A cserben hagyott katalánok

A közelmúltban zajlott le a katalán függetlenségnek egy rövid ideig tartó fejezete: ez egy olyan népszavazási indítvánnyal kezdődött, amely a spanyol országrész függetlenségének kikiáltására irányult és amelyre a lakosság jelentős része igent mondott. Végül pedig avval zárult le, hogy a katalán köztársaság államfője az egyik uniós országba menekült esetleges kiadatására várva, illetve a spanyol kormány kilátásba helyezte Katalónia autonómiájának felfüggesztését, lázadással vádolva meg a referendum kezdeményezőit és híveit. Mindezt az koronázta meg, hogy a mindenható unió tagállamai egyként sorakoztak fel Spanyolország mögött, elutasítván a népi önrendelkezési jognak ilyetén megnyilvánulását, magyarul színt vallott a nemzetközi burzsoázia egyik legjelentősebb fellegvára.

Időnként az embert az az érzés fogja el, hogy mintha a 170 évvel ezelőtti kontinensen élnénk, a különbség csupán az, hogy nem Szent Szövetség van, hanem Európai Unió, illetve bár a párhuzam kissé érdekes, de a világ csendőrének szerepét nem a cári Oroszország, hanem az Egyesült Államok tölti be. A cél azonban ugyanaz: valamilyen módon, de elnyomni a népeket. Hazánk haladó köreiben és a baloldalon egyaránt elevenen él annak emléke, hogy anno Táncsics és Petőfi milyen sikeresen buzdították a népet arra, hogy űzze el az őt sanyargató urait, akik saját népük kordában tartása érdekében cimboráltak a bécsi udvarral, valamint az, hogy dacolva az európai nagyhatalmak uralkodó osztályainak közönyösségével vagy nyíltan Habsburg-barát külpolitikájával, Kossuth apánk trónfosztottnak nyilvánította az osztrák császári dinasztiát. Vannak olyan publicisták, akik szerint tulajdonképpen ekkor már kialakult az első köztársasági államforma a kormányzóelnöki tisztség révén, azonban maga Kossuth nem kiáltotta ki a köztársaságot és elfogadott volna egy olyan alkotmányos királyságot is, ahol a parlamentarizmust és a felelős kormányzat gyakorlatát elfogadják. Itt azonban a lényeg nem is teljesen ez, sőt nem is csak az, hogy jelen esetben a spanyol állam is királyság és vele szemben Katalónia köztársaság lett volna/habár jómagam ezt is fontosnak tartom-B.D.A/, hanem egyrészt az, hogy ahogy ma is hazánk józanul gondolkodó, magára valamit is adó közvéleménye Kossuthot hazafinak és a demokratikus Magyarország jelentős élharcosának, nem pedig hőzöngő lázadozó rebellis figurának tartja, az 1848-49-es szabadságharcot pedig nem egy maroknyi rendetlenkedő banda akciójának, úgy a katalán függetlenséget sem nacionalista akciónak kell minősítenünk, hanem annak a népi önrendelkezési jognak a gyakorlását, amelynek fontosságát 100 éve maga Lenin is többször hangoztatta. Itt nem mellékes az a körülmény sem, hogy sem annakidején a magyar független demokratikus mozgalom létjogosultságát, sem ma a katalán nép szabadságvágyát nem igazán kezelték, kezelik megfelelően. Mint említettem volt nem egy helyen, egyrészt Ausztria vagy a Habsburg család máig nem kért bocsánatot hazánktól a szabadságharc leveréséért, másfelől ennek velejárójaként mai napig megmaradt az a megalázkodó labancos mentalitás, amelynek lényege, hogy hazánk mindenkori nagyurai a lenézett nép ellenében készséggel hajbókolnak idegen hatalom uralkodó osztályainak. Természetesen a katalánok körében is vannak, akik a spanyol uralommal egyetértenek-a függetlenségpártiak mellett ők is szerveztek tüntetést-, azonban hogy a népszavazásban résztvevők tekintélyes hányada a függetlenség mellett érvelt, nem olyan dolog, amelyet legyintéssel el lehet intézni vagy lesöpörni az asztalról, fenyegetéssel és szankciók kilátásba helyezésével.

