Demagóg válaszok a melósok nyomorára

Olyan, hogy munkáskérdés,ma is van, volt és félő, hogy lesz ezután is. Legfeljebb nem beszélnek róla hivatalos kormányzati, illetve egyéb neoliberális vadkapitalista tőkés körökben. Azt, hogy vannak dolgozók, illetve van a szép magyarosan kifejezett menedzsment, avval a rendszerváltást követően hatalomra került honatyáink is tisztában vannak, azonban vagy egész egyszerűen elkenik-elmeszelik a problémát, vagy teljesen más szemszögből közelítik meg a kérdéskört, vagy pedig az emberekbe egy olyan öntudatot oltanak bele, amely kiválóan alkalmas arra, hogy mondjuk a fogyasztással, az önfeledt szórakozással meg egyéb önközpontú dolgokkal foglalkozzanak, csak éppen ne a nyomorukkal vagy az őket ért igazságtalanságokkal. Márpedig olyan eszmék vannak dögivel, amelyek a valós problémákat egészen más mederbe terelik, éppen ez a baj: tudniillik a rengeteg ígérgetés és viágmegváltás között enyhén kifejezve erőteljesen háttérbe szorul annak tudata, hogy igenis van melós a maga életével és nehézségeivel. Ez ugyanis nem egyeztethető össze a vadkapitalizmus tombolásával és legszélsőségesebb megnyilvánulásaival.

Mindenekelőtt lássuk, mi az, amivel ma a bulvártémák, a szenzáció világában és a fogyasztói társadalomban nem igazán ildomos beszélni vagy írni, egyáltalán foglalkozni. Mondjuk azzal, hogy ki miért tántorog ki külföldre munkát vállalni, miért dönt úgy, hogy inkább odakinn, mint idehaza boldogul. Vagy hogy mi lehet az oka annak, mivel magyarázható, hogy vannak hiányszakmák, ma már emellett arról is szól a fáma, hogy kell a szakember, csakhogy egyszerűen nem éri meg a fiatal tehetségnek itt és ilyen körülmények között robotolni. Arról is kevés szó esik, vajon mi miatt van, hogy nem egy cég félinformációkat ad ki magáról, hogyan lehetne ennek elejét venni, miért történhet meg valakivel, hogy például más órákkal van bejelentve, mint amennyit valójában dolgozik, magyarán miért dolgozik valaki tizenbárhány órában, amikor a munkaszerződése nyolcat ír elő. De hatékony megoldást például arra se találnak vagy nem is érdekeltek találni, hogy vannak különböző hitelajánlatok, amelyek akár forintos akár devizaalapúak, ám rengetegen pórul jártak avval-és itt persze nem az a megoldás, hogy ujjal mutogatnak a kisemberre, hogy ugyan már, miért nem olvastad el az apró betűket. Egyszerűen abból a szemszögből kell ezt nézni, hogy egyáltalán olyasmi hogy fordult és hogy fordulhatott elő, hogy nem is egy ember ki lett lakoltatva, mert nem bírt törleszteni-jómagam igenis hiszem és vallom, hogy a bankok érdekeit is nézve lehetett volna találni olyan megoldást, amely nem végződik károsultak számára könyörtelenül, ugyanis minden hozzáállás kérdése. De lehetne foglalkozni avval is, mi okból nem jön ki az ember egyáltalán a fizetéséből, mi okból kell a béreket mesterségesen igen alacsony szinten tartani. Ha jómagam egy cég mindenható vezetője lennék, én is nyilván verném az asztalt és konokul ragaszkodnék a jussomhoz, hogy márpedig nekem ez jár, az meg amaz is jár, azonban arról is gondoskodnék, hogy ha önmagam folyton reklámozom, akkor a koszos melós úgymond, ő is érezze, hogy megéri nálam melózni, mert a cég ebben is meg amabban is segít, jól kijön abból a fizetésből, amit kap-nos, van ilyen is, de nemjellemző, sőt, igen ritka, mivel ma ami divatos, az éppen az, hogy sokan nagyzolnak, rázzák a rongyot, hivalkodnak, hogy bezzeg nekem ez is van meg amaz is-azaz nekik derogál a mindenkin segítő Róbert bácsi szerepe. Ezenkívül téma lehetne az is, hogy a melósokat is ezer meg egyféleképpen képesek megosztani, köztük viszályt meg irigykedést kelteni az alamizsna miatt. Végül, de nem utolsósorban külön téma tud lenni, hogy van-e avagy se érdekvédelem a munkahelyeken, ha van, miért korlátozott a tevékenységük, ha pedig nincs, akkor hogy vegetálnak a dolgozók, minő is az az életmód, ami arról szól, hogy hullafáradt az ember munka után, épp csak lefekszik és kezdődhet elölről a hajtás. Igen röviden és csak vázlatosan, még mindig a teljesség igénye nélkül például ezeket a kérdéseket lehet felsorolni.

