoldva, kitalálva, hogy az ember minél kiszolgáltatottabb legyen, minél kevésbé tudjon boldogulni, érvényesülni.

A megnemértés világában a legjellemzőbb az engem nem érdekel meg az így jártál, az már a te bajod mentalitás. És ez számos nagy jó urunknak így a természetes, mert ha ők monopolhelyzetben vannak és azt élvezhetik, minél több ember ki van nekik szolgáltatva, alá van vetve, akkor a későbbiekben sem fognak komolyabb vetélytársak jelentkezni. Ez a tendencia pedig sajnos nagyon úgy fest, hogy tartósnak fog bizonyulni, nem kevésbé annak is köszönhetően, hogy a félgyarmati függés miatt az ilyen hatalomközpontú szemléletnek komoly nemzetközi háttere van.

 

B. Deák András