Bűnbakkereső pótcselekvések

A hazai munkásmozgalom helyzetét szinte leginkább az nehezíti meg, illetve gyakran el is lehetetleníti, hogy a valós problémák feltárása helyett ellenségképet iparkodnak felfesteni. Persze azt is lehet mondani, hogy márpedig erre igény is van meg megfelelő  bázis jól irányítható fogyasztói társadalom révén, azonban ami nem megoldás, az akkor se megoldás, ha az adott ideológia főpapjai magától értetődőnek tartják a bűnbakkeresést.

Ilyesmi általában akkor alakul ki, amikor a félfeudális vagy másjellegű tőkés rendszerek válságba kerülnek, vagy azt generálnak, azt pedig iparkodnak hamis mederbe terelni. Lehet olyan is, hogy maga a rendszer alapvető logikája az ellenségközpontú hozzáállás-a Horthy-rendszer Trianonnal kapcsolatos elméletei vagy a keresztény-nemzeti kurzus háború előtti reneszánsza is ilyennek minősül, főleg, mert a zsidóság iránti gyűlölete mellett úgymond a bolsevizmust és a liberalizmust is elítélendő, elutasítandó értéknek tartotta. Ebben az időben olyan szélsőjobboldali elméletek is lábra kaptak, amelyek az értékes turáni vagy ugor fajmagyart állították szembe a nyugati dekadenciával.

Napjainkban kissé már háttérbe szorult az az antikommunizmus, amely a rendszerváltás kezdetén tombolt gőzerővel, helyette a nagymértékű elszegényedés és a társadalmi elkeseredettség mellett ismételten az a megoldás  működik, amikor keresni kell valakit, akit okolni lehet a tűrhetetlen állapotok miatt. Namármost az ember ilyenkor csak annyit lát vagy érzékel, hogy van egy adott személy-jelesül Soros György-aki maga a patás ördög a jobboldali tömegpropaganda szemében. Ő az, aki mindenféle nemzetközi, úgymond a magyarságot érintő csapást elindít, aki pedig valamit máshogy merészel gondolni vagy megítélni, az szintén a milliárdos embere-arról, hogy valami esetleg nem stimmel, arról persze szó se lehet. Persze lehet X.Y vagy Z is az ellenség.  Hívhatják másképp is az illetőt, a lényeg egyvalami: legyen kiben ellenséget látni,  legyen kivel foglalkozni.

Egyrészt az ilyen ideológiák legfőbb célja, hogy legyen propaganda. Legyen cirkusz, legyen annak közönsége is-kenyér persze annál kevésbé.

Másfelől az emberek érezzék magukat rettegésben és éljenek haragban, feszültségben, ilyenkor jön az ellenségkép gyártója, hogy bezzeg mi milyen jó fej kemény legények vagyunk, harcolunk ellenük teljes erőnkkel az emberek érdekében és így tovább. Érezzék, hogy márpedig van, ki velük törődik.

Harmadrészt az ipse ne avval törődjön, hogy ő csak robotol és sose lesz neki jobb, örökké szegénységben él, nem, ilyesmiről szó se lehet. A bulvártémák mellett igenis ilyesmikkel foglalkozzon. Ha pedig arra panaszkodik, hogy nem jön ki a fizetéséből-nos, beindul a propaganda, hogy bizony arról is az ellenségkép megtestesítője tehet.

A bűbbakkeresés egyik legfőbb és máig ható nem éppen dicséretes eredménye, hogy az ember nem ébred rá sose osztályöntudatára. Nem burzsujok, elnyomók és akárminő értelemben vett kizsákmányolók ellen harcol vagy azok ellen irányítható és szintén sose fog ráébredni arra, hogy dolgozóként ő az, aki megtermeli a nyereséget saját elnyomói számára.  Azonban szélsőjobbos próféták számára ez így van rendben-számunkra azonban hatalmas energiát igénylő feladat  megtévesztett emberek sokaságát arról meggyőzni, hogy az ellenségkép gyártása helyett a hibát a rendszerben  kell keresni.

 

B. Deák András