Ezzel szemben ma a divat inkább az, hogy vagy ellenkező oldalról szemlélik a dolgozót, vagy a valós problémákat elhárítják, elterelik. Ha csak egy jelentkezést veszünk alapul, mit is a legszembetűnőbb ? Nem más, mint az, hogy igenis kirekesztik a dolgozót eleve már azzal például, hogy ő sem kell, mert túl idős, ő se kell, mert nincs meg az a tapasztalata, amelyet eleve meg se szerezhet, ha pályakezdőként így állnak hozzá. Ja igen, és ő se kell, mert túlképzett és így tovább. A tévedés lehetőségét fenntartva, senki nem tud arról, hogy akármely vallás szent könyvében megírt isteni kinyilatkoztatás lenne, hogy márpedig csak azért is így kell egy dolgozni akaró emberrel szemben viselkedni vagy hogy mindenáron gőgösnek kell lenni és lenézni a dolgozót avagy szép hivatalos szófordulattal élve: a munkaerőforrást. Hogy számtalan esetben bíráltam volt az úri világot, például emiatt is, nem véletlen, mert az sajnálatos módon ma is élő szokás, hogy aki nyeregben és diktáló helyzetben van, igenis nagyságos úrként beszél foghegyről a neki alávetett illetővel. Persze van olyan békebeli klasszikus üzleti szemléleten alapuló etika, amely arról szól, hogy partnerek vagyunk, nem nagyságos vagy tekintetes urak, méltóságos urak meg senkik vagy ma divatosan szép magyaros szófordulattal nevezve, lúzerek. Ha pedig partnerség van és mellérendelt viszony, azon esetben arról van szó, kérem alásan, hogy én vagyok a munkaadó, aki adok kenyeret a dolgozónak, a dolgozó meg azért van, mert neki köszönhetem, hogy a munka el van végezve, megy folyamatosan, mint a karikacsapás-ezt az üzleti nyelvben kölcsönös haszonnak nevezik, azaz neked is jó, meg nekem is: te jól jársz, mert szakértelmedet emberesen megfizetem, én meg azért, mert a cégemet a szakértői gárdám felvirágoztatja. Hát ilyen ma valahogy nincs. Az ellenben igenis tény, hogy inkább az a szemléletmód dívik, de nem gyengén, hogy örülj, hogy van melód, ha nem tetszik, told el a biciklit. Aztán. Tudjuk, hogy a cégek vezetése igen ravasz és ezt arra használják fel manapság, hogy mindent a dolgozó ellen fordítsanak. Ha a dolgozó panaszkodik, általában ez munkáltatói nyelven úgy jön le, hogy a dolgozó az lázadozik vagy rontja a csapatszellemet. A dolgozó azt látja, hogy vele akármit megtehetnek a kiszolgáltatottsága miatt és ha ezt felpanaszolja akárhol is, azt látják, hogy rontja a légkört és nincs benne együttműködési hajlandóság. Épp ez is bizonyítja, hogy osztályok és osztálykonfliktusok igenis vannak. Mert már pusztán az a divatos megnevezés is, hogy munkaerőforrás, azt sugallja, hogy a dolgozó olyan beszélő szerszám,amely akármelyik cégért, akármelyik munkaadó szervezeti egységért él, azért áldozza munkáját és szabadidejét, azaz tetszik vagy se, annak van alárendelve, a dolgozó dolga az, hogy akármely cég igényét a legeslegmesszebbmenőkig kielégítse. Nem pedig azért, hogy ő meg a cég emberi jogosdit játsszanak.

