Állati harc vagy emberi béke?

Miként a 444 is tájékoztatott róla:
“A vasárnapi választáson Svédországban minden eddigi eredménynél jobban szerepelt a bevándorlásellenes Svéd Demokraták nevű párt.
Igaz, az előrejelzések alapján sokkal jobb eredményt vártak, na meg azt, hogy a hagyományos pártok sokkal többet veszítenek a táborukból, mint amennyit végül vesztettek.
A mostani szocdem kormányt támogató pártok közül egyetlen egy tudott erősödni a választáson, a szocialista és feminista Balpárt. Ők szerveztek hétfőn tüntetést a rasszizmus ellen Malmö egyik központi terén.”

Miközben társai anti-fasiszta jelszavakat skandáltak az egyik tüntető hölgy olyan nyilatkozatot tett az újságíróknak amely Magyarországon szinte elképzelhetetlen lenne: elszántan érvelt a gazdasági liberalizmus elleni harc és a javak újraelosztása mellett. Kiállása azt a szabadságérzetet tükrözte amely már rég eltűnt Magyarországról, amely megengedi egy embernek, hogy véleménye, ideológiája, gondolatvilága legyen még akkor is ha ez gyökeresen szembemegy az uralkodó osztály elképzeléseivel.
Mert mi is történne ha valaki Magyarországon, a nagy nyilvánosság előtt hasonló kijelentéseket tenne? A legaljasabb karaktergyilkossági kísérletek sora következne. És nem csak a jobboldalról.

Először természetesen a Fidesz kezdené a sort: Bayer Zsolt írna egy háromoldalas indulatbeszédet arról, hogy ez az “új mocskos, dekadens fiatal generáció élteti a tömeggyilkos ideológiákat miközben felveszi a támogatást Sorostól, a nyugati nagytőkésektől, tulajdonképpen a gazdag zsidóktól.”
Ezután jöhetne a reklám az összes állami tévécsatornán: tízpercenként újabb Goebbelsi példabeszéd arról, hogy lám a liberálisok már kommunisták is és az EU pénzeli őket, hogy tönkretegyék a büszke magyar nemzeti egységet.
A parlamentben felvetésre kerülne egy újabb törvényjavaslat: a közerkölcs védelmében mostantól börtönnel sújtható aki elmeri mondani véleményét bármilyen témáról amit a Párt nem engedélyezett előre.

Miután a Fidesz befejezte tombolását következne a baloldali merénylet. Először az MSZP holdudvarának népszerű politikusai tennék közzé a videót Facebookon, büszkén gondolva, hogy ” lám lám, megint nem kell politikai programot írni, a Fidesz verbálisan üti az illetőt akkor nekünk kiemelt hősünk, róla fog szólni az egész kampányunk pár hónapig!”.
Másnapra viszont – látva, hogy a magyar társadalmat nem különösebben mozgatja meg a téma, ellenben a mélyen liberális szavazókat viszont kifejezetten felbőszítette – a veszteségeket mérlegelve korrekcióra kényszerülnek: valamelyik ellenzékhez köthető TV csatorna politikai műsorában meghívott vendégként magyaráznák serényen, hogy tulajdonképpen az illető “ugyan jó szándékú ám tévúton jár, a szent szabadpiac ily súlyos mértékű háborgatása nem vezet sehova, ’89 szellemét nem dobhatjuk félre.”
Pár nap elteltével felbukkan a hír miszerint a tüntető legújabb nyilatkozatában a komplett balliberális elitet is bírálta, felelősségre vonta, a neoliberalizmus által generált társadalmi egyenlőtlenség miatt. Ekkor indul be igazán a karaktergyilkolás: hirtelen ellenzéki újságokban cikkek bukkannak fel arról, hogy a tüntető valójában a Fidesz fizetett ügynöke sőt valószínűsíthetően egyenesen Oroszországból pénzelt EU-ellenes provokátor.
A tüntető hangja, üzenete, véleménye ezzel végképp odavész a két szekértábor rikácsolása között. A választópolgárok végül saját szekértáboruk ízlése szerint odakommentelnek pár, a tüntetővel kapcsolatos hír alá: “mocskos zsidó, büdös kommunista, hazaáruló liberális” vagy esetleg “Fidesz-bérenc, orosz troll, ostoba paraszt.”

Persze Magyarországon a svéd lányéhoz hasonló nyílt politikai kijelentések a legritkábban hangzanak el, nálunk már túlságosan beleivódott az emberekbe az autoriter rendszerhez való simulás érzéke. Ez súlyos probléma valóban, de egyáltalán nem köthető csak az egyik politikai oldal ámokfutásához. Sőt, igazából a politikához sem. Lelki kérdésekről van itt szó, a saját lelki sebeink folyamatos kiprojektálásáról.

