Az ál-kétoldalúság

Manapság sokszor hangzik el az a szellemes, ám mindenképpen találó szösszenet, hogy az ember elsőszámú otthona a munkahely, ahol pedig él életvitelszeren, az csak a második. Ennek valaminő igazságtartalma azért csak van, ha más nem, akkor az, hogy sok helyen a melós tizenórákat robotol-az megint más kérdés, hogy szerződésileg mennyi munkaórával vagyon az illető bejelentve. De ha nem is annyit dolgozik valaki, akkor se elhanyagolható kérdés, hogy számos ember oda-vissza nehéz órákat bumlizik külvárosi vagy helyközi tömegközlekedési eszközökön.  A korrektség  kedvéért az is tény, hogy hazánkban még a nyolcvanas évek elején is volt szombati munkakötelezettség-Csehszlovákiában még  1987-ben is, azaz voltaképpen sokáig csak vasárnap volt az embernek szabadideje. Sok helyen pedig hétvégén  egyébként is van műszak.

 

Azonban itt a lényeg nem azon van, kinek mikor kellett vagy kell ma is több órát pluszban dolgozni vagy hétvégén is bejárni, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy ma a munka világában több olyan szegmens is létezik, amely a dolgozók-vagy elegánsan napjainkban fogalmazván: munkavállalók-kiszolgáltatottságára épül. Mindenesetre ha egy kissé a munkaadók vagy elegánsan a cégmenedzsment agyával gondolkozunk, az a kép jön le, hogy csak a kiszolgáltatott, engedelmes, megfelelő mennyiség-és nem több-információval bíró dolgozó a jó dolgozó, a követelőző, öntudatoskodó vagy urambocsá magabiztos, független dolgozó az minden, csak nem jó ember. Az ideális  melós füttyentésre ugrik, szabadidejét is iparkodik feláldozni az adott cégért vagy a cég irreális kitűzéseinek oltárán. Magyarán : a munka világa látszatra hiába két fél megállapodásán alapul, a kétoldalúság valójában valamiért cserébe egy félig-meddig feudális, egyoldalú függési viszonyról szól.

Az elsődleges függési viszony akkor alakul ki, amikor az illető elhatározza, hogy elmegy munkát keresni-pontosabban szólván: elmegy egy adott helyre azért, hogy munkájával biztosítsa a minél nagyobb nyereséget a szóbanforgó vállalatnak. Nem pedig melózni megy. Ha melózásról lenne szó, akkor az lenne, hogy kérem alásan, az illető dolgozott becsületesen és derekasan ennyi és ennyi időt, megkapja érte méltó ellenértékét.  Mindenesetre, amikor az ember abban a helyzetben van, hogy örülhet, hogy van hol dolgozni, kénytelen nem válogatni. Akkor már lehet mondani a másik oldalról, hogy haver, te vállaltad, ha nem tetszik, helyedre kígyózó sor pályázik.

 

A másodlagos függés aztán akkor alakul ki, amikor az ipse rádöbben, hogy annakidején csak félinformációkkal látták el. Belemerül a munka világába, aztán egyszer csak közlik vele, hogy még ezt is kell elvállalni, még amazt is, aztán mindent kimagyaráznak okosban, ravaszdi módon. Hogy például igaz, hogy mondjuk valahol nettó havi háromszázezret lehet keresni-ja igen, de az nem te vagy, hanem akik középszintű vezetők vagy feljebb vannak. Persze amikor a mézes madzagot az ember szája előtt elhúzzák, még az az infó, hogy akár háromszázezret is lehet keresni. De ez csak a példa, a lényeg az, hogy az infó igaz, de nem úgy, ahogy téged értesítettek és nem rád vonatkozik.

 

Végül van az a szitu, amikor is közlik az illetékes úrhölggyel vagy úriemberrel, hogy alá kell írnod a szerződésben: át lehet a jelöltet csoportosítani. Ha úgy adódik, ezen meg ezen a telephelyen is kell dolgozni, mindegy, hogy oldja meg az ember az odautazást, magyarán az már az ő baja. Ha meg valami gond van, nemcsak az jön elő, hogy minden az ember, csak épp nem jó ember, hanem az is, hogy márpedig X.Y aláírta, amit aláírt. Innentől ellenvetésnek helye nincs.

 

Ez csak a munka világának csak egy kisebb szelete, azonban már ez is rávilágít arra, hogy az ember bizony igencsak kiszolgáltatott abban. Illetve arra is, hogy ez egy látszatra kétoldalúság, valójában  sundán-bundán bújtatott alávetettségről van szó. Mert a potom összegért meg azért, hogy ne legyünk az utcán, kénytelen akárki is mindent bevállalni, mert ezzel a helyzettel cudarmód visszaélnek. Arról nem is beszélvén, hogy hazánkban és térségünkben nem alakult ki-és félő, hogy hosszabb távon se fog kialakulni-az a mentalitás, amely a kölcsönös haszonra és az egymásra utaltságra épül. Nincs olyan, hogy a vezető poszton lévők akár csak valamivel kevesebb profitot tegyenek a zsebre azért, hogy bért lehessen fejleszteni. Ne feledjük: annakidején a legnagyobb magyar is szélmalomharcot folytatott a magyarhoni arisztokráciával azért, hogy egy igen-igen jelképes összeget (!), amelynek kifizetése nekik meg se kottyan, annyit áldozzanak a Lánchíd felépítésére. Ez iskolapéldája annak, mennyire, de mennyire sajnálták a nagyurak már akkor is az anyagi áldozatot-akkor mit gondoljunk a mai hirtelen dúsgazdaggá vált elitrőlm amelynek tagjai vagyoni helyzetükkel villognak?

 

Márpedig ha a munka világa a mellérendeltségen vagy a kölcsönös hasznon nyugodna, kb. a következő lenne a helyzet. Példának okáért, mint korábban említettem volt, ha lenne lehetősége a dolgozónak többféle szerződési, munkakörülményekkel kapcsolatos lehetőségek közül választani, már arról szólna a helyzet, ki mit .és mennyiért vállal el, mik a képességei, miben jeleskedik.

 

Illetve másrészt az, hogy akármilyen változásról, lehetőségről vagy alkalomról lenne szó, talán   ildomos lenne abba bevonni az érintetteket-azonban tudjuk, hogy a háromoldalú érdekegyeztetési gyakorlatot, ki tudja, miért, de valamiért nemigen kultiválják mifelénk. Nincs olyan, hogy a melóssal tárgyalnánk, neki mi lenne a jó, mi érné meg, miben ügyesebb vagy mire lenne igénye. Mert akkor elő találna állni az a helyzet, hogy a dolgozó jól találja érezni magát, önálló elképzelései, vágyai, gondolatai stb. lennének. Az ilyesmi kétoldalúsdi valamiért nem divat nálunk-és ki tudja, egyáltalán divatba fog-e valaha is jönni.

 

B. Deák András