Ezzel még nincs vége. Ha van munka és tőke, van munka világa, márpedig miért ne lenne, akkor ha ilyen vagy ehhez hasonló nehézségek merülnek fel, azt tőkésék háza táján, illetve demagógéknál is kezelni kell, különben a dolgozó még fel talál lázadni, munkát szüntet be, gyárakat foglal és még sorolhatnánk, gondolják ezt jobboldali és vadkapitalista prófétáink. A korporatív álmegoldást a legkülönbözőbb fasiszta irányzatok vagy a legszélsőségesebben konzervatív honatyák se viccből találták ki, hanem hogy a számára jogosan veszélyes melós hallgasson és tegye a dolgát. Ahol egy helyen van dolgozó és a munkáltató, ott csak kényszerű, hangsúlyozom, kényszerű megegyezés van, amelybe a dolgozónak akár tetszik, akár se alapon bele kell menni és szó sincs arról, hogy majd sztrájkolni találjon vagy összefogni kollektívan. Ennek van egy elméleti-ideológiai alapvetése is, amelynek a lényege, hogy a munkás fogalmát sajátosan értelmezik: szélsőjobboséknál dolgozónak minősül a vállalkozó is, aki nyelvtanilag helyesebben dolgoztat és nem dolgozik, azonban valami olyasmi a neve a hivatásrendi társadalomban, hogy vállalkozó munkás. Persze ahány ház, annyi szokás, mondották volt nagyszüleink, de valahogy ezzel az elképzeléssel nem igazán lehet egyetérteni-azt pedig mondanunk sem kell, hogy a nyilasok társadalmában se volt helye semmilyen dolgozói érdekérvényesítésnek.

Nem túl szorosan, de ebbe a dolgozókat meg nem értő halmazba sorolhatók azok a szintén elméleti síkon gondolkodó szintén inkább jobboldali színezetű eszmerendszerek, amelyek ilyen-olyan osztálypótlékban gondolkodnak. Az még ma se ment ki a divatból, amikor olyan szimmetriatengelyt képeznek egyes próféták, amelyben alul van a lenézett, lealázott, rabszolgaságra kárhoztatott magyarság, felül pedig a csúnya bácsik szerepében tetszelgő multik, a nyugati világ legjelesebb képviselői és azok úgymond idegenszívű szálláscsinálói, hoppmesterei. Ha valaki demagógiát szeretne elemezni, mindez erre kiválóan alkalmas terep. Az a tudat megvan, hogy slamasztikában vagyunk, meg az is, hogy vannak, akik miatt itt tartunk, és van is kiket gyűlölni. Az persze ilyenkor mellékes, hogy magyar a cégek vezetője is, a szomszéd Józsi bá meg a postás is de kit érdekel. Kit érdekel, hogy nem az számít, ki magyar, ki nem, hanem csakis azt kellene alapul venni, ki hol van a társadalmi ranglétrán. Ezen próféták azonban egy-két jól irányzott szitokszóval elintézik azokat, akik nekik az osztályalapú megközelítésről beszélnének.

Végül nem mellékesen, a hazai munkásmozgalom jobbszárnya is előszeretettel alkalmazza a magyarkodó szófordulatokat, például amikor arról beszél, hogy a magyar földműveseket, magyar kis-és középvállalkozókat kell védeni a multikkal szemben és márpedig a szóbanforgó párt az magyar párt /is/. Márpedig a nemzeti hovatartozást csak az emlegeti hangsúlyozottan, akinek valamilyen kisebbrendűségi érzése van vagy valamilyen görcsös bizonyítási vágya. Ráadásul ha valaki elsősorban azt szeretné kifejezni, hogy a magyar melóst meg a magyar őstermelőt képviseli, kérdéses, hogyan képviseli az internacionalizmust és hogyan képzeli el a jövőt, amikor is elsősorban a visegrádi vagy/és/ balkáni népekkel vagy hasonló cipőben járó dolgozóival lenne érdemesebb összefogni. Vajon akkor is szalonképes marad-e a magyar őstermelő-magyar melós-magyar kis-és középvállalkozó szentháromsága ? Avagy rendben van, maradjunk ennél, de akkor badarságnak minősítsük az internacionalizmust, sőt Kossuth dunai konföderációs gondolatait? Jómagam nem így gondolom és mind a környező népekkel való békés együttélést, mind a szomszéd országok dolgozóit felvállaló szervezetekkel való kapcsolatok ápolását fontosnak tartom-de lehet, hogy ez csak és kizárólag az én véleményem.

B.Deák András