Nézzünk végig a közeli történelmünkön:
A tanácsköztársaság bukásával kiépülő Horthy rendszer egyik központi ideológiai eleme volt a mindent átható anti-kommunizmus és Trianon nosztalgia. A helyzet érthető: a kommunista ideológia nevében elkövetett retorziók emléke nagyon friss volt azokban akik elszenvedték, elégtételt akartak a rendszer pedig igazodott ehhez.
A Trianoni békeszerződés tragédiája nagyon friss volt, akik közvetlen elszenvedői voltak elégtételt akartak érte. A baj csak azzal van, hogy attól még mert valami érthető nem lesz helyes is. A pusztán a véleményükért börtönökbe zárt emberek és a végül eredménytelen marakodás a területi revíziókért újabb és újabb sebeket nyitott ezúttal más rétegekben. Mire Horthy bukása, a német megszállás és a nyilasterror lezajlott az ország feltelt olyan emberekkel akiknek családját, életét, megélhetését tette tönkre a jobboldal tombolása. A háború befejeztével aztán az ország szellemi újraépítésének lehetősége, egy új kezdet reménye, a társadalmi konszolidáció lehetősége halva született koncepció volt. Az év(tized)ekig üldözött és számkivetett baloldaliak féktelen bosszúhadjáratba kezdtek, paranoiásan üldözve a vélt ellenségeiket, legtöbbször saját elvtársaikat is börtönbe vagy halálba küldve. A boszorkányüldözés felszámolására aztán 1956 adhatott volna alapot, de a rendszer javítására irányuló törekvés itt is hamarosan a lélekben sérült tömegek őrjöngésébe fordult, a felkelők lelki szemei előtt elnyomó, akasztanivaló diktátorrá vált az is akinek semmi köze nem volt a rendszer retorzióihoz. A másik tábor válasza az erőszakos bosszúra? Még több erőszakos bosszú: Akasztás, börtön, társadalmi kirekesztés minden résztvevőnek.
Később a rendszerváltáskor ugyanezek az emberek és az ő gyerekeik, unokáik nyitották fel újra az öröklött sebeiket és ez az állapot azóta sem változott.
A Fidesz szavazók jelentős része nem azért szavaz mert annyira elégedett lenne a rendszerrel, hanem mert a rendszer kielégíti a bosszúvágyát a “kommunisták” ellen akik börtönbe zárták, kivégezték nagyapját, édesapját, a “liberálisok” ellen akik adósságba és félgyarmati állapotba húzták az országot – a másik oldalon a balliberális szavazók pedig úgyszintén indulatból és lelki sebeik hívószavára voksolnak a “nácik” ellen akik börtönbe zárták, kivégezték nagyapját, édesapját és a “nemzetieskedők” ellen akik elvágták Magyarországot a világtól és agresszívan elfoglalták a gazdasági posztokat.

A magyar társadalom tagjaiként, közösen érdemes lenne elgondolkodnunk rajta, hogy melyik a helyesebb: megbocsájtani a másik oldalnak és megpróbálni felépíteni egy olyan országot ahol egyikőnk sem szenved a másik tábor minden pillanatban újra feltépett lelki sebei miatt retorziókat vagy inkább újra és újra “levinni egymást a pincébe”, kivégezni akár fizikailag akár szellemileg? Hosszútávon csak az egyik út járható: kérdés hogy, lesz-e elég erőnk elindulni rajta?

“…És a legelszomorítóbb az, hogy mindenki azt mondja, hogy nem jól van ez így. Az ördög tudja, hogy elszomorító-e ez, vagy inkább nevetséges? Mi magunk élünk rosszul, és mi magunk mondjuk állandóan, hogy rosszul van ez így. Mi, akik rosszul élünk, és nem tudunk jót teremteni az életből. De hát ki csinálja ilyen rossznak az életet? Hiszen minden emberek műve? Ha elbeszélgetünk egy pohár bor mellett, vagy valamilyen társaságban, akkor az derül ki, hogy mindenki tudja, hogy rossz ez így, és minden ember tudja, hogy hogyan kellene viselkedni egyik embernek a másik emberrel. Én is tudom! Itt van például az öreg Kis. A nyáron lebombázták a házát, odaveszett a felesége, most meghalt a fia kint a fronton. Nem maradt semmije, tönkrementek a bútorai, velem csináltat valami asztalt, szekrényt, ágyat. Pénzt kell elfogadjak érte, mert nekem is élnem kell! Azt kellene mondanom ilyen helyzetben nem kell a pénze, majd megcsináljuk valahogyan a dolgot! De én is csak abból élek, amit fizetnek a munkámért! Nem lehetek jó, mert akkor felkopik az állam, nem lesz kenyerem, nem lesz semmim. Hát hogyan legyen akkor? Micsoda világ ez, ahol az ember azért nem lehet jó, mert élni akar! Ez az igazi ördögi dolog! Tele vagyunk mindannyian jó tulajdonságokkal, és nem élhetünk szerintük, mert az élet lehetetlen rendje arra kényszerít, hogy nap mint nap, óráról órára feledkezzünk meg a jó tulajdonságainkról, vagyis arról, hogy milyenek is tudnánk lenni valójában, és milyenek is szeretnénk lenni valójában…

Elindult a lakása felé.

Mi következik akkor mindebből? Úgy látszik az, hogy külön-külön mindannyian jók vagyunk, és jók lennénk, csak együtt vagyunk rosszak, vagy legalábbis együtt nem vagyunk képesek jók lenni! Ebből meg mi következik tovább? Az, hogy minden idegességünk, minden türelmetlenségünk mögött, mellyel embertársaink iránt viseltetünk, s amely elrontja minden dolgainkat, nincs egyéb, mint a szüntelen és emésztő rossz lelkiismeret! Rossz lelkiismeret azért, ami elmulasztunk lenni napról napra és óráról órára. És mit csinálhat ennyi rossz lelkiismeretű ember? Mire viszi ennyi rossz közérzetű ember? Ha valamit tehetünk: higgyük el egymásnak, hogy önmaga mindenki jó szeretne lenni!”

///Sánta Ferenc – Az ötödik pecsét///

Gál Kristóf írása