A balkáni-visegrádi unió alternatívája

Magyarhon és térségünk talán egyik legnagyobb történelmi és külpolitikai nehézsége az, hogy már évszázadok óta mindig valamely erősebb nagyhatalom irányába iparkodik az adott országok uralkodó osztálya állítani a közép-európai térség szekere rúdját. Ez az irányzat, tegyük hozzá, azt követően alakult ki főleg hazánkban, hogy az Árpád-házi királyok és részben az erdélyi fejedelmek még rendelkeztek a minden irányban egyensúlypolitikát folytatni tudó tehetséggel. Labancos szemléletű nagyurak jöttek, komprádor beállítottságú, a főleg nyugati, illetve jenki tőkéseket szolgalelkűen kiszolgáló burzsoák jöttek, akik aztán kritika nélkül beálltak az imperialista világhatalmak táborába, azonban akár ezt, akár az uniót vesszük alapul, az égvilágon semmilyen térségbeli társadalmi problémát nem oldottak meg-ez nem is véletlen.

Oszd meg és uralkodj, tartja a régi latin mondás és ezt maga az unió is jól működteti az összes problémájával együtt. Az EU nem azért olyan, amilyen, merthogy szent célja a népeket, kultúrákat közelebb hozni egymáshoz, áthidalni ellentéteiket, a közös nevezőket mindenképp megtalálni/bár az egyik alapító,Robert Schumann például a francia-német ellenségeskedésnek őszintén véget akart vetni ennek égisze alatt/, nem, erről a látszat ellenére szó sincs. Az unió inkább egyformásítani kíván országokat, népeket,illetve közvetetten belügyeikbe is beleavatkozni, akik pedig időnként az integrációs szervezet kritikátlan hívei, azok pedig inkább valamilyen rosszul értelmezett nyugatimádat hatása alatt vannak. Azonban azt is be kell látnunk, hogy a hazánkat végsősoron elszigetelő nacionalizmus se járható út, tudniillik egyrészt mi olyan luxust nem engedhetünk meg magunknak, hogy mindenkitől elzárkózunk, és még Svájchoz se hasonlíthatnánk magunkat-egyszerűen a mi térségünk geopolitikája és történelme-kultúrája nem olyan. Ellenben az a “fordított Unió”, amely annak alapján iparkodna hazánkat is integrálni, hogy inkább a keleti térséghez meg Oroszország érdekszférájába tartoznánk, szintén nem járható. Pestiesen szólva, ez ugyanolyan, mint az Európai Unió, csak pepitában.

De miért is lenne szükség a balkáni népek és a visegrádiak összefogására? Durva megközelítésből kiindulva, már csak azért is, mert az unió a térségbeli ellentéteket nem oldja meg. Elég arra gondolni, hogy például a szerbek meg a horvátok messzi múltra visszanyúló ellentéte/ római katolikus horvátok az ortodox szerbekkel szemben vagy a muzulmán bosnyákok elleni ellenszenv ténye/ nemcsak vallási kérdés, hanem részben geopolitikai, mivel a szerbiai külpolitikában a jóságos cár atyuska hagyománya ma is tovább él azáltal, hogy Oroszországot még mindig nagy testvérnek tekintik, más részük, illetve a horvátok, szlovének szintén tekintélyes része pedig nyugat felé orientálódik. Plusz a horvát vagy a szerb nacionalizmus se épp elhanyagolható tényező. Ezt az európai egység hogy hidalja át, amikor amúgy is arról szól a történet, hogy a nyugati nagyhatalmak a nagyobb testvérek, a csatlakozottak pedig alárendelt szerepben vannak? A válasz egyértelmű: sehogy. Magyarán van elég probléma anélkül is.

Ellenben az, hogy iparkodjanak a népek egymással normalizált viszonyt kialakítani mind az orosz medve, mind a nyugati hiénák ellenében és tiszteljék egymás kultúráját, akkor is járhatóbb út, ha ez még középtávon is igen nehezen kivitelezhető. Ugyanis amikor a trónfosztó kormányzóelnökünk még arról nyilatkozott, hogy ő itt csak a magyart ismeri el politikai nemzetnek, a legnagyobb magyar, Széchenyi István már akkor azon iparkodott, hogy magyarhon másnyelvű népeivel is békésen éljünk együtt-később korábbi állásfoglalását felülvizsgálva, Kossuth is a dunai népek szövetségében kereste a megoldást-emellett a Szózat atyjának, Vörösmartynak is tisztelettel kell adóznunk, aki szintén sürgette a szláv népek, illetve a románok és a magyarok testvéri kézfogását. Sajnálatos módon azonban mind ők, mind később a vörös gróf, Jászi Oszkár, illetve a proletárdiktatúra harcosai is megkapták a pofont nacionalista mentalitású régivágású nagy jó urainktól. A népek békéjének harcosait az adott kor nem értette meg, legyen szó akár a dunai konföderációról, akár a “keleti Svájc”, a kantonosított Magyarország szellemi atyjairól.

Azonban igazuk nem ezen nagy jó urainknak van. Hanem Károlyi Mihálynak, Kossuthnak, Széchenyinek, Jászi Oszkárnak meg a baloldali gondolkodóknak. S minő érdekes, még jobboldalon is/!/ vannak, akik az mellett érvelnek, hogy legyünk jóban a románokkal, ukránokkal, szlovákokkal, szerbekkel stb. Merthogy arra hivatkoznak, hogy közösek gyökereink, történelmi múltunk. És ugye közös a népzene, a népművészet, hasonló maga a folklór. Egy helyen, a Kárpát-medencében élünk, ugyanazon történelmi viharokat éltük át, ugyanazon nagyhatalmak szorításában éltünk és még sorolhatnánk. Mi emiatt jobban szót tudnánk érteni egymással, mint a nyugati hatalmak fölényeskedő nagyuraival vagy azzal a hatalmas Oroszországgal, amely szintén meghatározta térségünk történelmét és geopolitikáját. Persze nacionalizmusok meg széthúzások vallás meg külpolitika miatt ott is vannak. Azonban ezen népek összefogása-különösen ha a szintén közös történelmi múltú magyar lengyel, cseh, szlovák szolidaritásról van szó, képes lehet ezer sebet begyógyítani-ha ezt mindegyik oldal képes belátni és együttesen akarni.

B.Deák András