A cím-és rangkórság csapdájában

A közelmúltban olyan információk láttak napvilágot, amelyek szerint az egyik legerősebb jobboldali irányzat hívei a régi letűnt dzsentrivilág nemesi címeit szeretnék visszaállítani. Maga a hír sajnálatos módon nem igazán meglepő, mivel a rendszerváltás óta hatalmon lévő neoliberális tőkés,illetve szélsőségesen konzervatív honatyáink sorra hoznak olyan intézkedéseket, amelyek a kialakult társadalmi egyenlőtlenségeket iparkodnak mindenáron tartósítani. Másfelől tudjuk, hogy hazánkban a nemzeti jobboldal az olyan, amilyen, nem igazán rendelkezik más mintával, mint amilyen a háború előtti úrhatnám világ volt. De nem ez jelenti ebben a kérdésben az egyedüli problémát.

Hercegek, grófok, bárók, illetve egyéb feudális címeket viselő társadalmi rétegek vannak az uniós államokban bőven: eleve ott, ahol például királyság az államforma, automatikusan vannak nemesi rangot viselő személyek is, már eleve azáltal, hogy a királyi család tagjainak a hercegi cím viselése és az ahhoz járó megszólítás dukál. Innentől nem is kell ezt tovább ragozni: hierarchikus módon épül fel például a Benelux-államokban is ez a meglehetősen elavult rendszer. Tudjuk azt is, hogy Angliában ma szintén élnek lordok, a második kamarát pedig Lordok Házának nevezik, ahova is elsősorban születési előjog alapján kerülnek be az illető politikusok, földbirtokosok. Emellett vannak köztársaságok, ahol szintúgy nem tilos a nemesi cafrangok használata: erre példa, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek egyik vezető német államférfiúja, Richard von Weizsacker nevében szereplő “von” jelző a politikus előkelő származására utal, tehát német földön is megmaradtak ezen titulusok. Miután valamennyi említett országban polgári parlamentarizmus és kapitalizmus van, így a munkásmozgalom számára ezen államok sem jelenthetnek mintát, azonban a hazai jobboldal egy tekintélyes része által alkotott társadalomképnél még ez a minta is jóval haladóbb, tudniillik az uniós országokban a fasisztákat leszámítva a legkonzervatívabb jobboldal is elfogadja a parlamentáris hatalomgyakorlás legminimálisabb játékszabályait: ez itthon nem igazán mondható el.

Hazánkban a hercegi, grófi, őrgrófi, bárói stb. rangok visszaállítása szükségképpen jár együtt a félfeudális dzsentriviág vagy annak-nagy jóindulattal mondva-“modernizáltabb” válfajának helyreállításával. Anno még az ellenforradalmi korszakban ráadásul megvolt annak is a módja és rangsorrendje, kit hogyan szabad megszólítani. Például a kisebb hivatalnokokat, tisztviselőket tekintetes uramnak, a nagyobb birtokosokat nagyságos úrnak, az országos vagy magasabb befolyással bíró személyeket méltóságos úrnak, az arisztokratákat és minisztereket pedig kegyelmes úrnak kellett szólítani vagy levél esetén címezni. Maga a megnevezés, hogy cím-és rangkórság onnan ered, hogy még annak is külön rendje volt, kinek milyen titulus dukál, amely önmagában is-legalábbis mai szemmel nézve-groteszk és nevetséges egyszerre. Azonban ennél lényegesebb az, hogy legfőképpen ez arra szolgál, hogy minél inkább kihangsúlyozzák vagy kiélezzék a társadalmi egyenlőtlenségeket, illetve a pórnépet engedelmességre és feltétlen alázatra neveljék. Namármost ilyenkor akik ennek a szisztémának a hívei, azok arra hivatkoznak, hogy miért ne járna ki a tisztelet az illetékeseknek ezáltal? A válasz erre leginkább az, hogy rengetegen címükkel és rangjukkal igencsak visszaéltek. Ennek pedig hagyománya 1945 után is volt még,ma pedig reneszánszát élik: akár herceg valaki,akár se, akár gróf vagy báró, akár tekintetes uram vagy asszonyom, akár méltóságos uram,illetve asszonyom, ilyen megszóltás nélkül is sokan, főleg hirtelen meggazdagodottak vagy vezető állást szerzett személyek gondolják azt, hogy ők kiskirályok, nekik mindent lehet: az országutakon fittyet hányva a KRESZ-re,száguldozhatnak, vagy fel vannak háborodva, ha valaki őket megbünteti vagy számonkéri. Ez ma a mentalitás. Az élet más területein pedig megtehetik ezen úriemberek vagy úrihölgyek, hogy arra se méltatnak embereket, hogy visszaköszönjenek nekik vagy egyéb módon alázzák meg őket. Vajon mi várható akkor, ha eztán már nemes címet vagy előnevet is viselhetnek azok, akik a társadalmi normákra fütyülő viselkedésüket pontosan a nagyzoló úri világ példájából merítették?

Itt kérem szépen nem arról van szó, hogy valakinek miért ne járna szuverén jogi alapon a családi nevek viselete meg az avval járó megszólítás. Amiről itt leginkább szó van, hogy ma sokan szeretik azt érzékeltetni másokkal, hogy ők többek,jobbak meg különbek is, mint lenézett honfitársaik. Illetve arról, hogy hazánk továbbra sem zárta le történelmi múltját, sőt, a múltbeli hierarchikus tekintélyelvi társadalmi rend kultusza manapság igencsak reneszánszát éli.

B.Deák András