Namármost az unió is pont azon az elven működik, mint a régi birodalmak. Ennek a szervezetnek pontosan az az érdeke, hogy minden tagállam vagy jelölt kitermelje a maga komprádorait, azaz magyarán nekik engedelmeskedő, akaratukat kritikátlanul keresztülvivő helytartóit saját népük ellenében, nem pedig minden jogharmonizáció vagy fellengzős szólamok mellett is a népek közvetlen demokratikus úton hozott döntéseinek tiszteletben tartása, az önállóság elismerése-nem véletlen, hogy magyarhonban se lehet nemzetközi szerződéses kötelezettségekről népszavazást tartani. Ugyanez a helyzet a spanyolországi terület esetében is-itt teljesen mellékes, vajon a katalánok az unión belül vagy kívül képzelték volna el hazájuk jövőjét. Azonban az uniós államok természetesen a katalán köztársaságot nem ismerték el, ehelyett a spanyol királyi kormányt sürgették nagy gőgösen, hogy rendezze a kérdést, magyarul teremtsen rendet. Ez meg is történt letartóztatások foganatosításával.

Emellett felvetődik a kérdés: vajon miért is támogatjuk a katalán függetlenséget? Nos, részint kissé érdekesen fest, hogy a madridi kabinet fenyegetőzött, hogy az autonómiát felfüggeszti. Azonban arra nem nagyon van garancia, hogy ha s amennyiben visszakoznak a katalóniai illetékesek, akkor biztos,hogy nem lesz megtorlás. Nem mellesleg, a spanyol egységállamért tüntetők között voltak olyanok is, mit ad a véletlen, akik Franco tábornok fasiszta rendszerét tartják mértéknek. Hát nem különös? Aztán,ennek nyomán: kérdezhetik ellenfeleink, mi a különbség úgymond a katalán és a spanyol nacionalizmus között? Erre is van válasz. Egy: ha valaki mindenáron a nacionalizmusban akar gondolkodni, az egyik sértett, támadó jellegű, a másik, a katalán, védekező jellegű. A katalánok csak saját jövőjükről szerettek volna dönteni és ehhez joguk van. Kettő: nem szentírás, hogy a független Katalónia a spanyolokat elnyomná, mármint azokat, akik a katalán területeken élnek. Ahogy anno Kossuth is szorgalmazta, hogy a magyar nép békében éljen együtt szomszédaival, azok hazai kisebbségeinek biztosíttassék a nyelvhasználat joga és az önkormányzatiság. A kérdés: olyan talán nem létezhetett volna, hogy a katalán köztársaság elismerése mellett a spanyol és a katalán kormány egyaránt kölcsönösen kötelezettséget vállalt volna az emberi jogok és a kisebbségi jogok szavatolására? A válasz: dehogyisnem. Ismét hazai példákkal élve, a vörös gróf, illetve Jászi Oszkár, éppúgy, ahogy a proletárdiktatúra is amellett kötelezték el magukat, hogy a hazai nemzetiségiek kisebbségi jogait mint demokratikus alapjogot rögzítik és a gyakorlatban megvalósítják.

A nemzetközi helyzet és a neoliberális vadkapitalizmus azonban egyelőre rövidre szabta a nyugat-európai nép önrendelkezési akcióját. És félő az is,hogy ha az unió marad, ebben nem is lesz változás, az unió ellenében fellépő szétforgácsoló erők pedig erősen nacionalista irányzatok,amelyek egy és oszthatatlan nemzetállamban, nem pedig kisebbségi jogok érvényesítésében vagy önrendelkezési jogban gondolkodnak.

B.Deák András