Demokrácia munkáshatalom nélkül

A demokrácia fogalmát ma már rengeteg féle módon értelmezik vagy időnként csűrik-csavarják. Szó szerint népuralmat jelent, a gyakorlatban azonban már az 1789-es nagy francia forradalom idején is jelen volt a hazai közéletben a népre való hivatkozás, ott azonban népen a nemeseket, a kiváltságos uralkodó osztályokat értették a bécsi udvar elnyomásával szemben és nem pedig a pórnépet-ezen nagy jó urainktól mi sem állt távolabb, mint szóba állni a megvetett jobbágysággal vagy egyáltalán a nemtelenekkel.

 

A régi időkbeli nagyságos, méltóságos, nagyságos vagy kegyelmes uraknak anno a ma már sok helyen indexre tett ,ám amúgy se szalonképes felvilágosodás eszméje azonban kapóra jött, azonban néhány, a szóbanforgó értékeket komolyan vevő /Kossuth vagy a legnagyobb magyar/ államférfiút leszámítva, a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas egysége az ő esetükben mindössze abban merült ki, hogy a vármegyei köznemesség hangosan követelte nemesi aranyszabadságát, valamint azt, hogy a bécsi udvarral szemben maradhasson meg saját kis szűklátókörű mulatozással és korhelykedéssel végigélt világában és ezután is korlátlanul nyomhassa el a jobbágyokat.

 

A francia forradalom, illetve a jeles reformkor óta már számtalan zivataros, háborúkkal teli korszak lezajlott és a Dunán is rengeteg víz lefolyt, azonban azt kell látnunk, hogy a dolgok lényege azóta sem igazán változott. Talán még ott nem tartunk, hogy valakit vagy valamely magasabb állást betöltő úriembert vagy úrhölgyet tekintetesnek vagy méltóságosnak legyen kötelező titulálni-bár a hazai jobboldali folyamatokat látván, ez se zárható ki a későbbiekben-azonban, akár így, akár úgy kell valakit is szólítani, még a neoliberális vadkapitalista oldalon is, nemcsak a nemzeti konzervatívok akadnak szép számmal, akik a régimódi úri világ letűnt múltjára büszkék.  Azaz magyarán arra a korszakra, amikor is a nem közéjük tartozó nem nemeseknek is, nemhogy az aljanépnek hallgass volt a neve. Ha csak egy kisebb példát, a kiegyezést követő századfordulót vesszük is alapul, némely történész irányvonalak képviselői szerint is a békebeli idők korszaka is inkább mérsékelten konzervatív és nem liberális volt, azaz bizony akkor is a hagyományos feudális birtokos osztály túlsúlya és annak úrhatnám, másokkal partneri viszonyt nem kereső stílusa volt jellemző. Volt agrárius, elsősorban az arisztokrata nagybirtok érdekeit figyelembevévő és inkább az iparmágnásokra támaszkodó irányzat, valamint olyan, akik az akkori közjogi állapotokat fogadták el, mások az osztrák nagyurakkal való viszony lazábbra fűzésében voltak érdekeltek. Azonban akár így, akár úgy, még őket is összekötötte a néphatalomtól való rettegés- ezért is támadta anno Kossuth a virilizmus rendszerét, ahol is a leggazdagabb nagybirtokos automatikusan törvényhozási tag lehetett, a vagyoni cenzus pedig szándékosan kizárta a zselléreket és az ipari munkásságot.

 

És akárhonnan is nézzük, ma is ugyanez a közéletben uralkodó felállás.  Ferenc József uralkodásának 1867-et követő korszakában is harsoghatták nagy büszkén, hogy bezzeg az ezeréves nemesi alkotmányosságba a modern polgári parlamentarizmus is belefér /vagy nem/, meg hogy hurrá, mennyire fejlődött az ipar, a mezőgazdaság meg a vasútépítés stb. De attól  még tény: a felnőtt férfi lakosság csak alig 1-2 százaléka bírt választójoggal, míg a porosz fegyelem által uralt császári Németországban is ez az arány 14 százalék volt. A sok demokrata gondolkodó által mintának tekintett franciahonban pedig a felnőtt férfi lakosság vagy negyedének, kb. 22-24 százalékának dukált ez a jog.

Arról nem is beszélve, hogy a mai törvényhozásban is számos irányzat politizál. Vannak szélsőségesen radikális nemzeti gondolkodók, neoliberális vadkapitalisták, liberálisok, más felosztásban nézvést mérsékelt vagy szélsőséges uniópártiak, illetve az integráns szervezetet kőkeményen elutasítók, nyugatbarátok és Amerika feltétlen szövetségesei, illetve inkább a modern orosz ” cár atyuskák ” irányába orientálódók. És amolyan magyar módra büszke is mindenki, hogy bezzeg mi mennyire európaiak meg demokraták vagyunk.

 

Azonban van egy bökkenő. Nemcsak arról van szó, hogy anno a Munkáspárt sose érte el a négy, majd öt százalékos parlamenti küszöböt, hanem egyáltalán arról, hogy ahogy a régi világban eleve kirekesztették a zselléreket , úgy ma se igen foglalkoznak például se a kistermelőkkel, földművelőkkel, se avval, mi újság van a meló világában, se azzal, hogy lehetne például annak elejét venni, hogy egyáltalán kialakuljon a fedél nélküliség vagy az állástalanság, nem is beszélve a mélyszegénységről vagy a létbizonytalanságról.  Emellett pedig az a mentalitás is virágkorát éli, hogy minél inkább vagyonos valaki, minél menőbb és minél jobban nagyzolni tud, annál jobb. A nép pedig éppen az, aki kirekesztetett a hatalom sáncaiból: a máról-holnapra bérből és fizetésből élők, a helyüket nem találó fiatalok, a szegény emberek, és a dolgozók. Úgy tűnik, történelmünk sok kérdésben-lényeges kérdésekben-ismétli önmagát.

 

B.Deák András